Bujdosó Andrea Anna (TISZA)

BUJDOSÓ ANDREA ANNA (TISZA): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Toroczkai frakcióvezető úr mindig meglep engem (Toroczkai László: Az a cél!), hogy hogyan tud moralizálni. (Dúró Dóra: A miniszterelnökre kell reagálni!) Azt hiszem, az elmúlt 30 évben megfordult itt-ott-amott a politika terén, és előszeretettel állít pellengérre mindent, ami az útjába kerül. Viszont egy szava nem volt ahhoz, ami Kátai-Németh Vilmossal történt, meg sem említette ezt. (Taps a TISZA soraiból.)

Azt gondolom, hogy ez az eset túlmutat a napi politikán, tehát én sem mehetek el mellette. Mindenki látta, nyilvánosságra került az a videó, amiben a fideszes influenszer ‑ és nem fogom kimondani, hogy mit mondott, mert azt hiszem, hogy méltatlan ‑ mindenképp egy testi adottságával hozta méltatlan helyzetbe a szociális és családügyi minisztert. Azt gondolom, hogy ez nem ízlés kérdése, és nem csak egyszerűen egy ízléstelen kijelentés. Politikai fegyverként használni valakinek a testi fogyatékosságát, az leginkább elfogadhatatlan, de mondhatnánk azt is, hogy alantas. Az pedig különösen az, hogy ‑ jelenleg nincsenek itt ‑ a parlamentben ülő képviselők ezt még meg is erősítették ‑ beszélhetünk Takács Péterről vagy Németh Balázsról ‑, és semmiképp sem határolódtak el ezektől a kijelentésektől, sőt még ők támadtak. Ez az ő módszerük.

Miniszterelnök úr már elmondta, hogy a ’22-es népszámlálás szerint, én úgy tudom, hogy 85 ezer ‑ de lehet, hogy 82 ezer ‑ ember él vakként vagy súlyos látássérüléssel. Nekik most azt üzenik ezek a közszereplők, hogy a látássérültség nem egy élethelyzet vagy nem egy emberi sors, hanem gúnynév: olyan bélyeg, amellyel valakit meg lehet alázni. És gondoljunk bele, hogy ez tényleg mit jelent annak, aki ilyen körülmények között születik, vagy ilyen körülmények közé kerül. Azt látja, hogy hiába tanul, dolgozik, hiába válik kiváló szakemberré, vagy akár közéleti szereplővé, lesznek, akik először nem a tudását, nem a tapasztalatát, nem a képességeit, hanem a fehér botját fogják észrevenni.

Egy ország erkölcsi állapotát az mutatja meg, hogyan beszél a legvédtelenebb emberekről. És azt gondolom, hogy amiről ma beszélünk, és amiről nekünk itt a parlamentben döntenünk kell, annak mind köze van az emberi méltósághoz.

Sajnos ez az eset nem egy elszigetelt eset. Ez egy mintázat, amit látunk. Az elmúlt években hallottunk olyan kijelentéseket ‑ és itt sem fogom kimondani azt a szót, mert nem méltó ehhez a Házhoz ‑, hogy politikai ellenfeleket, bírókat, újságírókat vagy civileket megalázó jelzőkkel illettek. Hallottunk olyan megszólalásokat is, amelyek emberek származását vagy társadalmi helyzetét használták fel arra, hogy kevesebbnek tüntessék fel őket. Emlékezzünk csak Lázár János szavaira akár a roma közösségek ellen, akár pedig a kevésbé tehetős társadalmi helyzetben lévők felé irányuló kijelentéseire!

Lehet vitatkozni politikai nézetekkel, lehet keményen bírálni döntéseket, de egy demokratikus közösségben senkinek az emberi méltósága nem lehet vita tárgya, mert amikor egy közösség hozzászokik ahhoz, hogy embereket testi adottságaik, fogyatékosságuk, származásuk vagy szociális helyzetük alapján bélyegezzenek meg, akkor lassan maga az emberség válik viszonylagossá. És ha az emberség relativizálódik, ott előbb-utóbb a jogbiztonság is meggyengül.

Pontosan ezért az Alaptörvény tizenhetedik módosításáról szóló vita valójában sokkal többről szól, mint intézményi szabályokról. Arról szól, hogy lesznek‑e olyan független intézményeink, amelyek képesek megvédeni minden magyar embert, akkor is, amikor a hatalom túllépi a saját határait. Lesz‑e olyan Alkotmánybíróság, amely valóban őrködik az alkotmányosság felett? Lesz‑e olyan igazságszolgáltatás, amely kizárólag a törvénynek tartozik elszámolással?

A módosítás éppen ezért nem pusztán egy közjogi korrekció. A célja, hogy helyreállítsa az alkotmányos fékek és ellensúlyok rendszerét; megerősítse a bíróságok függetlenségét; korlátot szabjon közjogi tisztségek indokolatlan bebetonozásának; és visszaadja a választópolgároknak azt a lehetőséget, hogy a demokratikus döntéseik valóban következményekkel járjanak.

Mindezek mögött egyetlen egyszerű elv áll: az állam a polgárokért van, és nem a polgárok vannak az államért. Az intézmények nem egyetlen pártot szolgálnak; az intézmények a Magyar Köztársaság minden polgárát szolgálják. Szeretném világosan kimondani: ez a helyreállítás nem csak azokért történik, akik ma a TISZA Pártot támogatják. Ez ugyanúgy szól minden szavazónak: minden Fidesz-szavazónak, Mi Hazánk-szavazónak és minden más párt szimpatizánsának, az ő méltóságukat is ugyanúgy tiszteletben fogjuk tartani. Nem fogjuk őket megalázni azért, mert másként gondolkodnak. Nem fogjuk testi adottságaikat, életkorukat, betegségüket vagy származásukat politikai fegyverként használni, mert a demokrácia ott mutatja meg az erejét, ahogy a saját híveivel bánik.

A tizenhetedik módosítás ugyanakkor csak az első lépés. Ősszel megkezdjük egy új magyar alkotmány társadalmi előkészítését; egy olyan alkotmányét, amelyet nem egy politikai oldal ír önmagának, hanem amelynek a megalkotásában részt vesznek tanárok, orvosok, fogyatékossággal élő emberek, munkások, vállalkozók, civilek, egyházak, nemzetiségek, a határon túli magyar közösségek és azok is, akik ma más pártokat támogatnak. Mert közös alkotmány csak közös részvételből születhet, és csak az az alkotmány lesz valóban erős, amely nemcsak a többség hatalmát rendezi, hanem minden ember méltóságát védi.

Olyan Magyarországot akarunk, ahol senkit nem lehet megalázni azért, mert vak, mert roma, mert szegény, mert beteg, mert tanár, mert civil, vagy mert más politikai véleményt képvisel. Köszönöm a szót. (Taps a TISZA soraiból.)