Dr. Hiller István (MSZP)

DR. HILLER ISTVÁN (MSZP): Nem fogom kihasználni a rendelkezésre álló időkeretet, csak néhány gondolatot. Akárhogy is, most arról tárgyalunk, hogy van egy törvényjavaslat, és a törvényjavaslat elfogadása mellett állt ki, aki idáig felszólalt kritikával vagy nem kritikával.

Kósa képviselő úr érdekes kérdéseket vetett föl, erre szeretnék néhány mondatban reagálni, mert mindenkinek megvan a szakmája, nekem ez.

Nemcsak arról van szó, hogy évforduló van, hanem tisztelettel fölhívom a figyelmüket, hogy az elmúlt durván két-két és fél évtizedben felnőtt a magyar történésztársadalomnak egy új generációja, akikben nincs ideológiai premissza vagy éppenséggel elkötelezettség, hanem profi történészként nézik és elemzik a múlt eseményeit. Ezek közül egyébként az én szakmámnak a legfontosabb ismérve, hogy dolgozz eredeti forrással, tehát ne két könyvből írj egy harmadikat, hanem tárj föl mindent, ami egyébként lehetséges.

Kérem, a mi országunk történelmének forrásait tekintve azért képzeljék el, hogy a Mohács előtti országtörténelmünk fél évezrede vélhető forrásegyüttesének 30 százaléka az, ami megmaradt. Ez azt jelenti, hogy ha valaki mindent elolvas, ami megmaradt, akkor az egész 30 százalékából tud következtetést levonni.

Amikor elfoglalták Budát, előtte három nappal Mária királyné irányításával, később az esztergomi érsek, Oláh Miklós szervezésében több hajó indult el a budai Várból Pozsony, Bécs felé. Azok közül az egyik az egykori magyar királyi levéltár legfontosabb okiratait szállította. Az a hajó elsüllyedt, mind a mai napig nincs meg. Ma úgy mondanánk, hogy a királyság központi levéltárának legnagyobb része elveszett. Ezt csak azért mondom, mert nem olyan egyszerű egyébként ‑ túl azon, hogy mi történt a csatatéren ‑ azt a múltat releváns módon a jelen elé vetíteni, amiről Kósa képviselő úr beszélt.

Mindemellett a történészszakma és a muzeológia az elmúlt másfél évtizedben elképesztő változásokon ment és megy keresztül, hogy hogyan kell bemutatni egy folyamatot, hogyan kell bemutatni egy eseményt. Ebben nagyon is észszerű és izgalmas beszélgetéseket lehet folytatni, mert valóban meg lehet csinálni, hogy kétszer 25 katona egykori fegyvernek álcázott tárggyal egymásnak esik, és meg lehet mutatni ezt egészen más, a felnőtt és a fiatal nemzedékek számára vonzó módon, interaktívan, a legkülönbözőbb modern technika segítségével. Olyan dolgokat tudunk csinálni múzeumokban és események megelevenítésével, amiről azt gondolom, hogy még azoknak az érdeklődését is fel tudja kelteni, akiknek kevéssé van vagy volt ez idáig.

Az az igény tehát, hogy egy ilyen igen jelentős, a történelmünkben meghatározó fordulópont valóban méltó és modern módon kerüljön bemutatásra, szerintem releváns, helyes. Nem nekünk, parlamenti képviselőknek kell eldönteni, hogy az milyen, de annak az igénynek a megfogalmazása és annak a finanszírozási feltételnek a megteremtése, hogy ezt történészek, muzeológusok, informatikusok együtt meg tudják csinálni, egyébként érdek. Ha nem azt akarjuk, hogy a mohácsi csata és a hősök emléke augusztus végén egyhétnyi esemény meg még 17 konferencia legyen, slussz-passz, azt’ elfelejtettük, hanem hosszabb távon kívánjuk nagyjából annak a szellemiségnek a bemutatását, amiről itt ma magyar országgyűlési képviselők beszéltek, akkor ennek az igénynek és feltételrendszernek a megteremtése a mi dolgunk. A kivitelezés nem, mert azért vannak szakemberek.

De én is azt javaslom, miközben elmondtam a véleményemet a miniszteri biztos úr és társai előterjesztéséről, hogy mi ezt meg fogjuk szavazni, az, hogy erről itt és így beszéljünk, nekem tetszik és helyes. Legyen meg elkülönítve a politika szerepe! A politikának nem az a szerepe, hogy egyébként megmondja, hogy mikor, hol és mi történt, de az igen, hogy az igényt, a feltételrendszert és adott esetben egy törvényt megteremtsen, mert ezt meg a szakma nem tudja. Ha ez a kettő passzol, akkor azt gondolom, hogy méltó módon állítunk emléket. Köszönöm szépen.