Kósa Lajos (Fidesz)

KÓSA LAJOS (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársak! Természetesen magam személyesen is támogatom a törvényjavaslatot, és igennel fogok szavazni, sőt nagyon örülök, hogy megszületett ez a törvényjavaslat. Nyugodtan mondhatom, hogy a mohácsi csatavesztés és az összes ehhez kapcsolódó jelentés ‑ akár szimbolikus, akár nagyon tényszerű ‑, amit nekünk jelent, megérdemli, hogy a mohácsi csatáról megemlékezzünk. Felvethető a kérdés, hogy hogyhogy csak most, de igazából ez alkérdés, tehát majd érdekes tanulmányokat lehet ezzel kapcsolatban írni, de summa summarum, mindenképpen támogatom ezt a javaslatot.

Ugyanakkor néhány dologra szeretném felhívni a figyelmet, ami nem feltétlenül a javaslathoz kapcsolódik, de egyébként nem baj, ha tudunk róla. Örülök is, hogy Hiller képviselőtársam megérkezett a parlamentbe, mert ő talán igazán érteni fogja azt a mondást, amit állítólag Churchillnek tulajdonítanak, de lehet Oscar Wilde vagy Arisztotelész, tehát megvan a kínálat, nevezetesen, hogy nincs történelem, csak történészek vannak. Nem akarok senkit személy szerint megbántani, de ízleljük ezt a gondolatot, mert egyébként ha valaki elmegy a mohácsi csata emlékhelyére ‑ én megtettem ezt egyébként a gyermekeimmel ‑, ott végigvezetik a csata különböző stációin, és nagyon szemléletesen bemutatnak mindenfélét, meg mindenféle adatról beszélnek, azt kell mondanom, hogy Berend T. Iván megnyalná a tíz ujját, olyan hibátlan marxista felvezetések sorakoznak egymás után, hogy az embernek megáll az esze, sok-sok évvel a rendszerváltás után. És ha lehet valamire felhívni a figyelmet, akkor én pont azt szeretném tenni, hogy a csata bemutatásakor, amikor idegenvezetés van, tulajdonképpen az, hogy Mohács, nem Mohács, tudom, hogy van egy vita arról, hogy igazából hol volt a csata, ez kevésbé érdekes, mert ‑ hogy is mondjam? ‑ persze a történészeket ez izgatja, de isten bizony a mohácsi mező pont úgy néz ki, mint a másik vélelmezett csatamező, mert ma már annyit változott egyébként a táj természetesen 500 év művelése, agrárkultúrája miatt, hogy ez nem érzékelhető, ellenben egyáltalán nem világos az, hogy mekkora fába vágta a védekező Magyarország a fejszéjét. Nem lenne hátrány, ha valami tényszerű bemutatás lenne.

Csak néhány dolgot mondok. Például igen beszédes, ha megpróbáljuk valamilyen egyenértékesben, legyen ez aranyforint, mindenfajta országban mások voltak a pénznemek, de ha aranyforintra átszámoljuk a kor GDP-jét, akkor az Oszmán Birodalom GDP-je 12 millió aranyforintra volt taksálható, a királyi Magyarországé 500 ezerre. Értjük a különbséget? Ha igaza van Montecuccolinak, hogy mi kell a háborúhoz: pénz, pénz, pénz… Egyébként világviszonylatban pedig a Török Birodalom, az Oszmán Birodalom a harmadik legnagyobb GDP-vel rendelkező birodalma volt a Földnek, a kínai császár és valamelyik éppen aktuális indiai birodalom után. Tehát egy olyan óriással birkóztunk, amit rakjunk össze, hogy mekkora esélye lehetett a Magyar Királyságnak arra, hogy egyébként érdemben legyőzi ezt a birodalmat, amely egyébként akkor már sok évszázada erősen terjeszkedő fázisban volt.

Tehát ha lett volna néhány olyan adat, ami megmutatja a vállalkozás mértékét, akkor nem az hangsúlyozódik ki, hogy bezzeg hol volt Zápolya János meg az erdélyi hadak, meg hogy a pápai követ is azt írta a Vatikánba vissza, hogy ha három forint árán meg lehetett volna menteni a királyságot, akkor nem lett volna három ember, aki ezt összeadja. Egyébként ez meztelen önfelmentés, mert azt volt hivatott elfedni, hogy egyébként bizony a korabeli időszakban a pápa ‑ persze szavakkal meg lelkesedéssel mindenképpen, meg belső lelki tartás közvetítésével ‑ haderőben nem nagyon segített. Tehát igazából nem nagyon álltak ki az európai nemzetek a védekező Magyar Királyság mellett. Hozzáteszem egyébként, hogy a kor Franciaországa sem haladta meg az egymillió aranyforintot GDP-ben, meg az osztrák birodalom sem. Tehát nem is volt olyan erő, ami ennek az Oszmán Birodalomnak ellenállhatott volna.

Kifejezetten sértő volt az a fejtegetés, ami teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a kor Magyarországának logisztikai lehetőségeit. Mert ha összerakja valaki azt dátumszerűen, hogy mikor rendelt el úgymond mozgósítást, inszurrekciót a magyar király, ez hogyan érhetett egyébként Észak-Erdélybe, és onnan milyen feltételekkel csatlakozhattak volna a királyi hadsereghez az erdélyi hadak, akkor rájön arra, hogy ez teljes mértékben kizárt és lehetetlen, túl azon egyébként, hogy az erdélyi hadseregnek nem is ez volt a feladata, tehát külön alkalmatlan lett volna annak a feladatnak az ellátására, amit ott kényszerből felvállaltak.

(12.20)

Kifejezetten bántó volt, apróság, de mikor az ottani ismertetés kitért a török tüzérség és a magyar tüzérség összehasonlítására, akkor kifejezetten úgy éreztem magam, hogy a magyar hadseregben tökkelütött tüzérek voltak, akik nem tudtak különbséget tenni az ostromágyú meg a mezei csatához szükséges ágyú között, ami súlyos hiba volt, hiszen a mohácsi csatánál az ostromágyúk pont nem voltak alkalmasak. Jó, hogy a törököknek volt, mert ők ostromra is készültek, de a magyar hadsereg mi a fenének vitt volna rendkívül nehezen mozgatható ostromágyú-tüzérséget a mohácsi csatába?

Ezt nem sorolom tovább, mert ennél még bizarrabb, hogy is mondjam, fejtegetések is voltak arról, hogy a török hogyan viselkedett a csatában meg utána. Elég az hozzá, ha csak néhány tényt felsorolunk, ami azért lényeges, milyen erők képviselték a nemzetet meg a Török Birodalmat, igazából milyen esélyünk volt, igazából megvalósult egy olyan nemzeti összefogás, amiről mi hajlamosak vagyunk elfeledkezni meg talán tudatosan is eltörölni, hiszen a feudális társadalmi viszonyok leírásánál kötelező volt ezt a „széthúzó főurak” képet fölvázolni mindig minden bemutatásnál, tehát ha egy kicsit jobban odafigyelünk, akkor éppolyan élményszerű bemutatás lehet a mohácsi csatáról, mert fantasztikusan izgalmasak egyébként az ott történtek.

Bántóan el volt nagyolva a Csele-patak és II. Jagelló Lajos halálának a körülményei meg egyébként egy sor olyan lényeges, azóta feltárt tény, ami azért segít megítélni azt a kort, mert a mai kor szemével visszanézni ötszáz évvel ezelőttre egy hiba, tudjuk, és nagyon nehéz egyébként az akkori kor szemével látni az eseményeket, pedig az segítene.

Úgyhogy én csak azt szeretném Hargitai képviselőtársamtól kérni, én benne vagyok mindenben, de olyan jó lenne, ha egy méltó bemutatás lenne, és meghaladnánk azokat a sztereotípiákat, amik egyébként végigkísérték hol színvonalasan, hol színvonaltalanul ezt a mohácsi nemzeti katasztrófát meg annak a későbbi korokbeli olvasatát, mert egyébként hozzáteszem, nemcsak marxista olvasata volt ennek, volt ennek historizáló olvasata, mindenféle, Habsburg-olvasata külön, amikor azt mentegették, hogy egyébként a Habsburgok miért, mit csináltak a mohácsi csata idején. Tehát ha ezt meghaladnánk a mindenki által elfogadott történelmi tényeknek megfelelően vagy azt legalább valamelyest ismertetve, akkor talán esetleg beljebb lennénk. Én ezt mindenképpen támogatnám, ha Hargitai úr erre külön tud figyelni.

Ha jól látom az irodalmat meg a Rubicont, meg itt, ott, amott, mintha egyébként egy reneszánszát élné, nyilván az ötszáz éves évforduló kapcsán is, a Mohács-vita meg a pontos leírás, tehát az külön jó lenne, ha ezt meg tudnánk haladni.

Egyébként maximálisan támogatom az előterjesztést és a törvényjavaslatot, és természetesen meg is fogom szavazni. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a kormánypárti sorokban.)