Dr. Fónagy János (Fidesz)

DR. FÓNAGY JÁNOS nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Professzor Úr! Zavarba hoz. Meg kell hogy mondjam, ön ennél jobb. (Dr. Mellár Tamás: Már érdemes volt szólnom!)

Én az elmúlt években, évtizedekben számos párbeszédet folytattam önnel. Sokszor nem értettünk egyet, de azoknak volt egy szakmai, tartalmi színvonala, és meg kell mondjam, hogy mindig ‑ hogy mondjam ‑ bizonyos élvezettel vagy szakmai elégtétellel vitatkoztam vagy beszélgettem önnel.

A mostani hozzászólásánál, professzor úr, ön jobb! Ön nyilvánvalóan olyan dolgokat támad, amiket ‑ ez a meggyőződésem, és nagyon remélem ‑ a lelke mélyén maga sem hisz el. Az, hogy a múlt példáit hozza föl, 40, 50, 60, 80, 100 évvel ezelőtti dolgokat vetít ide, lehet, hogy egy rövid tiktokos snittben jól hangzik, de itt, a Parlament falai között ez megalapozatlan, és egyszerűen nem méltó ahhoz a témához, a gazdasághoz, amit ön egyébként képviselni szokott.

Tisztelt Képviselő Úr! Csak néhány kiragadott dolog. Ön mondjuk, az újraiparosítást emelte ki mint kárhoztatott célt, és azt mondja, hogy nem kellene a múlt hibáit megőrizni. Én úgy gondolom, hogy akkor, amikor itt pár évtizeddel ezelőtt, akár a rendszerváltás hevületében, akár a hatalom-, a vagyon- és az üzletátmentés céljait követve az ön mostani ‑ hogy mondjam ‑ ideológiai társai vagy harcostársai kiárulták az országot, külföldi kézbe juttatták a teljes bankrendszert, a teljes médiát, a teljes magyar élelmiszer-kiskereskedelmet, kérem, képviselő úr, hogy ne vitassa azt, hogy mondjuk, egy országnak a XXI. században is szüksége van cementre, szüksége van betonacélra, szüksége van textiliparra, szüksége van élelmiszeriparra. Tehát akkor, amikor ön ezt kárhoztatja, az önök tevékenysége után szükséges újjáépítést, akkor azt kell mondanom, hogy önnek sajnálatos módon egyszerűen nincs igaza.

(9.20)

Ami pedig a jelenlegi helyzetet illeti, hogy a gazdaság mire képes és hogy mennyire ‑ talán azt mondta ‑ diktatórikus a vezetés, és egy személyben döntenek: ezzel ön lebecsüli azt a sok ezer gazdasági szakembert, aki ebben az országban ma is azon dolgozik, hogy az ország gazdasági élete minden külső nehézség mellett stabil maradjon, hogy a foglalkoztatás nőjön, hogy a nyugdíjak reálértékét megőrizzük, hogy az üzletek polcain áru legyen, és az üzletekben vevők legyenek. Kérem, látogasson el bármelyik élelmiszerboltba, látogasson el bármelyik üzletbe, és akkor látni fogja, hogy az ön által kárhoztatott gazdasági intézkedések igenis eredményt hoztak, az ország működik, és stabilan működik.

Azt pedig, hogy ön lebecsüli az ebben a rendszerben dolgozó és lehet, hogy ideológiailag önnel nem mindenben egyetértő gazdasági kollégáit, nem tartom ‑ hogy mondjam? ‑ túl sportszerű dolognak. Kérem, higgye el, hogy azokban a döntésekben, amiket esetenként egy ön által lekezelt államtitkár vagy egy miniszter, vagy urambocsá!, a kormány, esetleg a miniszterelnök meghoz, azok mögött sok száz, több ezer ember munkája, számítása van; olyan számítások és olyan munkák, amelyek esetenként vetélkednek egymással, ahol véleménykülönbségek vannak, és aminek kikristályosodásaként jelenik meg egy-egy tárcadöntés, egy-egy kormánydöntés vagy a miniszterelnöknek egy-egy döntése. Kérem, ne becsülje le az ezen a területen dolgozó jelenlegi kollégáit!

Ami pedig a dolgok lényegét érinti, csak megerősíteni tudom, hogy a reálbérek az elmúlt két évben folyamatosan növekedtek, az ország finanszírozási helyzete változatlanul stabil és biztonságos, a foglalkoztatás rekordszinten van, a nemzetközi hitelminősítők megerősítették a magyarok pozícióját, tehát én úgy érzem, hogy az ön aggályainak nincs alapja és nincs realitása. Köszönöm, elnök úr a lehetőséget. (Taps a kormánypártok soraiban.)