Dúró Dóra (Jobbik)

DÚRÓ DÓRA, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Szakképzés a gazdaság szolgálatában, ez a címe a kormány koncepciójának, amire államtitkár úr is utalt, azonban szerintem sokkal szerencsésebb lenne, illetve a helyes látásmód az lenne, ha a szakképzést a gyerekek boldogulásának szolgálatába helyezné az állam, illetve a kormány. Lehet vitatkozni azon, hogy mennyiben van átfedés a kettő között, azonban úgy gondolom, ez egy olyan alapvető szemléletbeli különbség, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ezért a vezérszónoki felszólalásomat arra szentelném, hogy a gyerekek szemszögéből kövessem végig a változásokat, illetve szeretném az elmúlt időszakban a szakiskolákban tett látogatásaim során szerzett tapasztalataimat is megosztani önökkel, valamint az intézményvezetőkkel, pedagógusokkal folytatott beszélgetések tapasztalatait is ide fogom hozni.

Az elmúlt két hónapban az ország több pontján szakképzésben érintett iskolákat is meglátogattam, jártam Tapolcán, Győrben, Pécsett, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon és Budapesten is szakiskolában, tehát az ország legkülönbözőbb pontjain, a legkülönbözőbb képzési spektrumot kínáló iskolák vezetőivel, pedagógusaival volt szerencsém beszélgetni. Azt lehet elmondani a szakképzésre vonatkozóan is, ami egyébként az egész oktatási rendszerre rendkívüli mértékben jellemző, hogy hatalmas különbségek vannak a térségek között, egész más a belépő gyerekek, a szülők és a pedagógusok hozzáállása egy győri szakképzés, mint egy miskolci szakképzés esetében.

Hogy ezt a különbséget megvilágítsam, szeretném az egyik pedagógus tapasztalatait megosztani önökkel, aki osztályfőnöke volt egy szakképző iskolában egy osztálynak három éven keresztül. Rendszeresen tartott szülői értekezleteket, fogadóórákat, azonban a 28 fős osztályából a három év alatt öt olyan gyermek volt, akinek valaha is találkozott a szüleivel. Tehát ha két-három szülő egy 28 fős osztályból megjelent egy szülői értekezleten, az már jónak számított, de volt olyan eset is, amikor a szülői értekezlet a szakiskolában érdeklődés hiányában elmaradt, mert egyetlen szülő sem jelent meg. Egy Miskolcon működő szakiskolába ilyen családi háttérrel kerülnek be a gyerekek.

Országos felmérésekből is tudjuk, hogy a szakképzésbe bekerülő gyerekek 75 százaléka, tehát háromnegyede szövegértésből a legalacsonyabb mérési szinten áll. Államtitkár úr helyesen mondta, a szakképzésnek elvileg nem lenne feladata, hogy az alapfokú iskolai oktatásban megszerzett hátrányokat, hiányosságokat pótolja, azonban szembe kell nézni azzal, hogy a szakiskolákba jelenleg ilyen gyerekek kerülnek be. Ez a helyzet, ez a tény, és nem látjuk a biztosítékát annak, hogy ez a jövőben, a közeljövőben alapvetően megváltozna. Ez óriási probléma, mert lehet azt mondani, hogy a szakiskolának ez nem feladata, mégis ahhoz, hogy a saját feladatát ellássa, foglalkoznia kell a gyerekek lemaradásával, és bizony meg kell tanítani őket írni, olvasni. Ezzel szenvednek jelenleg a szakiskolák, és különböző módokon megpróbálják ezeket a helyzeteket kezelni.

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy Aáry Tamás Lajosnak, az oktatási jogok biztosának iskolai erőszakkal foglalkozó tanulmányából kiderül, hogy a legmagasabb az iskolai erőszak aránya a szakképzésben. Az összes intézménytípus közül a szakképzés az, ahol a legmagasabb arányban követnek el iskolai erőszakot a gyerekek mind egymással, mind pedig a tanárokkal szemben. Ezek olyan adottságai jelenleg a szakképzésnek, amivel mindenképpen szembe kellene néznünk.

Fontos összetevője a Híd-programok, illetve a felzárkóztatás jelentősége a szakképzésnek, hiszen ‑ ahogy itt már többször elhangzott ‑ valóban a szegényebb sorsú gyerekek kerülnek be ide. Mi a helyzet a Híd-programokkal? Erre is kell egy részletesebb kitérőt tennem. Tudjuk, hogy a szakképzésben a lemorzsolódás 33 százalékos, tehát minden harmadik gyerek az évek során kihullik, nem fejezi be a tanulmányait. A hátrányos helyzetű gyerekek esetében ez az arány 50 százalékos, tehát a hátrányos helyzetű gyerekek fele kihullik a szakképzésből.

Ennek orvoslására, illetve a lemorzsolódás megakadályozására felzárkóztatás céljából hozta létre az előző Orbán-kormányzat a Híd-programokat, hogy felzárkóztassa azokat a gyerekeket ‑ pontosan fel vannak sorolva a törvényben, most nem idézném ‑, akik vagy nem fejezik be az általános iskolát, vagy nem nyernek felvételt semmilyen középiskolába. Kikértem az adatokat a KLIK elnökétől, hogy milyen hatékonysággal működik a Híd-program, ott mennyi a lemorzsolódás, mennyi igazolatlan órát halmoztak fel a diákok, és borzasztó adatokkal kellett szembesülnöm. Magában a Híd-programban egy év alatt a lemorzsolódás 40 százalékos volt, tehát gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy a szakképzésbe vezető úton még nagyobb a lemorzsolódás, mint magában a szakképzésben. Úgy gondolom, ez az adat önmagában azt is mutatja, hogy ez a program nem lesz alkalmas arra, hogy a szakképzésben a lemorzsolódást csökkentse, megakadályozza. Az igazolatlanul mulasztott órák, illetve az összes mulasztott óra több százezres nagyságrendet mutat, tehát egy év alatt, a tíz hónapos képzésben százezres nagyságrendben, 120 ezernél többet igazolatlanul mulasztottak a gyerekek a Híd-program osztályaiban. Úgy gondolom, hogy ezek rémisztő számok, és azt mutatják, hogy a Híd-program ebben a formában nem alkalmas arra, hogy valódi felzárkózásként működjön.

Mi az önök válasza, illetve mi ennek a törvényjavaslatnak a válasza erre? Az, hogy a pedagógus akkor kap illetménykiegészítést, ha a Híd-program első évfolyamából legalább a 70 százalék átlép a második évfolyamba. Tehát ha átrugdossa a gyerekeket, ha statisztikai kozmetikázásra sor kerül, akkor a pedagógus illetménykiegészítést fog kapni. Úgy gondolom, hogy a Híd-programba bekerülő gyerekekkel való foglalkozás önmagában is jogosulttá kellene tegye a pedagógust arra, hogy illetménykiegészítést kapjon, hiszen olyan családi környezetből kerülnek ide a gyerekek, amit az előbbi miskolci példa is érzékeltet, hogy az iskolával való kapcsolattartás legalapvetőbb, legelemibb szintjét sem látják el a szülők. Erre nem az a megoldás, hogy a pedagógusnak akkor adunk illetménykiegészítést, ha a felsőbb évfolyamba átrugdossa a gyerekeket, és esetleg akkor is megadja nekik a jobb érdemjegyet, a 2-est, ha erre a tudásszintjük alapján nem megfelelőek a gyerekek. Ez elfedi a valóságot. Lehet, hogy a statisztikában a 40 százalékos lemorzsolódás 29 százalékra fog csökkenni, elképzelhető, de a gyerekek tudásszintje ettől önmagában nem fog változni, és nem fogjuk látni a valóságot, mert a pedagógus anyagilag is abban lesz érdekelt, hogy átrugdossa a gyerekeket akkor is, ha esetleg a tudásszintjük nem megfelelő ehhez.

A közismereti tárgyak oktatása is egy olyan kulcskérdés ‑ államtitkár úrral szemben én ezt kulcskérdésnek látom ‑, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, éppen azért, mert a belépő gyerekek tudásszintje olyan, amilyen, amiről az előbb beszéltem, de a Híd-programokban még ennél is rosszabb a helyzet. Az, hogy önök a korábbi szakiskolai képzést négyévesről háromévesre csökkentették, s ezzel párhuzamosan csökkentették a közismereti tárgyak arányát, úgy gondolom, hogy elhibázott lépés volt, és szembemegy azzal, amiről az előzőekben Hoffmann Rózsa is beszélt, hogy felkészítsük a gyerekeket arra, hogy az életük során tudjanak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

A XXI. században egy munkás, egy szakmunkás embernek létszükséglete, hogy az élete során még tudja képezni magát, és ha ehhez a megfelelő alapokat a közismereti tárgyak segítségével nem tudjuk biztosítani, akkor erre nem lesz lehetősége. Lehet beszélni az élethosszig tartó tanulásról meg arról, hogy életpályát nyújtunk a szakmunkásoknak, valamint a szakiskolákban, most már szakközépiskolában végzetteknek, csak nem életszerű az, hogy egy olyan gyerek, aki úgy kerül be a szakképzésbe, hogy írni, olvasni nem tud, a számolásról ne is beszéljünk, ő majd három év alatt elsajátít egy szakmát, emellett behozza az általános iskolából hozott lemaradását, és a motivációját is megtalálja ahhoz, hogy érettségit szerezzen, sőt később akár technikusi végzettséget is.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy a közismereti tárgyak arányának a csökkentése, és emellett a mindennapos testnevelés bejövetele tovább csökkentette azoknak a tárgyaknak a számát, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy arról beszélhessünk, sikeres, az életben a helyüket megállni képes szakmunkások kerüljenek ki az iskolákból.

(12.20)

A duális képzéssel kapcsolatban, úgy gondolom, ezt a differenciálást, ami az országban sajnos jelen van, sokkal inkább meg kellene tenni. Győrben nyilvánvalóan a járműipar jelenléte miatt gyakorlatilag már működik a duális szakképzés. Magam is több olyan iskolát felkerestem, beszélgettem pedagógusokkal, intézményvezetőkkel, ahol az Audi kiveszi a részét a képzésből. Itt semmi probléma nincs. Ugyanakkor Miskolcon, ahol egy adott iskolába járó gyerekek 90 százaléka, mondjuk, hátrányos helyzetű, olyan családi környezetből jön, ahol akár az evőeszközt sem tudják használni, és a szülők semmilyen munkára nem nevelték eddig a gyerekeket, a duális képzés sikeressége igencsak kérdéses.

Nagyon kérdéses, több szempontból is. Hiszen a cégek hozzáállásán is nagyon sok múlik. Úgy gondolom, egy szakképzésben sem az iskola, sem a cég nem fogja tudni pótolni a családi hátteret. Ez a javaslat sem tesz semmit annak érdekében, hogy a szülőket is bevonjuk a gyerek nevelésébe, oktatásába. Ez egy kulcskérdés, hogy a szülők ösztönzik-e otthon a gyerekeket. Ha nem ösztönzik, akkor nem lesz sikeres, nem fogja tudni sikeresen befejezni az iskolát. Le fog morzsolódni, ha otthonról nem hozza azt a szemléletet, ami ahhoz lenne szükséges, hogy munkára, a tisztességes munkából való megélhetésre neveljék. Az, hogy egy iskolában a szülők 90 százaléka egyáltalán nem működik együtt már az oktatási intézménnyel sem, nemhogy majd a gyakorlóhelyként, képzőhelyként működő céggel, úgy gondolom, rendkívüli mértékben nehezíti és megkérdőjelezi a duális képzés sikerességét.

A szakképzés irányításának rendszerszintű felépítése a következő téma, amiről beszélnem kell, illetve a szakképzési centrumok kialakítása. Az, hogy a KLIK-ben nem működik maga a szakképzés, teljesen egyértelmű mindannyiunk számára. Ha jól működne, akkor nyilván nem lenne szükség arra, hogy kivegyék onnan, és más fenntartóhoz kerüljön. Azonban a KLIK-nek nem az volt a problémája, hogy eddig az EMMI alá tartozott, és most már nem fogja megoldani ezeket az irányítási problémákat az, hogy az NGM-hez fog tartozni, abban az esetben, ha nem fognak a hatáskörökön is változtatni.

Márpedig a szakképzési centrumok számának korlátozása, a megyénkénti három, illetve Budapesten legfeljebb tíz szakképzési centrum működtetésének lehetősége több megyében is központosítást eredményez. Van öt olyan megye, ahol jelenleg több tiszk működik, mint három, és ezekben a megyékben ez további központosítást fog eredményezni. A döntések tehát távolabb kerülnek a helyi szinttől, távolabb kerülnek a gyerekektől, távolabb kerülnek az intézményektől. Ez óriási probléma, hiszen ezzel a központosítással gyakorlatilag a szakképzés téeszesítése folyik, tehát az iskolák önmagukban most már nem lesznek érdekeltek, mint ahogy a KLIK alatt sem érdekeltek abban, hogy saját maguk ösztönözzék azt, hogy bevételeket termeljenek, gazdaságosan működjenek.

Az egyik iskolában, ahol voltam, elmondta az igazgató úr, hogy kiszámolták, mennyibe került az adott iskola a régi rendszerben az államnak, és mennyibe kerül most, a fenntartóváltás során, a KLIK alatt az államnak. Azt mondta, hogy igen nagy különbség van, sokkal gazdaságtalanabbul működik a rendszer. Több iskolaigazgató is panaszkodott arra, hogy most már semmi nem ösztönzi őket arra, hogy bevételt termeljenek, hiszen az ő bevételük is bemegy egy közös kalapba, amit aztán nem tudnak nyomon követni, hogy mennyit kapnak abból vissza, és adott esetben más iskolákat, amelyek valamilyen szinten versenytársai egymásnak, akár ők segíthetnek ki.

Úgy gondolom, nem jó szemlélet az, hogy tovább központosítják a rendszert, nem jó szemlélet az, hogy az iskolák gazdasági önállósága semmilyen mértékben nem fog visszatérni. Emellett a forráshiány állandósult a szakképzésben. Az eszközbeszerzések nehézkessége nemcsak a KLIK működése miatt vált mindennapossá, hanem azért is, mert egész egyszerűen rengeteg olyan kérelmet mutattak a szakiskolák, amire forráshiány miatt kaptak elutasító választ.

Rendkívüli mértékű az aránytalanság is. Beszélni kell arról, hogy gyakorlatilag az oktatási rendszerben a pályázati forrásokat a mindennapi működésre fordítják, a pályázati forrásokat rendes forrásként könyvelik el az iskolák, pedig ezeknek rendkívüli, pluszforrásoknak kellene lenniük. Jártam olyan szakiskolákban, ahol a nyílászárók cseréjére ránézésre ötven éve biztosan nem került sor, elképesztő lepusztultságot láttam az iskola épületében, de eszközökben, a szakmai tárgyak oktatásához szükséges eszközökben a legújabb, legmodernebb technológia áll rendelkezésre. Ezek olyan aránytalanságok, amik a mindennapi életben jelen vannak a szakképzésben, holott nem lenne szabad, hogy jelen legyenek.

Nem az ellen van természetesen kifogásom, hogy modern technikával dolgoznak a szakiskolák, bár arról is panaszkodott az egyik intézményvezető, hogy ők a legmodernebb technikával dolgoznak, de a környező cégek közül sehol nem található meg ez a technika, így megtanítják a gyerekeket erre a modern technikára, de aztán kikerülnek az életbe, és a cégeknél nem tudják ezt alkalmazni. A cégek megtanítják a náluk jelen lévő, egyébként még nem annyira korszerű technika használatára is a gyerekeket, mert nincs összhangban az iskolák felszereltsége a cégek felszereltségével.

Az, hogy a pályázati forrásokat tehát rendes forrásként könyvelik el, és gyakorlatilag ez tartja életben a szakképzést, rendkívül súlyos hiba. Az, ha az állam nem teszi mellé a megfelelő finanszírozást is, illetve a cégeket nem ösztönzi arra, hogy ők is nyúljanak a zsebükbe, és határozott, megfelelő hozzáállással közelítsenek a gyerekek felé, akkor nem lesz sikeres a szakképzés. Persze, az egész oktatási rendszer hibája ez, hogy olyan mértékben jellemzi a pénzhiány, hogy az ember szörnyű történeteket tud erre is mondani.

Úgy gondolom, a felnőttoktatásban megjelenő probléma a nem állami fenntartók visszaszorítása. Tudom jól, hogy a felnőttoktatásban rendkívül sok visszaélésre került sor az elmúlt évtizedekben, és elismerem azt is, hogy ennek a javaslatnak vannak olyan elemei, amelyek ki tudják szűrni, legalábbis elősegítik a kiszűrését annak, hogy ez visszaszoruljon, megszűnjön. Ugyanakkor túlzott korlátozásnak érzem azt, hogy a nem állami fenntartóknak szabályozzák, gyakorlatilag keretszámot hagynak meg a felnőttoktatásban való részvételükben. Úgy gondolom, hogy ha történt is visszaélés a felnőttoktatásban nem állami fenntartók részéről, akkor azokat az alapítványokat kell megbüntetni, amelyek visszaéltek a törvénnyel, de nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. Tehát vannak olyan nem állami fenntartók, amelyek értéket képviselnek a felnőttoktatásban is.

Nem a fenntartó tehát a biztosítéka önmagában annak, hogy egy felnőttoktatásban jó színvonalú, tisztességes képzést kapnak az abban részt vevők, hanem a szabályokat kellene következetesen betartani. Éppen ezért, úgy gondolom, önmagában annak létszámszintű korlátozására nincs szükség, hogy a felnőttoktatásban a nem állami fenntartók között ilyen mértékben különbséget tegyünk.

(Móring József Attila elfoglalja jegyzői székét.)

Az egész szakképzésben a legnagyobb probléma továbbra is az, hogy a bekerülő gyerekek olyan tudáshátralékkal érkeznek, amelynek kijavítása, a hiányosságok pótlása továbbra is a szakiskolák, szakközépiskolák feladata lesz. Itt szeretnék beszélni az átnevezésről, ami esetleg hozzásegíthet ahhoz, hogy a szakképzés presztízsét növeljük. Bár az látható, hogy az elmúlt 25 évben nagyon nagy lejtmenet figyelhető meg a tekintetben, hogy milyen gyerekek jelentkeztek ide. Több intézményvezető is elmondta, hogy a rendszerváltás környékén még rendszeresen jöttek olyan gyerekek, akiknek az általános iskolai átlaga 3-as, 4-es volt, sőt akár kitűnő tanulók is érkeztek, de ma már sokkal kevésbé jellemező ez.

Nagyon sokan a tankötelezettségi korhatár kitöltésére kvázi elfekvőként használják a szakiskolákat. Semmilyen motivációjuk nincs arra vonatkozóan, hogy ők ott érdemben valamilyen képzettséget megszerezzenek, hanem a tankötelezettségi korhatár eléréséig próbálják meg valahogyan eltölteni az időt. Nagyon fontos fegyelmezési nehézségek vannak ezekben az iskolákban, és a pedagógusok eszköztelenek arra vonatkozóan, hogy ezekben az osztályokban rendet tudjanak tartani.

(12.30)

Fontos lenne éppen ezért, hogy azokat a gyerekeket, akik nem tudnak vagy nem akarnak beilleszkedni ezekbe az osztályokba, őket valamilyen módon a pedagógusok kezelhessék, azonban erre semmilyen eszközük nincsen.

Itt kell visszautalnom arra, hogy mennyire fontos lenne ezeknek a gyerekeknek a számára is a közismereti tárgyak nagyobb óraszámban történő oktatása. Az, hogy ők alapkompetenciáknak sincsenek birtokában, rendkívüli nehézséget okoz a többi gyerek számára és a pedagógusok számára is, a gyakorlati oktatókról, szakoktatókról nem is beszélve. Lehet vitát folytatni arról, hogy szükséges-e a szakmai tárgyak oktatása esetében a pedagógus végzettség vagy valamilyen pedagógiai képzés elkezdése az azt oktató szakoktatók, illetve szakmai tárgyat oktatók részéről. Egyrészt azonban figyelembe kell venni, hogy az elvándorlás nagyon súlyosan érintette azokat az embereket, akik valamilyen szakmában maradandót tudnak alkotni, hiszen sokkal könnyebben tudnak elhelyezkedni, és magasabb fizetésért tudnak dolgozni Nyugat-Európában. Ez tény.

Másrészről az elmúlt 25 év szakoktatásának a hibája az, hogy olyan aránytalanságok alakultak ki a szakképzésben, illetve a szakmunkás végzettségűek esetében, amiről egyébként államtitkár úr is beszélt. Ugyanakkor némi önkritikát is kellene a kormánynak e tekintetben is gyakorolnia, hiszen az elmúlt öt évben az Orbán-kormány vezette a szakképzést is, mint ahogy az egész országot, és az aránytalanságok csökkentésére, megszüntetésére alig-alig került sor. Továbbra is elképesztő mértékű a hiányszakmák jelenléte, és azok az aránytalanságok, eltérések, amelyek a piaci igények és a szakképzés esetében megvannak, az önök felelőssége is. Az elmúlt öt évben már a szakképzés átalakítására többször sor került, a szakképzési törvény módosítására többször sor került, és még mindig jelen vannak a rendszerben ezek a rendkívüli eltérések.

Államtitkár úr itt a bolti eladókat említette, csakhogy az elmúlt öt évben már tudtak volna reagálni akár erre az aránytalanságra is. Tehát ilyen értelemben az önök felelőssége is az, hogy a szakképzés olyan helyzetben van, amilyen helyzetben látjuk jelenleg.

Ha nem vesszük figyelembe a tényeket, azt, hogy tehát elfekvőnek használják sokan a szakképzést azért, hogy a tankötelezettségi korhatárukat kitöltsék, de egyébként nekik semmilyen motivációjuk nincsen arra vonatkozóan, hogy befejezzék azt az iskolát, a szülők, ahogy említettem a miskolci példát, semmilyen módon nem működnek együtt az iskolával, akkor nem fogunk tudni sikeres, szakképzett gyerekeket nevelni ezekből a gyerekekből.

Fontos tehát az, hogy egyrészt a szülőkhöz is hozzányúljunk, és igenis a szülő működjön együtt az iskolával, jelenjen meg a szülői értekezleteken, fogadóórákon, álljon rendelkezésére a pedagógusnak, ha erre igénye van, és a gyerekek motivációs szintjét is emelni kell.

Jogos az az érv államtitkár úr részéről, úgy gondolom, hogy nem a szakképzés hibája, hogy ilyen gyerekek kerülnek ide, az alapfokú oktatás megreformálására van szükség ahhoz, hogy megváltozzon ez a helyzet. Ez az egyik oldala, az általános iskola oldala. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy a szakképzés miért nem vonzó, mondjuk, egy jobb képességű gyerek számára. Fel kell tenni ezt a kérdést is. Itt a gimnáziumok, szakközépiskolák, szakiskolák terén vagy most már a megváltozott néven futó intézményrendszerben bizony nagyon súlyos eltolódásokat lehet érzékelni.

Úgy gondolom, nem szükséges, hogy automatikus legyen az, hogy a jó képességű gyerekek csak gimnáziumba kerülhetnek. Nem osztom azt a véleményt, hogy csökkenteni kell a gimnáziumi tanulók számát, ugyanakkor meg kell találni azokat a lehetőségeket, amik jobbá teszik a szakképzést, és egy jó képességű gyerek nem érzi azt, hogy a szakképzés zsákutca számára, nem érzi azt, hogy a szakképzésben nem tudja kiteljesíteni a saját képességeit.

A gyerekek boldogulásának középpontba állításával kezdtem tehát a felszólalásomat, és ezzel is szeretném befejezni. Olyan szakképzést kellene megteremtenünk, ahol a jó képességű gyerekek is úgy érzik, hogy boldogulni tudnak, jövőkép áll előttünk, tovább tudnak tanulni, rugalmasan tudják az életútjukat a későbbiekben is befolyásolni, hiszen 14 évesen, úgy gondolom, nagyon kevés ember tudja eldönteni véglegesen, hogy ő mit szeretne tanulni, vagy az életében mit szeretne csinálni, hiszen rendkívül kevés az információja, és életkorából adódóan is nyilvánvalóan erre teljességgel nem lehet képes. Ez a pályaorientáció kérdésével is természetesen összefügg.

Úgy gondolom tehát, hogy a szakképzés akkor lehet sikeres, ha a gyerekek úgy kerülnek ide, hogy motivációjuk van, az alapszintű tudással rendelkeznek; a cégek hozzászólása is tudatos, tehát úgy szeretnék kiképezni a gyerekeket, hogy adott esetben saját maguk is későbbiekben alkalmazzák őket, érdekeltek abban, hogy olyan szakképzett munkaerő álljon az ő rendelkezésükre is, amelyért hajlandók ők is tenni, és becsülettel fogják ezeket a gyerekeket képezni, és akkor beszélhetünk arról, hogy egy jó képességű gyerek számára is vonzó lehet a szakképzés.

Azzal, hogy átnevezzük a szakiskolát szakközépiskolává, a szakközépiskolát meg szakgimnáziummá, úgy gondolom, hogy ilyen rövid idő alatt a fejekben rendkívüli zavar fog keletkezni. Emellett a „szakgimnázium” elnevezés nem is kifejezetten szerencsés, hiszen nagyon sokan össze fogják keverni a tagozatos gimnáziumok rendszerével. Tehát egy laikus szülő, aki esetleg segít a gyerekének a pályaválasztásban, nem fogja tudni ilyen rövid idő alatt megérteni, hogy mi a különbség, ráadásul ez nem fogja segíteni azt, hogy a későbbiekben a szakképzés színvonala emelkedjen, a szakképzés presztízse növekedjen.

Kérdéses az átszervezéssel kapcsolatban, hogy a jelenleg futó projektek, pályázati pénzek, amiket a tiszkekre írt ki például az Európai Unió, azok hogyan fognak viszonyulni ahhoz, hogy szakképzési centrumok jönnek létre, amelyek ráadásul nem is fognak teljes egészében megfelelni a jelenlegi tiszkeknek. Ez egy azok közül a kérdések közül, amit az átadás-átvétel kapcsán fel kell tenni, azonban nagyon fontos kérdés, hiszen, ahogy említettem, sajnos a pályázati források aránya az oktatási rendszerben rendkívül magas, és gyakorlatilag ezek tartják el a működési költségeket is.

(Móring József Attilát a jegyzői székben Földi László váltja fel.)

A Jobbik szerint tehát a gyerekek boldogulásának kell a középpontban állnia a szakképzésben is, ehhez elengedhetetlen a duális képzés. Tehát nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy ellene vagyunk annak, hogy a piac vagy a különböző vállalkozások részt vegyenek a szakképzésben, nem, ellenkezőleg, csak ehhez az államnak is olyan gyerekanyagot kell, olyan gyerekeket kell biztosítania ezeknek a cégeknek, amelyekkel úgy gondolják, hogy érdemes befektetniük a szakképzésbe. Ennek a biztosítékát nem látjuk.

Annak a biztosítékát sem látjuk, hogy a lemorzsolódás csökkenni fog, a Híd-program, ahogy említettem az adatokat is, nem tudja betölteni azt a célját, amire létrehozták, éppen ezért ez az egész rendszer nem lehet sikeres. A központosítást elutasítjuk, az intézmények önállóságát szeretnénk erősíteni. Ez is egy olyan szemléletbeli kérdés, amivel nem tudunk egyetérteni.

Ebben a formában tehát ezt a törvényjavaslatot nem tudjuk támogatni. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)