Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Bár a szónoklatok egy részét már átjárja a jövő évi választásokat illető pozicionálás, én mégis megpróbálok szűken a tényszámoknál maradni, mert ezek ‑ az előttem szóló véleményéhez hasonlóan én is úgy gondolom ‑ nagyon-nagyon szomorú képet festenek a Fidesz-KDNP próbálkozásairól.

Igazából ez a zárszámadás a kormány kudarcainak beismerése. Bárcsak ne így lenne, mert én rohadtul utálom az ellendrukkereket! Tehát például a családtámogatások és egyebek körében én annak örülnék, ha túlteljesültek volna a tervek, több gyermek született volna, több kiutalást kellett volna foganatosítani.

Éppen ezzel a körrel szeretném kezdeni: itt a babaváró támogatás sora az, ami talán kirívó ebből a szempontból. A 208,3 milliárd kiutalása azért a tervezettől igencsak elmaradt, 91,8 százalék jött létre a tervekhez képest. Az egész rendszerrel az a baj, hogy míg a kormány az expozéjában elmondja, hogy igazából kézben tartják a helyzetet a külső nehézségek ellenére ‑ nagyjából így lehet szintetizálni azt, amit a kormánypárti képviselőtársak elmondtak ‑, ezenközben van egy eredetileg 4 százalékra tervezett GDP-növekményből egy 1,5 százalékos, aztán egy technikai recesszió. Van egy nagyon nehéz és terhelt viszonyrendszer a magyar állam és a multinacionális cégek világa között, tehát csak nem sikerül adóztatásra és adófizetésre, közteherviselésre kényszeríteni ezeket a multicégeket. És van egy demográfiai vészhelyzet, katasztrófahelyzet, amire most már a kormány nem mond semmit, és az önök részéről ez a legmegrázóbb.

Tizenöt évig ‑ egyébként helyesen ‑ politikai termékké vagy egy plusz előjelű valamivé tették a demográfiai vívmányokat. Én ennek támogatója voltam végig, vissza lehet keresni a parlamenti jegyzőkönyvekben. És mi történt? Önök bezuhantak, beomlottak, és nem annak keresik az okát egy őszinte szembenézés során, hogy ez mitől történt meg és hogyan lehet orvosolni, hanem azt a tudatos stratégiát választották, hogy nem beszélnek róla. Vannak ilyen furcsa, inkább politikai, mint szakmai panelek, amikor elmondják, hogy ha nem önök lettek volna, akkor önök szerint még ennyivel kevesebb gyermek született volna. Mindannyian tudjuk, hogy ezt nem lehet így rőfre mérni. A helyzet az, hogy ugyanaz a folyamat zajlott le a demográfia frontján is, mint az összes környező országban, de az egy óriási jelzés, amikor még a babaváró támogatások kiutalása is ilyen nagy mértékben marad el a tervezettől, ennyivel kevesebb gyermek születik a vártnál. Egy demográfiai összeomlás közepén pedig a kormány nem képes érdemi reakciót tanúsítani, tehát nem állítottak az irányzékon semmit. Nem jöttek új intézkedések, hagyták az utolsó terebélyes létszámú korosztályt, a Ratkó-unokák korosztályát úgy kilépni a szülőképes, a gyermeket vállalni képes korból, hogy rájuk célzott programot nem találtak ki, aztán utána itt a költségvetésnél, zárszámadásnál egyaránt elmondják, hogy a családtámogatások frontján milyen jól állnak. A helyzet az, hogy nem.

Szeretném egyébként megerősíteni önöket egy kérdésben. A nagy családipótlék-vita mindig lezajlik, és nekem itt elég markáns az álláspontom. Én üdvözlöm a családi adókedvezmény rendszerét, a munkához kötöttséget és azt, hogy a magabíró polgár szellemisége szerint azokat díjazzuk különösképpen, akik igyekeznek a lehető legtöbbet megtenni a boldogulásukért. De vannak olyan élethelyzetek, amikor ez nem megy. Tehát hozzám az állt volna a legközelebb, ha egy dupla duplázás van, tehát a családi adókedvezmény megduplázása, kétlépcső helyett jobb lett volna egyben és inflációkövető módon, de így is örüljünk neki, és jó lett volna a családi pótlékot is megduplázni, minimum. Ez belefért volna a költségvetésbe. Na, és itt jön a vita. Én azt mondom, hogy a dupla családi pótlékot nem kellene feltétel nélkül odaadni.

Nem azt akarom vizionálni, hogy minden esetben a félkarú rablóban végezte ez az összeg, vagy élvezeti szerekre került elköltésre, de volt, ahol igen. Ne legyünk álszentek, volt, ahol igen! Ezt úgy lehet orvosolni, hogy a családi kártya nevű intézményt vezetjük be, van SZÉP-kártya, legyen családi kártya is. Ezzel kizárólag alapvető élelmiszert, gyermeknevelési cikket és a gyermek boldogulásához fűződő szolgáltatásokat lehetne fizetni. A családi kártya tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy úgy duplázzuk meg a családi pótlékot, hogy ezt a vitát feloldjuk. Garantáljuk, hogy az összeg a gyermek érdekkörében hasznosuljon. Legyen egy nagyon bő kör. Felőlem aztán a gyerek számára a mozijegy meg a színházjegy is férjen bele, teljesen mindegy, csak legyen egy garancia, hogy ez a gyermek érdekkörében és mondjuk, nem a dohánytermékek körében hasznosul. Ez szerintem egy fontos kikötés a részünkről, de belefért volna a költségvetésbe az, hogy megduplázzuk ezt is, azt is.

A családi adókedvezménynél van benn egy javaslatom. Nagyon érdekel, hogy a kormány hogyan fog erre reagálni. Ez a családi adókedvezmény folyamatos inflációkövetővé tétele. Mert most mit tett a kormány? Várt, várt hosszú évekig, nem nyúlt ehhez az intézményhez, hagyta, hogy az infláció zabálja ennek a vásárlóerejét, és most, amikor egy duplázást bejelent, addigra lényegében a reálérték felét felette az infláció, tehát visszajutunk reálértékben a nullpontra. Sokkal hasznosabb lett volna, ha az érintett családok egy évente inflációkövető módon növekvő értéket kaphattak volna. Miért nem tudták ezt megcsinálni, ha mondjuk, a gyod esetében nem volt ilyen filozófiai probléma? Tehát ennek technikai akadálya nincs, politikai akadálya van, és ezt a politikai akadályt fel lehet oldani.

Egyébként szerencsére vannak bizonyos területek, ahol lehet beszélnünk egymással szakmai kérdésekben. Itt, a parlamentben a miniszterelnök úrnak feltettem azt a kérdést, hogy az SNI-s családok kiemelt támogatása terén az utazási költségtérítés általam szorgalmazott megháromszorozását támogatják-e. Benyújtottam a módosítót, és mind a kormánypárti, mind az ellenzéki képviselők ezt megszavazták. Tehát van, ami keresztülment ezen a rendszeren, de nem értem, hogy az egyik legerősebb szimbolikájú családi adókedvezmény esetén ez miért nem történik meg.

A szimbolikus családipótlék-vita most már másfél évtizede folyik. Ez egyébként nem jó a kormánynak. Ez egy rossz aurájú vita a kormány számára, mert balliberális oldalon a családi pótlék egy nagyon erős szimbolikus intézmény. Ezt a vitát feloldani úgy lehetett volna, hogy megduplázzák, de a családi kártyát bevezetik. Hozzáteszem, ezt még most is be lehet vezetni.

Az előző napirendi pontnál hosszú vitát folytattunk az áfarendszerről, az adórendszerről, és itt a kormány talán nem is elégséges, hanem annál is rosszabb bizonyítványának az áfabevételi sor az egyik legkeményebb és kijózanító jele. Azért mondom ezt, mert áfabevételi soron nagyon sokáig ‑ én 2010 óta vagyok képviselő ‑ 2000-3000 milliárd forintos összegek pörögtek, nagyjából ez volt a nagyságrend. Ez a 7000-8000 milliárdos szintre ment fel, és most 8500 milliárdnál egy kicsit többet kívánt a kormány beszedni áfasoron, ez volt a várakozása. Ehhez képest drámai ‑ részben örülünk neki, részben nem ‑, hogy 7300-nál lett egy kicsit több az áfabefizetés, tehát egy ezermilliárdos lyuk vagy szakadék, inkább nevezzük így, tátong a kormány várakozásai és a polgárok fogyasztási képessége között. Az előbb hallottam ennek a vitának különböző elemeit, de én nem egy tudatos pénzvisszatartást látok a társadalom tagjai között, hanem inkább képességbeli hiányt. Tehát szeretnének többet költeni, de nem mindig van miből.

Nyilván én is véleménybuborékban élek, mint ahogy önök is. Én ma is egy kilakoltatásról jöttem, ott jogsegélyeztem. Én azokat az embereket látom, akiket ez a gazdaságpolitika nagyon megrángatott és nagyon megkínzott. De a helyzet az, hogy általában is azt látom, hogy az áfabevételi sor elmaradása gazdasági és társadalmi válsághelyzetet egyszerre jelez. Miközben ha megvizsgálom a személyi jövedelemadó sorát, ott azt látom, talán az egyetlent, hogy kicsit több mint fél százalékkal magasabb, mint a várakozás.

(14.30)

Erre a kormány azt mondja, hogy jobban alakult a bérdinamika, mint gondolta, de az én nagymintás vizsgálatom alapján nem látom ezt az elégedett tömeget, ahol a magyar emberek azt mondanák, hogy hát a bérem sokkal nagyobb mértékben növekedett, mint számítottam rá. Elképzelhető, hogy van olyan ágazat, ahol ilyen 0,6 százalékos mértékben ez kimutatható, például a félig szabályozott vagy inkább szabályozatlan AI-területen biztos, hogy vannak óriáscégek, ahol van néhány ezer alkalmazott, aki tök jól jár ezzel, csak a magyar társadalom egészét tekintve meg egészen biztos, hogy nem.

Ilyen szempontból tehát az áfasor kijózanító, egy válságjel, mégis azt látom, hogy az áfarendszeren belül lenne elmozdulási lehetőség úgy, hogy a bevétel nem feltétlenül csökken nagymértékben. A gyermeknevelési cikkek piaca kimondottan és tipikusan ilyen. Itt azért mondom, hogy nem csökkenne nagymértékben az adóbevétel, mert ha a gyermeknevelési cikkeket elérhető áron biztosítanánk a családok számára, akkor a felszabaduló jövedelmet a gyermeket vagy több gyermeket nevelő magyar család szinte biztos, hogy a magyar nemzetgazdaságban költi el, és szinte biztos, hogy mindennapi fogyasztási cikkekre, amelyek mögött megint áfabevétel generálódik. Tehát az a helyzet, hogy itt bőven lehetne még ezen a rendszeren belül is játszani, és ez egy nagyon komoly játék, tehát ez szimbolikus dolog, és nagyon komoly gesztusokat lehet gyakorolni a társadalom érintett tagjai felé, és nagyon komolyan meg lehet bántani őket.

Ugyanezt gondolom az élelmiszeráfáról. Itt is azért bőven lenne mozgástér, és a monitoringrendszer tudatos használatával ‑ nem akarom ismételni az előző vitát ‑ lenne mozgástér az érdemi ellenőrzésre is. A családi adókedvezmény tekintetében már elmondtam, hogy itt egy komoly, nagymértékű duplázás mellett az inflációkövetést is támogatnám, és azt, hogy ezt a rendszert nagyon-nagyon rugalmassá tegyük. Itt van egy olyan szakmai felvetésem, amire érdekes módon nem kapok választ a kormány részéről, pedig nagyon érdekelne a válaszuk. Egy igazságtalanságot említett az egyik baloldali képviselőtárs, és egyébként ebben igaza volt, hogy ha nem elég magas a fizetés, akkor főleg az emelt összegű családi adókedvezményt kimaxolni már nem igazán lehet. Tehát azért egy viszonylag terebélyes fizetés kell ahhoz, hogy valaki ezt teljes egészében igénybe tudja venni.

Én úgy gondolom, hogy gyerek és gyerek között valóban nem illik különbséget tenni. Az lenne az igazságos módszer ‑ a céges világban van ilyen ‑, hogy ha valaki nem tudja kimaxolni a kedvezményt, akkor vezessünk be negatív adót, és a negatív adó formájában egy közvetlen kiutalással kapja meg a különbözetet. Tehát amit nem tud a fizetéséből, adójából érvényesíteni, azt pluszban kapja meg. Ne bűnhődjön se a család, se a gyerek azért, mert kevesebbet keres, mint a maximális igénybevételhez szükséges fizetés. Ez a módszer, a negatív adó módszere, mint említettem, a vállalkozások frontján már van, ahol működik. Nem látom sem technikai, sem filozófiai akadályát annak, hogy itt is bevezessük.

Legyünk őszinték ‑ nemcsak azért, mert szűk körben vagyunk, hanem, mert egymás között vagyunk -: ez sokba kerül; igen, ez több tíz milliárd forintos intézkedés lenne. Tehát ez nem olyan, hogy két-három milliárdot a költségvetésből arrébb pakolunk, viszont ennél garantáltabb befektetés a magyar jövendőbe szerintem nagyon-nagyon kevés létezik. Ez tehát egy olyan, szimbolikusnál is fontosabb gesztus, amit ki kell tudni gazdálkodni a költségvetésből.

Olcsó politikai viták tárgyát képezi, hogy én megnevezzem, hogy honnan venném el. Tizenöt helyet tudnék mondani, szerintem ebből 10-et önök is tudnak rólam ‑ már, hogy melyeket emlegetném ebben a körben ‑, ezt most nem kívánom ismételni.

Az államadósság-menedzsmentről viszont muszáj beszélnünk. Amikor bekerültem a parlamentbe, akkor olyan 20 ezer milliárd környékén volt az államadósság. Most már 65 ezer milliárd környékén tartunk. Amikor én bekerültem a parlamentbe, akkor 950-1200 milliárd volt az államadósság kamattörlesztési terhe. Most nagyon helyesen hangzott el bizottsági elnök úrtól, hogy itt azért egy 4000 milliárd fölötti kamattörlesztési tehernél tartunk, a tárgyidőszak 3600 milliárdja után. Tehát az a helyzet, hogy amikor Hollik képviselőtárs igyekszik saját magát is megnyugtatni azzal, hogy á, csak a GDP-arányos számít, annyiban nem feltétlen van igaza, hogy a kamatterheket viszont a lakosság fizeti.

Most gondoljunk bele abba, hogy ez a 4-5 ezer milliárd forint ‑ ez a nagyságrend velünk marad, úgy látszik ‑ mire lenne elég. Ennek a feléből el tudnánk indítani egy állami hátterű bérlakásépítési programot, évente kitermelni ennek nagyjából kétezer milliárdos költségét, és ha jól csináljuk, akkor 5 és 10 ezer közötti új építésű bérlakást tudnánk ebből minden évben átadni.

Nagyon sokszor kérdeztem önöket ‑ 2010 és 2014 között is ‑, hogy mi a kormány stratégiája. És tudják, mi volt a válasz hosszú évekig? Az, hogy a magyar gazdaság erős, és majd kinövi ezt az államadósságot, tehát annyival gyorsabb lesz a GDP-növekedés, mint az államadósság növekménye, hogy egyre kevésbé fogjuk ezt a kamattörlesztési terhet észrevenni, és mivel nem vesszük észre a kamattörlesztési terhet, sikerül majd túlhaladni ezt az egészet. Ezzel szemben az lett, hogy a GDP-növekedés nem erősödött, nem haladt kellő mértékben, viszont az államadósság kamatterhei brutális módon vannak velünk, tehát nagyon-nagyon sokba kerül most már ez a rendszer, és ez felveti nemcsak az önök felelősségét, de azt, hogy az államadósság-menedzsmenttel mit akarnak és mit tudnak csinálni.

Tehát erre válaszolni kell a nap végén, hogy van‑e olyan tervük, amelynek értelmében nem úgy akarják ezt az egészet áthidalni, hogy egyre drágább és drágább külföldi hitelekből próbálják a törlesztési lyukakat kitömni, hanem legyen valamifajta stratégia. Ez nyilván ne egy ilyen IMF-szerű elköteleződés legyen, teljesen egyértelmű, de legyen egy államadósság-menedzsment-stratégia. Itt az újratárgyalás lassan már a mitikus homályba vesző 15 vagy 20 éves politikai ötlet. Akkor ez a diskurzustér része volt, mostanában kevésbé. De az engem nagyon érdekel, hogy mi van a kormányzat fejében ezen a téren.

Itt valóban helyes számok hangzottak el, hogy fejenként már jóval meghaladja a 6 millió forintot ez az államadósság-tömeg, amely egy magyar állampolgárra jut, és ennek a közvetett hatásait ugyanúgy fizetjük egy kvázi különadóként, mint ahogy az irreálisan, extrém módon gyenge forint is egy különadóval ér fel, egy ezermilliárdos tömegű különadóval éves szinten.

S hogy egy kicsit még tovább vitatkozzak, én nem vagyok benne biztos, hogy önmagában az euróbevezetésnek a dátumszerű kitűzése tudná orvosolni ezt a problémát. Tehát nem vagyok abban biztos, hogy egy ilyen vérgyenge árfolyamon, ha itt átállunk az euróra néhány év múlva, és leértékeljük nemcsak a magyar nemzetgazdaságnak a megtakarítási értékeit, de még ezt a magyar, nagyon gyenge bérszínvonalat is bebetonozzuk, én nem tudom, jobban járunk-e. Én szeretem a nemzeti fizetőeszközt. Én inkább a monetáris politika meg a fiskális politika összes vetületét figyelembe véve egy olyan szemléletváltást szeretnék, ami tényleg méltó egy erős nemzetállamhoz. Tehát ezt a tudatos, csúszó leértékelésszerű forintgyengítést hagyják abba.

Sokszor beszéltünk arról, hogy mi lenne a reális árfolyam. Én azt mondom, hogy olyan 300 és 330 forint/euró közötti sávban lehetne egy normális, életszerű árfolyam. Ha csak közelítenénk efelé, már érdemben és nagymértékben tudnánk előrelépni. Látom én ezt az euróbevezetés-fetisizmust, ami azért az elmúlt évtizedekben kialakult, és látok pozitív példákat az eurót bevezető országoknál, meg látok három baromi negatív példát, de ez egy másik vita tárgyát képezi, ezt mindenképpen vitatkozzuk le. Önmagában tehát nem ennek a bevezetésétől várok gazdaságpolitikai elmozdulást, hanem az államadósság-menedzsmentnek az újratervezésétől.

És még egy utolsó, remélem, hogy kellemetlen témát kell idehoznom. Hollik képviselőtársam említette a rezsicsökkentés intézményét. Kicsit nehezen jön ehhez az egész vitához, de egyébként bele lehet szuszakolni bármit, az általános vita keretei tágasak. Itt körülbelül egy 800-900 milliárdos nagyságrendről beszélünk rezsicsökkentés képében. Ez egy komoly költségvetési tétel. Nem szeretem, amikor ezt elvitatják. Még jobban szerettem volna, ha olyan időszakokban beengedik a piaci árat Magyarországra, amikor ezzel jobban jártak volna a magyar fogyasztók, és kompenzációs mechanizmus lett volna abban az esetben, ha rosszabbul jártak volna a piaci árral. Tehát egy ilyen rendszer biztos jobb lett volna.

De azt látom, hogy a másik oldalon ‑ és ezt önök nem tárgyalták kellő súllyal a költségvetésnél sem ‑ hagyják a magyar bankrendszernek azt, hogy a magyar rezsicsökkentés összegének a másfélszeresét kivegye a magyar állampolgárok zsebéből. S azt látom, ne haragudjanak meg, de önöket ez nem annyira zavarja. Ott a banki ágazati különadó és ott a pénzügyi tranzakciós illeték. Erősítsenek meg, vagy cáfoljanak meg: ugye, egyiket sem a magyar polgárokra vetette ki a jogalkotó? Ugye, nem arról szólt itt az önök törvénye, hogy a bankok helyett az emberek fizessenek bankadót, meg nem is arról, hogy a tranzakciós illetéket mi, polgárok fizessük? Mind a kettőt úgy hagyják áthárítani, hogy meglennének a felügyeleti eszközök ennek a megakadályozására, mégsem akadályozzák meg. Ez éves szinten 1200-1300 milliárd forintot is kitehet a negatív szcenárió szerint. A helyzet az, hogy ez jóval meghaladja a rezsicsökkentés értékét.

Erre a fájó egyensúlytalanságra jó lenne néhány szót elvesztegetni, sőt, csináljuk úgy, hogy ezek ne legyenek elvesztegetett szavak, mert mi azt mondjuk, hogy ezeket az áthárításokat meg kell tiltani, és ha megtiltottuk őket, akkor a magyar polgárok ennyivel jobban járnak. Az általam vezetett Fogyasztóvédelmi Albizottságban nagyon komoly súllyal tárgyaljuk ezt a témát, és ott szerencsére vannak olyan határozatok, amelyeket kormány és ellenzék egyaránt meg szokott és meg tud szavazni.

(14.40)

Én azt várom önöktől a jövőben is, hogy a fogyasztóvédelem frontján maximális elszántsággal küzdjünk a magyar polgárok érdekében, és az ilyen nagyon irritáló banki túlkapásokat, amelyeknek a nagyságrendje, még egyszer mondom, másfélszerese a teljes rezsicsökkentésnek, állítsuk meg. Szeretném hangsúlyozni: minden eszköz rendelkezésre áll ehhez. A politikai szándékot és az akaratot hiányolom az önök részéről, de cáfoljanak meg, ha tudnak. Én nagyon remélem, hogy így lesz, megkövetek mindenkit, ha a kormány holnaptól megtiltja ezeket az áthárításokat, de amíg ennek jelét nem látom, addig minden fórumon fel fogom hozni ezeket a kérdéseket. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a DK, a Párbeszéd, az MSZP és a Jobbik soraiban.)