Dr. Hoffmann Rózsa (KDNP)

DR. HOFFMANN RÓZSA, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Egy, a gazdaság fejlesztésének és a szakképzés fejlesztésének igénye által diktált köznevelési és szakképzési törvényről, illetve törvénymódosításról tárgyal itt most az Országgyűlés eléggé szokatlan, de mindenképpen üdvözlendő módon.

2010-ben, amikor a második Orbán-kormány megkezdte a működését, már nagyon intenzív együttműködés alakult ki az akkori köznevelési, oktatási, illetve szakképzésért felelős államtitkárság között, hiszen világos volt számunkra, hogy a szakképzés szerves része a köznevelésnek, úgy, ahogy ezt Czunyiné Bertalan Judit államtitkár asszony mondta, hiszen kiskorú fiatalok nevelése, képzése, oktatása folyik ezekben az intézményekben.

Mindazonáltal most a két apparátus - meg­látásom szerint példaadó módon ‑ sok-sok hónapnyi kemény munka együttműködésével egy olyan eljárásban, amelyet nem szoktunk meg, de üdvözlendő, letett az asztalra egy időben két szervesen egybefüggő törvénymódosítást, egyiket a nemzetgazdasági miniszter, a másikat pedig az oktatásért felelős miniszter előterjesztésében, de mind a kettőben lényegében ugyanazokról a változásokról van szó, csak az egyik a köznevelés hagyományos, a másik pedig a szakképzés hagyományos rendszerét érinti.

Szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy azok a változások, amelyeket a két törvény tartalmaz, nagyrészt inkább időrendbeli és strukturális vagy elnevezésbeli változások. Többen érintették, én sem tudom megállni, hogy ne szóljak róla, hogy a középiskolák átnevezése hogyan fog változni. Ez rendben is van, majd még értelmezem is a későbbiekben. A szakközépiskolák, amit sokan megemlítettek itt mint az egyik legnépszerűbb iskolatípust, valóban ellátták korábban azt a feladatot, amit a jövőben majd a szakgimnáziumok fognak ellátni. Ez, hogy így nevezzük, vagy úgy nevezzük, ez meglátásunk szerint nem annyira lényegi kérdés, sokkal inkább kell majd a jövőben… ‑ nyilvánvalóan az alacsonyabb szintű jogszabályok dolga lesz ez. Itt csak a figyelmet szeretném inkább felhívni azokra a tartalmi kívánalmakra, amelyek megtöltik majd ezeket az iskolákat valódi élettel, és segítenek elérni azt a célt, amelyet kitűzött maga elé a törvényalkotó.

Mindazonáltal óva intenék az itt többször is elhangzott főgimnázium kifejezéstől. Amennyiben ebben a klebelsbergi idők iránti nosztalgia, illetve a klebelsbergi iskolarendszer iránti tisztelet mutatkozik meg, akkor a Kereszténydemokrata Néppárt teljes szívvel támogatja, hogy legyenek főgimnáziumok. Igen ám, de a klebelsbergi iskolarendszerben a főgimnázium minőségi rangot jelentett, azt a többletet, amelyre nem volt képes még valamennyi gimnázium. A gimnázium és a főgimnázium között a klebelsbergi időkben az volt az alapvető különbség, hogy ha megfelelő végzettségű tanári karral és megfelelő színvonalú eredménnyel nem tudott elszámolni egy gimnázium, akkor ő taníthatta a diákokat végig, abszolutóriumot adhatott nekik, de érettségiztetni csak a főgimnáziumnak volt joga. Ezért nem tudnánk helyeselni azt, hogy ha a mostani gimnáziumok automatikusan főgimnáziumokká válnának és a szakközépiskolák szakgimnáziumokká. Maradjanak meg normál gimnáziumok, és megfontolásra ajánljuk, hogy legyenek főgimnáziumok, ez rangot jelentene, és összhangban lenne azzal a minősítési, tanfelügyeleti szándékkal, amely a 2011-es köznevelési törvényben kinyitotta a kapukat a minőségi különbségtétel felé.

Ami a szakközépiskolákat illeti, valóban eddig is megvolt a lehetőség arra, hogy technikusi végzettséget szerezzenek az érettségi után, ezt is megfelelő tartalommal kell kitölteni, de tartalmi kérdés az is, hogy majd hogyan lesznek képesek a szakközépiskolák a háromévi szakmatanulás után a kétévi érettségire történő előkészítésre.

(11.50)

Hangsúlyozom, a 2011-es köznevelési törvény már megteremtette ehhez az alapot, de még nem telt el elég idő ahhoz, hogy tapasztalati adatunk legyen arra nézve, hogy hogyan működik ez. Mindezzel azt szeretném elmondani, hogy kellő türelmet, higgadtságot kell elvárnunk az oktatási rendszer szereplőitől, a szülőktől, tanulóktól és magunktól, politikusoktól is, hogy majd a szakgimnázium vagy a szakközépiskolai rendszer lesz-e az, amely eredményt hoz mind a munkaerő-utánpótlás, mind pedig a színvonalas tanulás értelmében.

Tartalmi kérdés az is, hogy a szakközépiskolák, amelyek ezek után egy 3+2 éves struktúrában fognak dolgozni, ha az első három évben szakmát akarnak tanítani, hogyan lesznek képesek például az idegennyelv-oktatásra. Mert a XXI. század szakmunkása általában magasan kvalifikált és a nemzetközi mezőnyben versenyképes szakmunkás. Márpedig nemzetközi mezőnyben idegennyelv-tudás nélkül nem lehet helytállni. Ha történetesen a tartalmi kérdések abba az irányba mennének ‑ remélem, hogy nem ebbe az irányba mennek ‑, hogy a szakmatanulás első három évében nem lesz vagy csak nagyon csekély idegennyelv-tanulás, akkor ez ellentmond annak a nyelvpszichológiai tudásnak, hogy ebben az életkorban még könnyebb idegen nyelvet tanulni, mint később. Egyébként is, ha azt akarjuk, hogy lehetőleg mindenki érettségihez jusson, ahogy Czomba Sándor államtitkártól hallottuk, akkor a második két évben nagyon intenzíven kell idegen nyelvet tanulni, mégpedig kettőt, mert ez felel meg a gimnáziumi szintnek is. Ez csak egyetlen példa volt, de sorolhatnám még azokat a példákat, amelyek a tartalmi, tantervi, tantárgyi nehézségekre, illetve megoldandó problémákra hívják fel a figyelmünket. Én magam úgy gondolom, hogy ebben az új struktúrában megvan a lehetőség arra, hogy az államtitkár hölgy és államtitkár úr által idézett ma meglévő problémákra adekvát választ adjon ez az új struktúra. De ez csak a tartalmi kérdések megválaszolása után fog kiderülni.

Még az előzőekhez illusztráció gyanánt elmondanám azt, hogy a XXI. század szakmunkásának, ifjú munkásának olyannak kell meglátásom szerint lenni, mint amilyen fiatalemberrel szerencsém volt több mint húsz évvel ezelőtt Hollandiában találkozni. Ez egy fiatal szakmunkás volt, aki kitanulta a tehenészetet, és egymaga a szüleivel számítógép-vezérelt olyan tehenészetet és sajtüzemet működtetett, ahol 80 tehén volt, és napi, nem tudom, hány liter tej és sajt ‑ könnyen ki lehet számolni ‑, mindent hárman meg tudtak csinálni. Tökéletesen kommunikált két idegen nyelven a saját anyanyelvén kívül, patyolat­tiszta volt az üzeme, minden kérdésre szakszerűen választ adott, nem volt egyetemi diplomája, főiskolai sem, érettségije se volt. Ez egy szakmunkásfiú volt. Ez a XXI. század szakmunkása; Magyarországon is vannak ilyenek. Szerencsére én is ismerek ilyet, tehenészetből is, meg például asztalost. De olyan sokoldalú készségekkel, képességekkel kell már rendelkezniük ezeknek a fiataloknak, akik ma vagy holnap mennek a szakmunkásképzőkbe, szakiskolákba, szakgimnáziumokba, hogy nagyon körültekintően és nem indulatoktól vezérelten vagy egyetlen példából kiindulva kell a tantervet összeállítani.

Nos, többen érintették itt, és valóban kulcskérdés a szakképzés átalakítása során, amelynek célja a gazdasági élet fellendítése, a humán erőforrás, a tanári oldal, az oktatói oldal. Én magam nem úgy látom, ahogy itt az előttem szólók mondták, hogy a pedagóguspálya megbecstelenítése volna, ha pedagógiai végzettség nélkül is odaengednénk az oktatói pályára olyanokat, akik azt a szakmát tudják adott esetben tanítani. Világszerte az a tendencia, hogy a gyakorlatban szerzett tudást bekalkulálják a végzettségekbe, és az is jogos követelmény, hogy valamilyen szintű pedagógiai alapképzés nélkül ne engedjünk gyerekek közé oktatni senkit. De vannak olyan kihalóban levő szakmák ‑ tudnék ilyen példákat mondani, de a velem szemben ülő államtitkár úr esetleg rám szólna, hogy ő sokkal többet tud ‑, ahol egyszerűen nincsen ennek a szakmának olyan oktatója, akinek egyetemi szintű végzettsége van, viszont a szakmára szükség volna, akár azért, mert hungari­kum, akár azért, mert újabb igény merül fel rá. Megakadályozni, hogy mondjuk ‑ egy példát hadd mondjak ‑, kádárok ismét legyenek Magyarországon, azért, mert nincsenek ilyen pedagógiai végzettséggel rendelkezők, egy ilyen egyébként minőségi és igényes, de mégiscsak valahol bürokratikus szempont szerint, az hiba volna, ha van még olyan idős mester, aki szereti a gyerekeket, értelmesen tud magyarul beszélni, ismeri a szakmáját, meg tudja nekik mutatni, és ki tud újra nevelni egy olyan generációt, amely továbbviszi például ezt a szakmát.

De megoldható a kérdés más módon is; az kevésbé ajánlatos, ha a most pályán levő és pedagógus végzettséggel rendelkezőket átképezzük. Aki már húsz éve, mondjuk, falakat húz vagy számítógépet szerel, és el kell tartania a családját, pénzt kell keresnie, a tetejében szakoktató is valahol, az már nem lesz képes olyan szinten kitanulni a kádármesterséget, mint az, aki húsz éve történetesen ezt gyakorolja. Ezért arra szeretném felhívni a majdani rendeletek készítőit, hogy rendkívül rugalmasan állítsák össze a képesítési követelményeket, olyan külön utakat nyissanak meg a szakoktatók vagy mesteroktatók lehetősége előtt, amelyek visszahozzák azt a fajta tudást, ami miatt a magyar szakit egy-két emberöltővel ezelőtt egész Európában dicsérték és elismeréssel illették. Ez az, ami szétporladt, ami eltűnt, ezt nem fogják egyetemi, főiskolai padokban megszerzett diplomásokkal visszahozni, csak azokkal a szakemberekkel, akik ügyesek, akik ezermesterek.

Az erdélyi famunkások, kitanultak vagy nem tanultak ki egy szakmát, de értenek a fához, szeretik azt, szeretik az anyanyelvüket, és eljönnek ide vagy otthon maradnak Erdélyben, és felépítenek csodálatos házakat. Olvassák el A funtineli boszorkányt ‑ aki esetleg nem olvasta ‑, hogyan volt képes az az erdei ember felépíteni tiszta fából egy gyönyörű házat, amelyben utána lakni lehetett; az más kérdés, hogy tragikus életsorsok kerültek bele abba a házba. Tehát ne legyünk bürokraták! Miközben jóllehet, a minőségre figyelni kell, és a diploma mégiscsak valamiféle garanciát jelent, de ha nincs ilyen végzettségű pedagógus, akkor kihal a szakma.

Szeretnék emlékeztetni arra a történetre, amely hat-nyolc évvel ezelőtt volt, körülbelül inkább hat, amikor az alapfokú művészeti iskolák minősítése zajlott. Kiderült, hogy sok olyan zene- vagy művészeti tanár tanít az alapfokú művészeti iskolákban, akinek nincs megfelelő pedagógus végzettsége. És ezek közül sok olyan volt, akinek aranyérmes, ezüstérmes, bronzérmes, nemzetközi versenyeken fellépett és dicséretet kapott tánc-, zene- és egyéb tanítványai voltak. Ezek közül a tanárok közül bizony elég soknak útilaput kötöttek a talpára, merthogy nincs pedagógiai végzettsége. Azért a szakmákban, a gyakorlati életben ‑ ilyen a sport is és a művészet is ‑ a teljesítményt be kell tudni valahol, és nem szabad elkövetni olyan hibát, hogy aki aranyérmes generációkat nevelt fel akár a szakmában, akár sportban, akár művészetben, egy diploma hiánya miatt szélnek eresszük, miközben óriási értéket képvisel. Én gyerekkoromban egy olyan városban nőttem fel, ahol az akkori zeneiskolában olyan ember tanította a hegedűt, akinek nem volt ilyen diplomája, raktáros volt egy gyárban, de özönlöttek hozzá a tanítványok, nem tudott annyit vállalni. Egy olyan asszony tanította a zongorát, akinek nem volt diplomája, halkan mondom, még érettségije sem volt; a szomszéd falvakból hozzá jártak zongorát tanulni. És ezek az emberek énekkart meg zenekart szerveztek, meg opera-előadásokat szerveztek, és mindmáig, akik emlékeznek rájuk ‑ már rég a földben nyugszanak ‑, úgy emlékeznek rá, hogy nagyon magas színvonalú volt ebben a kisvárosban a zenei élet.

(12.00)

Mielőtt bárki azzal vádolna meg, vagy holnap az Indexen azt olvasnám, hogy diploma nélküli zenetanárokért vagy pedagógus végzettség nélküli mesteremberekért emeltem itt szót a parlamentben, szeretném kijelenteni, hogy nem, nagyon fontosnak tartom a szakirányú végzettséget, de a kivételeket, ha bizonyították az életútjukkal, a teljesítményükkel, engedjük be ezekbe a képzésekbe, mert különben óriási veszteség éri ezeket a szakmákat.

Czomba államtitkár úr említette az átjárhatóság kérdését, ami egy fontos szempont minden demokratikus rendszerben, hogy nyitott legyen, hogy ne legyenek lezárt életutak. Ugyanakkor az átjárhatóság és az adott iskolára készített program bizony nagyon sokszor szemben áll egymással. Az átjárhatóság sosem lehet vagy lesz abszolút, mert akkor annyira lecsonkított tantervek szerint kellene tanítani, amely mögött már elveszne a valódi iskola jellege. Az átjárhatóságot mindig úgy kell értelmezni, hogy a fogadó iskola is ad segítséget az átlépni kívánó diáknak, aki képes arra, hogy megteszi azokat az erőfeszítéseket, amelyek két iskola között akkor is megvannak, hogyha azonos tanterv szerint tanítanak, hiszen mások a szokások és mások a tanárok.

A Híd-program minősítésében korántsem értek egyet az MSZP képviselőivel. A Híd-program a 2011-ben megalkotott törvényeknek egyik nagy újítása, és egyáltalán nem zsákutcát jelent, éppen ellenkezőleg, csak olvasni kell tudni a szövegben, meg meg kell tudni nézni, hogy mi történt eddig. A zsákutca elkerülését szolgálják, azoknak a gyerekeknek kínálnak megkapaszkodási lehetőséget, akik különben kihullanának az iskolarendszerből.

(Az elnöki széket dr. Hiller István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Most ha százból csak negyvennek sikerül a Híd-program segítségével megkapaszkodni, bocsánat, ez egy mechanikus állítás, mert nem számol azzal, hogy a Híd-programba általában nem a legjobb képességű és a legnagyobb szorgalmú gyerekek kerülnek, hanem nagyon sokszor olyanok, akiknek komoly tanítási, tanulási nehézségeik vannak, ezért nem várható százszázalékos eredmény. De túlzásképpen azt mondom, ha százból negyvennek sikerül, akkor ez a program már bizonyította a létjogosultságát.

Az, hogy most kétfelé veszik ‑ ezt várjuk meg, biztos jó lesz, meghozhatja a maga eredményét, de az ilyen átmeneti kisegítő programokra szükség van, éppen hogy a felzárkóztatást segítik és a külön utak bejárását teszik lehetővé.

Szeretnék néhány kérdésre rávilágítani, amelyekre itt most nyilván nem lehet választ adni, inkább a majdani jogalkotóknak és az irányítás dolgozóinak a figyelmét hívnám fel erre, amelyeket nagyon sok egyeztetéssel és fejtöréssel kell persze végiggondolni és megválaszolni.

A duális képzés önmagában jó, támogatom, szükség van rá, hiszen autószerelést nem tankönyvből, nem iskolapadban, hanem az autószerelő-műhelyben kell megtanulni, és így tovább, szobafestést vagy bármilyen más egyéb szakmát. Viszont ha duális képzésbe visszük a szakmát tanuló fiatalok nagy részét, akkor a másik jót, a mindennapos testnevelést nem fogjuk tudni nekik biztosítani, mert hiszen a tanműhelyben, a mesteremberek közelében, vagy ahol éppen a gyakorlatot végzi, nincs olyan sportolási lehetőség, hogy ő mindennap sportoljon; lehet, hogy utazik a gyakorlati helyhez. Ezt végig kell gondolni, hogy hogyan lehet a kettőt összeegyeztetni, mert a sport legalább olyan fontos ezeknek a fejlődésben levő fiataloknak az életében, mint az, hogy a szakmát megtanulják, és jó mesteremberek legyenek.

A szakképzési centrumokról néhány szót. Czomba államtitkár úr azt mondta, hogy majd a szakképzési törvény rendezi. Ez megnyugtató. Ki időt nyer, életet nyer. Szerintem nagyon sok kérdést végig kell itt gondolni.

De itt se tudom megállni, hogy ne említsem meg, hogy az MSZP oktatáspolitikusai szájából nekem már szinte kínosan gyakran ismételgetett mondat az, hogy a KLIK működésképtelen. Kedves képviselő asszony, nem működésképtelen. Döcögve kezdte a működését, de működik, ellátja a feladatát. Nem tudom, bizonyítsa már egyszer be, nagyon kérem, hogy működésképtelen (Kunhalmi Ágnes: Nem én mondtam!), még akkor is, ha nehéz. És most azt mondani, hogy egy szakképzési centrummal most majd két ilyen működésképtelen intézmény jön létre, szerintem egy politikai fogás, vagy egy olyan feltételezés, amit semmi nem alapoz meg. (Kunhalmi Ágnes Dúró Dórával beszélget.)

Azt szeretném kérni, hogy gondolják végig, ha elméletileg, de csak elméletileg önök dönthetnének erről… Látom, nagyon szépen egyetértenek, ezt örömmel hallom, de én azért csak elmondom, ahogy én látom ezt a kérdést. Tehát ha végiggondolnák, hogy mégis egy ekkora nagy rendszert, mint egy iskolarendszert valahol azért irányítani is kell az államnak, amely felel azért, hogy az az iskolarendszer nagyjából azonos szinten működjön az egész országban, ezt rá kell bízni egy szervezetre, amely most már eléggé decentralizált, hiszen a KLIK-et is átalakították. Gondolják végig, hogy hogyan, kivel, miképp lehet, mert az önkormányzati rendszer befuccsolt, az nem jó.

Tehát a Kereszténydemokrata Néppárt véleménye az, hogy szükség van egy olyan irányítási szintre természetesen a megváltozott szakképzésnél is, amelyeket nevezzünk szakképzési centrumoknak, de majd a részletszabályok kialakításánál ügyeljenek arra, hogy ez kerülje el azokat a működésbeli nehézségeket, amelyekből eleget tanult most már minden szereplő a KLIK esetében, amely mégiscsak működik és teljesíti a hivatását, még akkor is, hogyha vannak vagy voltak gondok.

Üdvözöljük az új törvényekben a következőket. Azt, hogy 25 éves korig lehet elkezdeni a nappali rendszerű oktatást. Nagyon helyes, lehetőséget ad azoknak a fiataloknak, akik későn kapnak észbe, vagy az életük úgy alakult, hogy nem tudtak időben iskolába menni.

Teljes szívvel üdvözöljük azt, hogy két szakmát lehet ingyen szerezni. Ez is nagyon sok segítséget fog adni éppen a szegény sorsú gyerekeknek, és azt is tudjuk, hogy a XXI. században egy szakmával sokkal nehezebb boldogulni, mint kettővel. És aki már kettőt megszerzett, ráadásul ezért nem kellett tandíjat fizetni, ott könnyebben megjött a tanulási kedv is, amire óriási szükség van, hiszen tanulási kedv nélkül nagyon kevesen fognak nekimenni az érettséginek és annak az önképzésnek, aminek eredményeképpen majd olyan ifjú szakmunkás lesz belőlük, akinek a képét megpróbáltam vázolni.

Üdvözöljük a támogatott nyelvi képzéseket, hiszen idegennyelv-tudás nélkül lassan a szakmunkás sem boldogulhat.

Üdvözöljük a modulzáróvizsgák intézményét, hiszen az egész életünk megmérettetésen keresztül halad, és a szakmai képzést is egy nagy vizsga zárja. Minél többször esik át ilyen megpróbáltatáson vagy ilyen megmérettetésen egy fiatal, annál könnyedebben veszi az élete során előtte álló vizsgák nehézségeit vagy feladatát.

Üdvözöljük a gyakorlati oktatásvezető visszaállítását, hiszen szakmát tanulni jó mesterember, jó gyakorlati oktatásvezető nélkül nem lehet. Tankönyvből persze én is fel tudnám olvasni az ifjú szakácsoknak, hogy hogy kell készíteni a Wellington-bélszínt, de sokkal jobb, hogyha meg is tudom nekik mutatni, mert meg tudják kóstolni, és így tovább.

Üdvözöljük a törvényjavaslat időbeli mértéktartását, azt tudniillik, hogy nem kapkodja el, 2016. szeptember 1-jére teszi a szakmai képzés középiskolai szintjének az átnevezését; és üdvözöljük az egész törvénynek azt a határozott szándékát, hogy a magyar szakmunkásképzés eljusson megint arra a szintre, hogy a gazdaság motorja legyen.

Megismétlem, részben utaltam rá, hogy egy kicsit hiányoljuk a törvényből az iskolarendszeren kívül szerzett tudás elismerésének a lehetőségét; ez is benne van a most hatályos szabályokban. Ne abszolutizáljuk ennyire az iskolarendszert! Aki az életben, gyakorlatban megtanult valamit, annak a hasznosulását, nagyon nehéz megoldani persze, de csatornázzuk be az iskolarendszerbe!

Mindennek a törvénynek az aktualitására, a céljára és a remélhető eredményére mintegy pontot vagy felkiáltójelet tesz az a körülmény, hogy Magyarország fogja rendezni a szakmunkástanulók nemzetközi versenyét, ami jó lesz arra is, hogy ráirányítja a közvélemény, a szülők, a diákok és a politikusosztály figyelmét a szakmatanulás fontosságára és a sikerére. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti sorokból.)

(12.10)