Magyar Péter (TISZA)

MAGYAR PÉTER miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! 1983-ban, évekkel a közép-európai rendszerváltás előtt a cseh író, sokunk kedvence, Milan Kundera megírta híres esszéjét „Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája” címmel. Kundera azt írta: Közép-Európa nem földrajzi fogalom, Közép-Európa sors. Közép-Európa azoknak a népeknek a közössége, amelyek kulturálisan mindig Európához tartoztak, történelmük során mégis újra és újra nagyhatalmak ütközőzónájában találták magukat. Magyarország, Lengyelország és az akkori Csehszlovákia mindig a Nyugathoz tartozott, de a második világháború után elrabolt Nyugattá váltak a szovjet uralom alatt.

A magyarok, a lengyelek, a csehek és a szlovákok pontosan tudják, miről beszélt, miről írt Kundera. Tudják, milyen érzés úgy élni, hogy saját sorsukról idegen fővárosban döntenek. Tudják, milyen érzés elveszíteni a szabadságot, és tudják szerencsére azt is, hogy milyen érzés visszaszerezni azt. A magyarok aztán különösen tudják.

Talán ezért sem véletlen, hogy amikor a kommunista rendszer összeomlott, és a közép-európai népek újra a saját kezükbe vehették a sorsukat, a régió vezetői ösztönösen ugyanahhoz a gondolathoz nyúltak vissza, amely évszázadokon át újra és újra felbukkant ebben a térségben. Ahhoz a gondolathoz, hogy Közép-Európa népei külön-külön könnyen válhatnak mások játékszerévé, együtt viszont képesek alakítani a saját jövőjüket. Ez a gondolat jóval régebbi az újkori visegrádi együttműködésnél. Mondhatnánk, hogy sok-sok száz éves.

De ott volt Kossuth Lajos Duna-konföderációs terveiben. Ott volt azokban a történelmi kísérletekben, amelyek újra és újra megpróbáltak együttműködést teremteni a térség népei között. És természetesen ott volt 1991 februárjában is, amikor Antall József magyar miniszterelnök, Václav Havel cseh elnök és Lech Wałęsa lengyel elnök Visegrádon találkozott. A három államférfi felismerte saját korának történelmi feladatát. Felismerték, hogy a kommunizmus bukása önmagában még nem jelent sikert. Felismerték, hogy a szabadságot meg is kell szervezni, meg is kell támogatni, intézményeket, együttműködéseket kell építeni, gazdaságot kell építeni, demokratikus jogállamokat kell építeni. Talán ismerősek lehetnek ezek a felismerések a közelmúltból is. És akkor felismerték azt is, hogy ezt a munkát könnyebb együtt elvégezni, mint külön-külön.

A térség országai között, a közép-európai országok között akkor is voltak viták. A bősi vízlépcső ügye ugyanúgy létezett, történelmi sérelmek ugyanúgy léteztek, erős nemzeti érdekek akkor is léteztek, szerencsére. Mégis volt valami, amit fontosabbnak tartottak ezeknél: a közös jövőt. A rendszerváltás légkörét talán semmi sem mutatja meg jobban, mint hogy 1989-ben készült egy fénykép; egy bősi ház falára valaki nagy betűkkel felírta: „Éljen Václav Havel!” Ma talán fel sem tűnik, milyen különös mondat ez. Akkor természetes volt. Természetes volt, hogy a közép-európai népek figyelik egymást, szurkolnak egymásnak, és saját ügyüknek érzik a másik szabadságát is.

Tisztelt Ház! Az Orbán-kormány nem megoldotta, éppen ellenkezőleg: újraélesztette, ha nem is Közép-Európa, de Magyarország tragédiáját. Hazánk újra elrabolt Nyugat lett, még azon az áron is, hogy a visegrádi szövetség mélypontra kerüljön. Ez senkinek, ismétlem: senkinek nem volt érdeke; nem volt érdeke sem Magyarországnak, sem a régiónak, Közép-Európának, de nem volt érdeke Európának sem. Elvesztettük a bizalmat, a visegrádi együttműködés mélypontra került, a régió országai egyre ritkábban léptek fel közösen azokban a kérdésekben, amelyek valójában meghatározzák a jövőjüket. S nem mellesleg Magyarország szinte minden gazdasági mutatóban lemaradt Közép-Európától.

Képviselőtársaim! Magyarországnak vannak vitái, természetes versenytársa számos országnak. A külhoni magyarok ügyében vannak súlyos nézetkülönbségeink a szlovák kormánnyal, de a közép-európai együttműködés alapja soha nem az volt, hogy mindenben egyetértünk. A közép-európai együttműködés alapja az a felismerés volt, hogy a nézetkülönbségeinkkel együtt is közös térben élünk, közös történelmet, sorsot hordozunk, és sok-sok közös érdek köt bennünket össze.

A földrajzot és a történelmet nem tudjuk megváltoztatni. Közös királyaink voltak, közös szentjeink, szabadságharcaink, és voltak közös tragédiáink is. A visegrádi várban 690 évvel ezelőtt ugyanúgy egymással tárgyaltak a térség uralkodói, ahogy ma Gödöllőn, a csodálatos Grassalkovich-kastélyban van lehetőségem találkozni a lengyel, a cseh és a szlovák miniszterelnökkel.

A közös érdekeink nem tűntek el attól, mert az Orbán-kormány, főleg az időszakának a végén, vak volt hozzájuk. Ugyanazok az utak kötnek össze bennünket, ugyanazok az energiabiztonsági kihívások érintenek bennünket, sokszor ugyanazokért a beruházásokért versenyzünk, ugyanabban a gazdasági térben élünk, és ugyanaz a kérdés foglalkoztatja jórészt a magyar, a lengyel, a cseh és a szlovák családokat: hogyan lesz biztonságosabb, kiszámíthatóbb és sikeresebb a következő évtized.

Nem véletlen, nem üres protokolláris gesztus vagy udvariassági látogatás volt, hogy a választási győzelmünk után az első külföldi utam Varsóba vezetett. Annak a meggyőződésnek a kifejezése volt, hogy Magyarország érdeke a magyar-lengyel bizalom helyreállítása, a visegrádi együttműködés újjáépítése, megerősítése és a közép-európai országok közötti rendszeres politikai párbeszéd visszaállítása.

(9.10)

Azért kezdtem Lengyelországban, mert ott keletkezett az egyik legmélyebb seb az elmúlt években, és mert ezeréves barátságainkat nem tudja néhány elhibázott év külpolitikája tönkretenni ‑ megpróbálta, de nem tudja.

A mai gödöllői találkozóra világos céllal érkezünk. A visegrádi együttműködés jövője a következő évtized feladatairól szól, arról, hogy Közép-Európa képes-e végre kiépíteni azokat az észak-déli közlekedési és energetikai kapcsolatokat, amelyekről évtizedek óta beszélünk. Arról, hogy a térség országai képesek-e összehangolni a fejlesztéspolitikájukat, közösen fellépni a stratégiai beruházásokért, és olyan gazdasági környezetet teremteni, amely kutatási központokat, innovációs beruházásokat és magas hozzáadott értékű iparágakat vonz a régióba.

A következő években az lesz a kérdés, hogy Közép-Európa mekkora szerepet tud kivívni magának az európai gazdaságban és az európai döntéshozatalban. Az lesz a kérdés, hogy sikerül-e megerősítenünk a versenyképességünket, növelnünk az energiafüggetlenségünket, és sikerül-e olyan együttműködést kialakítanunk, amely a régió országainak polgárai számára több beruházást, több munkahelyet és nagyobb biztonságot jelent.

Magyar miniszterelnökként ezért ma konkrét javaslatokkal érkezem Gödöllőre. Dolgozni akarunk a régió energiaellátásának biztonságán, fejleszteni akarjuk az észak-déli közlekedési folyosókat, erősíteni akarjuk az egyetemi, kutatási, kulturális, innovációs együttműködéseket, és vissza akarjuk építeni azt a politikai bizalmat, amely a visegrádi együttműködés legfontosabb alapja volt, és reményeink szerint lesz. Ezzel a céllal ülünk ma le Gödöllőn a tárgyalóasztalhoz. Azért dolgozunk, hogy a visegrádi együttműködés ismét a régió fejlődésének, biztonságának és európai súlyának egyik legfontosabb motorja legyen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

Tisztelt Képviselőtársaim! Azt mondják a történészek, hogy Kundera esszéjének a hatása Nyugaton legalább akkora volt, mint Keleten vagy Közép-Európában. Nyugat-Európa ismét rácsodálkozott arra, hogy Európa nem a berlini falnál ér véget. A visegrádi együttműködés megszületése, újjászületése néhány évvel később ennek a felismerésnek adott politikai formát. Antall József, Václav Havel és Lech Wałęsa világos üzenetet küldött Európának: Közép-Európa visszatért, visszatért oda, ahová mindig is tartozott.

A mai találkozónk üzenete ugyancsak világos: Közép-Európa jelen van, erős, és készen áll arra, hogy saját jövőjét alakítsa. Olyan térség vagyunk, amely több mint 65 millió ember otthona, Európa egyik legfontosabb ipari központja, az Unió gazdasági növekedésének egyik motorja, és egyre fontosabb szereplője a kontinens biztonságának is. Ha jól végezzük a dolgunkat, néhány évtized múlva Közép-Európa történetét a felemelkedés, az önbizalom, a béke és az együttműködés történeteként mesélik majd. Úgy emlékeznek majd erre az időszakra, mint amikor az ország, a térség országai felismerték a saját erejüket, visszaépítették egymás bizalmát, és közösen alakították Európa jövőjét.

Ez a mi generációnk felelőssége, és ez az a munka, amelyet ma elkezdünk. Ahogy Donald Tusk lengyel miniszterelnök fogalmazott múlt hét csütörtökön Brüsszelben: a visegrádi négyek szövetsége visszatért. Azt javaslom, hogy dolgozzunk rajta közösen, hogy együtt erősebbek legyünk, mint valaha. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Nagy taps a kormánypárti padsorokban.)