Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az utóbbi években megszokhattuk, hogy a költségvetésről vagy a módosításáról szóló vita válságidőszakban zajlik, a válságok korát éljük. Természetesen látom azt, hogy amikor egy technikai recesszió már kimondható talán a nemzetgazdaság tekintetében, akkor a kormánypárti képviselők megpróbálják a rendszernek a talán szebbnek vélt oldalát kidomborítani, az ellenzékiek pedig megpróbálnak kérlelhetetlenül rávilágítani arra, ami Magyarországon szerintük fenntarthatatlan.

Pontosan a fenntarthatóságra szeretnék koncentrálni a következő percekben, mert egy válságidőszakban azt érdemes megvizsgálnunk, hogy mi az, ami a kilábaláshoz hozzásegíthet, és melyek azok a tényezők, például ebben a költségvetésben, amelyek a kilábalást adott esetben lehetetlenné teszik.

Nagyon örülök, hogy a családtámogatási rendszert tulajdonképpen minden kormánypárti megszólaló szóba hozta, hiszen az egyik legfontosabb fenntarthatósági faktorunk a magyar demográfiai válság megszüntetése, a magyar polgárok, a magyar munkaerő biztosítása arról, hogy a szülőföldjén képes lehet boldogulni ilyetén irányú szándéka esetén. Pontosan azt látom, hogy ez az a terület, ahova a családtámogatások terén szám szerint kétségkívül sokat fordít és sokat tesz ez a kormányzat, még akkor is, ha némi statisztikai bűvészkedés tetten érhető, hiszen a családtámogatások közé sorolják, emlékeim szerint, a „Nők 40” program több száz milliárdos nagyságrendű kiadásait is. De ha ezeket levonjuk, akkor is kimondható, hogy GDP-arányosan európai szinten relatíve sok forrás kerül erre a területre, éppen ezért dermesztő és vérfagyasztó az, hogy mennyire kevés demográfiai statisztikai eredménnyel jár sajnálatos módon mindez. Azért mondom azt, hogy sajnálatos módon, mert ebben ellendrukkernek lenni az én álláspontom szerint hazaárulás lenne, azzal ér fel. Tehát én annak szurkolok, hogy a kormány ezen a területen sikerrel járjon.

A helyzet az, hogy a termékenységi arányszám 1,59-ről most 1,52-re történő csökkenése, az élve születések elképesztően és a vártnál is alacsonyabban kimutatható száma, valamint a relatíve magas halálozás együttesen egy olyan helyzetet idéztek elő, hogy demográfiai trendfordulóról, csúcsokról egyszerűen nem is beszél már kormánypárti képviselő; önök is belátták, hogy ez a kísérlet sajnos nem sikerült. Nagyon örültem volna, ha sikerül, de a helyzet az, hogy pusztán pénzzel azt a kérdést, ami a létbiztonságot, a mindennapi biztonságérzetet, a szülőföldön boldogulás lehetőségének az érzetét jelenti, azt nem lehet megoldani, pusztán anyagiakkal nem lehet.

Éppen ezért, ha már családtámogatási rendszer, érdemes lenne arról beszélni, hogy érdemes lenne inflációkövetővé tenni mindezt. Elhangzott ma már a családi adókedvezmény összege. Valóban, három gyermek esetén ez már csak töredékét éri annak, mint amit a bevezetéskor ért, és a babavárótól kezdve, ha végigmegyünk, de akár a nyugdíjcélú előtakarékosság állami támogatása ‑ a lakhatásit nem mondom, mert azt megszüntették ‑, az összes többi esetén, ahol megvan, egy reálérték-csökkenést érhetünk tetten, tehát azt, hogy a családtámogatások értéke sajnálatos módon zsugorodik. Erre rakódik az a lakhatási válsághelyzet, amit ez a kormány látványosan nem akar kezelni. Én nem gondolom, hogy ne tudná.

A lakhatási piac is egy piac, és ez is egy szakma. Megvannak azok a kezelési eszközök, amelyek, mondjuk, a magas albérletárakkal szemben bevethetők lennének. Itt van egy kínálati szűkösség, nagyon kevés a bérelhető lakás. Mit lehet tenni ilyen esetben? Feloldom a kínálati szűkösséget, építünk nagyon sok bérlakást egy országos bérlakásépítési programban. Az egyik módosító javaslatunk pont erről fog szólni, hogy ezen az idézőjeles piacon azt a piaci kudarcot, amit elnézett ez a kormány most már több mint egy évtizede, oldjuk fel, és a szülőföldön boldoguláshoz azt is segítsük hozzá, aki nem képes befizetni egy saját tulajdonú öröklakásra.

Százezrek, milliók vannak Magyarországon ebben a helyzetben, és a devizahitelesek drámai, vérfagyasztó esete a legjobb példája ennek. Nagyon sokan kényszerből mentek el külföldre. Nem azért, mert szerettek volna, hanem azért, mert az itteni, korábban átváltott devizahitelük törlesztési terheit úgy tudták kigazdálkodni, hogy nyugat-európai fizetésből törlesztenek. Ezek a sorsok a mai napig itt húzódnak, és itt vannak velünk. Tehát, amikor egyik kormánypárti képviselőtársam elmondja, hogy megmentették a devizahiteleseket, újra és újra cáfolnom kell őt: nem, a bankok pénzügyi érdekeit mentették meg, de a piaci árfolyamú forintosítással az árok szélére lökték ezeket a honfitársainkat, ami egyébként a mai napig vállalhatatlan.

Szóba kerültek a pedagógusok, és azt látjuk, hogy valóban nem egy erős nemzeti kormány képét festi az, amikor külső hatásokra, külső forrásokra várnak, mondjuk, egy béremelés tekintetében. Ander Balázs kiváló kollégám levezette, hogy 2022-ről 2023-ra a Klebelsberg Központ személyi juttatásai 480 milliárd forintról, emlékeim szerint, olyan 540,5 milliárd forintra nőttek. Ha mindent összeadunk, látjuk azt, hogy ez az inflációs hatást sem tudja kompenzálni. Tehát nagyjából 340 milliárd hiányzik az egész rendszerből annak érdekében, hogy egy ilyen szinten maradást vagy akár lassú előrejutást elő lehessen idézni; a szociális rendszerből pedig még 120 milliárd.

És itt a megtévesztés, mert a kormány nagyon sokszor elmondja, hogy erre vagy arra a területre, mondjuk, 120 milliárddal többet tervez költeni, no de az inflációs hatást nagyon sokszor kihagyja ebből. Pontosan ez a bajunk a nyugdíjrendszer tekintetében is, amikor felolvassák nekünk, hogy nyugellátásokra 5500 milliárd forint jut, ez egy olyan impozáns összeg, ugye, nagyon nagynak tűnik. A korábbi években csak háromezer-néhányszáz milliárd volt, tehát látszik, hogy növekszik. Viszont, ha az inflációs hatás mellett kimondottan megvizsgáljuk a nyugdíjas fogyasztói kosarat, tehát az alapvető élelmiszereknek, fogyasztási cikkeknek azt a körét, amelyek dominánsabbak a nyugdíjas honfitársaink esetében, akkor azt látjuk, hogy volt olyan hónap, amikor 25 százalék környéki volt egy átlagos nyugdíjassors esetében az árdrágulás. Ehhez képest az itt szereplő nyugdíjemelés sajnos nem teszi lehetővé még a reálérték megőrzését sem.

Én látom egyébként a korrektséget egy-egy kormánypárti képviselőn a tekintetben, hogy van, aki évek óta nem ígér nyugdíjemelést. Mindenki arról beszél, hogy a nyugdíjak vásárlóerejének a megőrzése lehet csak egy reális cél, mert látják, hogy egy demográfiai katasztrófahelyzet közepén kitermelhetetlen, mondjuk, egy másfélszeres nyugdíjemelés, és hazudik, aki ilyesmit ígér. Én magam is küzdök a magyar politika világában a felelőtlen nyugdíjjellegű és szociális emelési ígéretek ellen, mert látom, hogy a rendszerből mit lehet kitermelni és mit nem.

(10.40)

No, de így is lenne rengeteg beavatkozási tér. Hát hogy van az, hogy egy 3-4 százalékos nyugdíjemelés egy kisnyugdíjasnál néhány száz forintot jelenthet, viszont aki szerencsés módon több százezer forintos nyugellátásra tudott szert tenni, annál akár több ezer forintot? Ily módon tehát a differenciált nyugdíjemelés igénye részünkről, a mi frakciónk részéről a mai napig megvan, és ezen nagyon nehezen működő, recsegő-ropogó rendszeren belül is nagyon komolyan lehetne enyhíteni nehéz élethelyzeteken abban az esetben, ha az alacsonyabb nyugellátást kapók esetében egy magasabb százalékos emelés lépne életbe minden egyes évben, és megvizsgálnánk azt, hogy hogyan lehet további könnyítéseket belevinni, mondjuk, a „férfiak 40” program tekintetében is. Van egy ki nem mondott társadalmi szerződés, hogy a legtöbben végigdolgozzuk vagy fogjuk dolgozni az életünket, és a másik oldalon ott van az ígérete az élet végén néhány talán nyugodtabb évnek, amikor lehet gyermekekkel, unokákkal foglalkozni. Nagyon sok férfitársunknál nincs ott a rendszer végén ez a lehetőség, nemcsak az egészségben eltöltött évek hiánya miatt, hanem egyszerűen sokan halnak meg hamarabb, mint hogy élvezni tudják ezeket az életvégi maradék éveket, és a helyzet az, hogy ez így igazságtalan.

És amikor arra keressük a választ, hogy mondjuk, miért fordulhat elő demográfiai mélyrepülés, akkor azt is látjuk, hogy a szülőföldön való boldogulás ígérete, lehetősége nagyon sok honfitársunknál hiányzik, vagy azért, mert azt látja, hogy nem tud egy önálló otthont szerezni, vagy azért, mert azt látja, hogy ekkora fizetésből három-négy gyermeket felnevelni nagyon-nagyon komoly kihívás Magyarországon az inflálódó családtámogatások mellett is, vagy pedig azért, mert azt látja, hogy halálig kell dolgoznia, és ennek az érdemi eredményei nem minden esetben láthatóak vagy tervezhetők. Éppen ezért mondjuk azt, hogy a nyugdíjrendszer tekintetében rendszeren belüli elmozdulás is segíthetne.

És hogy miből lehetne mindezeket vagy az általam említett lakhatási programot finanszírozni? Azt látjuk, hogy amikor az államtitkár úrral ‑ egyébként én korrekt szakmai vitákat folytattam vele az utóbbi években ‑ talán egy hat éve beszélgettünk áfakérdésről, akkor olyan 3000 milliárdos áfabevétele volt ennek az országnak, kicsit több. Aztán ez a 3000 milliárdos nagyságrend felment 5000-re, emlékeim szerint 5200 milliárd volt az egyik költségvetési évben. Most azt látjuk, hogy ebből két éven belül, rövid úton 7000 milliárdos bevételi várakozás lett, majd a módosítás módosításával már 7900, majdnem 8000 milliárd forintos áfabevételi várakozásról beszélünk. Tehát a helyzet az, hogy ami a válság meg az önök néha teljesen fölösleges csatározásai miatt kiesik az egyik oldalon, azt ‑ vagy legalábbis egy jó nagy részét ‑, úgy tűnik, besarcolják a magyar lakosságon a másik oldalon.

Az áfabevételi várakozások ilyen robbanásszerű emelkedése az én életemet nagyon-nagyon megkönnyíti egy vezérszónoki felszólalás során, de mindenki másét csak nehezíti. Az én életem azért lesz ettől könnyebb, mert meg tudom mondani a kormánynak, hogy az összes áfabevételi többletét, tehát amit pluszban szedett be a várakozáson felül, azt hagyja a családoknál, és el is tudom mondani, hogy milyen jogcímeken és milyen eszközökkel lehet ezt náluk hagyni. Egyrészt a lakhatási programnál, amit említettem, nyilván az oktatási és a szociális rendszer emeléseivel, vagy inkább mondjuk úgy, hogy szinten tartásával szintén azért ebből a kasszából fogyna némiképp, de nem lehet megfeledkezni a magyar kis- és közepes méretű vállalkozásokról sem.

Az az elképesztő helyzet állt elő ugyanis, hogy amikor folynak, mondjuk, akkumulátorgyár-ügyben vagy multicégek kapcsán a viták, akkor elmondjuk, hogy mondjuk, 300-400 milliárd forintot kapnak ezek a cégek a magyar adófizetőktől, jellemzően vissza nem térítendő támogatás formájában, de ha figyelembe vesszük az egyedi kormánydöntéseket, az infrastruktúrára adott támogatásokat, az adókedvezményeket, tehát nagyon sok jogcímen a multicégeknek járó dotációkat, arra jutunk, hogy itt bizony több száz milliárd elmegy a magyar adófizetők pénzéből, sokszor éppen vendégmunkások által betöltött munkahelyek után, erre kiosztott támogatásokra.

No, de mi lesz a magyar kis-, közepes méretű vállalkozással? Az akkumulátorgyárnak beszállítani nem nagyon tud, mert ez egy ilyen zárt láncú technológia, még az autógyáraknak is nehezen tudtak beszállítani, eközben a hátukon viszik a nemzetgazdaságot, ugye, a munkahelyek kétharmadát ezek a kis magyar cégek biztosítják, még a bérstatisztikából is kimaradnak sokszor, mert ott csak az öt fő fölött foglalkoztatók szoktak megjelenni, és azt látjuk, hogy ilyen mértékű támogatásokat, mint a multik, sem rendszerszinten, sem máshol nem kapnak.

Nagyon sokszor szóba került mostanában ez a 700 milliárdos, a vállalkozásokat elvileg fejlesztő csomag. Én ennek egyébként támogatója voltam, tehát lehet ezt jól csinálni, és arra kapacitálom önöket, hogy a jövőben is csinálják ezt még hatékonyabban, legyen kiterjesztve itt a lehetőség a munkahelyek teremtése és fenntartása tekintetében is magyar kis- és közepes méretű vállalkozások számára, így lenne értelme ennek a dolognak teljes körben. De azt látom, hogy a vissza nem térítendő támogatásoknak ezt a tömegét, amit egyedi kormánydöntésekkel és máshogy odaadnak, át kell gondolni. Ezt fel kellene függeszteni, és az egész rendszert megnyitni a magyar mikro-, kis- és közepes méretű vállalkozások irányába is. És azt látom, hogy a multik úgy kapnak sokszor támogatást, hogy már munkahelyet sem kell létrehozni érte, de én ezt megfordítanám, elsősorban a magyarok által betöltött és magyar cégek által biztosított munkahelyek fenntartását támogatnám, vagy akár újak létrehozását, és semmiképpen nem akarnám a multicégeket úgy idecsábítani, hogy a magyar adófizetők pénze tartsa itt őket. Tehát ha egy csomagot dolgoznak ki számukra, nagyon helyes, hozzanak minél több értelmes beruházásokkal foglalkozó működő tőkét, de ezt akkor, könyörgöm, profitért tegyék, tehát ne kelljen a magyar adófizetőknek finanszírozni mindezt!

Éppen ezért itt a teljes rendszer átgondolását tartanám szükségesnek, és igen, az a helyzet, hogy kutatás-fejlesztésben, az IT-szektorban, a digitalizációban szeretnénk látni nagyon sok magyar fejlesztést, és ezeket a cégeket kellene támogatni. Nincs olyan messze, az észt digitalizációs modell azért valamifajta utat kikövez. Nyilván nem lehet, és nem is kell importálni külföldi módszereket, metódusokat egy az egyben, de azt látjuk, hogy ha a magyar kisvállalkozásoknak csak annyit biztosítanak, hogy békén hagyják őket, tehát év közben nincs olyan, mint a katásokkal, akkor már nagyon sokat léptünk előre. Mi ezt úgy fogalmaztuk meg az egyik javaslatunkban, hogy évente maximum egyszer lehessen belenyúlni az adórendszerbe, azt is csak indokolt esetben, és úgy, hogy azért minden érintettel asztalhoz ültünk, és van valami beleszólásuk ebbe az egészbe.

Nyilván az adminisztrációs és bürokratikus terhek csökkentése a másik ilyen nagyon fontos követelés. Itt nagyon sok ígéret volt az elmúlt húsz évben ezzel kapcsolatban, de még mindig adminisztrációs terhek tömege alatt nyög a magyar vállalkozói társadalom, és lehetne olyan kedvezményeket is szavatolni ‑ és ezt az államtitkár úrnak mondom ‑, hogy például nézzük meg, hogy egy magyar kis- vagy közepes vállalkozás mennyi adót fizetett Magyarországnak az elmúlt tíz évben, és ezt az összeget, ha bajba kerül, kaphassa meg egy átmeneti, akár nullaszázalékos hitelként, hogy kihúzza saját magát a bajból. Dotáljuk azokat a cégeket, amelyek ezt a nemzetgazdaságot szolgálják, a hátukon viszik, amelyeknek köszönhetően egyébként mi is itt ülünk a parlamentben, és ha ezt megtesszük, akkor érezni fogják ezek a vállalkozások, hogy számítanak, és én azt szeretném, hogy inkább ők érezzék, mint a multicégek. A multicégek jönnek-mennek, divatos iparágak jönnek-mennek, de a magyar kisvállalkozó viszi a hátán ezt az országot nagyon hosszú évtizedek óta, és ez így lesz a következő évtizedekben is.

Összefoglalva tehát: ennek a költségvetési módosításnak a fenntarthatósági lábai közül hiányzik az, hogy a családtámogatások rendben legyenek, hogy a szülőföldön való boldogulás lehetősége rendben legyen ‑ ez a lakhatástól az oktatásig átívelő módon igaz ‑, és az is nagyon hiányzik, hogy a magyar vállalkozó, a magyar nemzetgazdaság motorja érezze azt, hogy itt szükség van rá, és a szülőföldjén képes lehet boldogulni.

Ha mindezeken a területeken rendet teszünk, akkor talán a kényszerű kivándorlás is megszűnik vagy a visszájára fordul, és akkor már érdemben lehet arról beszélni, hogy hogyan nézzen ki Magyarország, mondjuk, 2050-ben vagy ’70-ben. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Addig, amíg ezek a fenntarthatósági lábak hiányoznak, nagyon nehéz, és csak kampányszerű ígéretekkel tarkított módon lehet beszélni a következő évekről, márpedig Magyarország jóval ‑ jóval! ‑ többet érdemelne ennél. Én azt szeretném, hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik, a DK és az LMP soraiban.)