Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Itt a miniszterelnök úr bejelentésénél azért jobb volt a kedvem. Tehát ott úgy tűnt, hogy a lakhatási káoszt és kataklizmát végre látja a kormány, szembesül ezzel, és megoldási javaslatokat dolgoz ki. És bár régóta húzódik közöttünk egy vita a bérlakás versus saját tulajdonú lakás kérdéskör tekintetében, én azt hittem, hogy a Fidesz kijózanodott ebben a kérdésben, és észrevette azt, hogy persze mindannyian saját tulajdonú lakásban, otthonban szeretünk jobban lakni, csak hát van jó néhány százezer honfitársunk, akinek erre anyagi lehetősége soha a büdös életben nem lesz, és bárcsak ne így lenne. És mi ugyanúgy felelünk ezekért a honfitársainkért, és számukra is kutya kötelességünk lenne programokat kidolgozni.

Akkor, amikor most a bejelentés megtörtént egy lakhatási fordulatról, nem gondoltam volna, hogy a kormány kitart a mantrája mellett, ami a saját tulajdonú ingatlanok erőltetésébe torkollik. Azt hittem, hogy egy állami hátterű bérlakásprogram irányába kinyitja a fantáziáját, és akár még cselekszik is ezen a téren.

(11.10)

A helyzet ugyanis az, hogy a kormány regnálása alatt, a tizenöt év alatt olyan kevés új építésű ingatlan épült ‑ a jobb években jártunk 25 ezer környékén ‑, hogy a teljes ingatlanállomány kicserélődéséhez ebben a tempóban 250 év, rosszabb időszakokban 300 év kellett volna. A mi békásmegyeri panelházaink tekintetében ez a 250 vagy 300 év alatt cserélődik ki az ingatlanállomány állítás legalábbis riasztó.

És azt látjuk, hogy amikor 2012-13-ban javasoltuk a „Mi várunk” programot, egy állami hátterű bérlakásépítési programot, akkor ezt el lehetett volna indítani évente 300 milliárd forinttal. Most már nyilván sokkal nagyobb nagyságrend szükségeltetik ide, de egy új lakhatási tőkeprogrammal nem az a baj, hogy van vagy indul, mert lehetne ezt jól csinálni, ne legyünk ellendrukkerek, a probléma nemcsak az, hogy saját tulajdonú lakásokra épít, hanem annyira kiszolgáltatja ezt a rendszert igazából a magántőkének és magánelképzeléseknek, hogy pontosan az a kiegyensúlyozó láb hiányzik a rendszerből, ami egy állami hátterű bérlakásprogram képében meg tudna testesülni. Az új építésű lakások 5 százalékos áfája pontosan arra jó, hogy az eddigi építési szintet valahogy fenntartsa, ezt a nem túl magasat, de pont a másik láb hiányzik Magyarországról és a hosszú távú stratégia.

Az építőanyagok, alapanyagok árainak a robbanását is meg lehetett volna előzni azzal, ha a lehető legszélesebb mértékben magyar alapanyagokra épít Magyarország, és biztosítja a kiegyensúlyozott utánpótlási vonalakat ebben a kérdésben.

A munkaerőkérdés a másik ilyen nagyon komoly kérdés. Ugye, mi nagyon hangosan kikelünk a szervezett vendégmunkásimport ellen, de azt látjuk, hogy két olyan ágazat van, amit hagyott a kormány lesüllyedni vendégmunkásigény szempontjából. Az egyik a mezőgazdaság, a másik pont az építőipar. Ebben a két ágazatban irgalmatlan nehéz helyzetben van az, aki kizárólag magyar munkaerőből kívánja verbuválni a csapatát. Remélem, minél többeknek sikerül. De az látható, hogy a vendégmunkások jelenléte elképesztő ezeken a területeken, és ez sem biztos, hogy a jövő felé mutat.

Az egész lakhatási káosz, ugye, a kormánynak maximum a tervezeteiben csúcsosodott ki, ahol külföldi működő tőkét hozott volna be rendkívül előnytelen feltételek mellett. Alapvetően egy luxuslakás-építési vagy luxusépület-építési programnak nevezhetjük ezt a szerencsére hamvába holt tervezetet, és a kivitelezési munkákat sajnos és értelemszerűen vendégmunkások ezrei vagy akár tízezrei végezték volna el, mert ugye, nem merült fel más ötlet vagy más elképzelés.

Az sem tetszik sokkal jobban, hogyha a főváros elképzeléseinek megfelelően, mondjuk, baloldali milliárdosok vagy olyan magántőke jelenne meg ebben a szegmensben, aki szintén értelemszerűen magántőke lévén a saját hasznát keresi.

Amit mi hiányolunk, ez az egyértelmű üzenet a szülőföldön való boldogulás lehetőségét illetően azoknak a honfitársainknak, akik egy lakótelepi albérletben sínylődnek, horrorisztikus albérleti díjakat fizetnek közepesen magas rezsi mellett, és esélyük sincs arra, hogy akár egy normális feltételekkel megáldott bankhitelnek az önrészét letegyék, mert a túlélésért küzdenek.

Ezeknek az embereknek megmondom, hogy mi lehetne az alternatíva. Nyilván az, hogy ajándékba kapjanak holnap egy öröklakást, ez nem képzelhető el. Az viszont elképzelhető lenne, hogy egy állami hátterű bérlakásprogram épít évente öt-tíz ezer új építésű bérlakást; ezeket a lehető legnagyobb mértékben magyar alapanyagokkal, magyar kivitelezővel, magyar munkaerő igénybevételével, és aztán azt mondjuk, hogy ezek a lakások beköltözhetők a piaci albérleti díj maximum feléért, de mondjuk, játsszunk el azzal a gondolattal, hogy 100 ezer forintért egy 60 négyzetméteres lakásba. Alkalmas az első gyermek vállalására, alkalmas a méltó együttélés feltételeinek a kialakítására. Játsszunk el a gondolattal, hogy ha az igénybe vevő honfitársunk képes arra, hogy 6-8 évig betartsa a társadalmi együttélési minimumfeltételeket, a minimumelvárásokat ‑ a legtöbben azért szerencsére megugorják ezt a lécet ‑, akkor el kell gondolkodni azon, hogy ez a bérleti díj egy önkéntes ‑ tehát ha ő úgy választja ‑ törlesztőrészletté váljon, és gyakorlatilag bekerülési költségen néhány év után az érintett polgár tulajdonába is kerüljön ez a lakás.

Nyilván ez egy nagyon hosszú távú program, és ahogy épülnek a lakások, valahogy el kell dönteni, hogy kik, mely igénylők jussanak hozzá az első körökben. Itt az én elképzelésem szerint nem szabad kizárni senkit a programból, viszont egy osztrák-német szociális jellegű pontrendszer alapján előnyben lehet részesíteni bizonyos társadalmi csoportokat. Előnyben lehet részesíteni, mondjuk, a gyermekeikkel foglalkozó védőnőket, egészségügyi szakdolgozókat, nemzetstratégiai fontosságú ágazatokban dolgozó honfitársainkat. Előnyben lehet részesíteni a családalapítás, gyermekvállalás előtt állókat. Nagyon szép, szimbolikus gesztus, hogy Magyarország biztosít egy nagyon kedvezményes lakhatási lehetőséget is ahhoz, hogy valaki családot alapítson, és Magyarországon képzelje el a jövőjét; magyarán szólva, hogy a jövő adófizetői is Magyarországon szülessenek meg, ne pedig Nyugat-Európában.

És ha mindezt teljesítettük, akkor érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy miért van ennyi üres ingatlan Magyarországon. Tehát most az óbudai időközi választás alatt is végigkopogtattuk a teljes kis körzetet. Ipari mennyiségű üres ingatlannal találkoztunk, nagyon sok olyan üres ingatlannal is, ahol egyébként külföldi név volt a névtáblákon, de a kutya nem lakott benne, és nem volt ott senki. Egyszerűen külföldiek megvásárolták ezeket az ingatlanokat, és pusztán befektetési célból tartják őket, még ki sem voltak adva, tehát nem bajlódtak ilyen részletekkel. Egyszerűen arra bazíroztak, hogy a magyar ingatlanárak robbanása miatt öt vagy nyolc év múlva nagyon komoly profitot tudnak realizálni az ingatlanok újbóli értékesítése által. Ezzel az a probléma, hogy mindez a piacon forgó és kivehető ingatlanok számát nagymértékben csökkenti ‑ az Airbnb is ezt tette ‑, és amiből kevés van, annak az ára felmegy alapon, és hogy az albérletárak miért tartanak a 260-270 ezer forintos sávban a fővárosban, nagyjából meg is válaszoltuk. Az új építésű képes lenne ezt a kínálati szűkösséget is enyhíteni, és még most is lehetne forrásokat találni erre.

De sokáig mondogattam, hogy azt a 600-650 ezer üresen álló magyar ingatlant meg kéne vizsgálni, hogy mi van ezekkel. Lázár miniszter úr kijavított, hogy miket beszélek-én, mert már 700 ezer üres ingatlanról van szó Magyarországon. Azóta korrigáltam, és ezt a frissített mutatót, frissített számot használom. De a kérdésem adja magát: miért van 700 ezer ingatlan üresen Magyarországon?

És ne játsszunk nagy gondolatokkal, csak azzal, hogy mondjuk, ezeknek a 10 százaléka van olyan állapotban, hogy az minimális átalakítással lakhatóvá tehető. Akkor is tudunk rövid távon, rövid úton körülbelül ötévnyi új építésűnek megfelelő, kibérelhető ingatlant biztosítani a „Mi várunk” programban vagy egy állami hátterű bérlakásépítési programban.

Itt jutunk el oda, hogy a kínálati szűkösséget hogyan lehet még oldani. A pusztán befektetési célú külföldi ingatlanvásárlásokat a mi politikai közösségünk álláspontja szerint külön adóztatni kell, akár 100 százalékos különadóval, tehát olyan mértékű különadót tenni rá, hogy ezt ne tudja kereskedő beépíteni az árakba, ezt ne lehessen szétteríteni a piacon. Ez gyakorlatilag lehetetlenítse el azt, hogy csak befektetési célból, külföldiek tömegesen és szervezetten ingatlanokat vásároljanak Magyarországon.

Viszont mi nem hiszünk abban, hogy csak tiltással előrébb lehetne jutni, tehát kellene ennek a programnak egy negyedik láb is. Ez a negyedik láb pedig nemcsak adókedvezményben, de adómentességben tudná részesíteni azokat, akik magyar állampolgár számára és hosszú távra adnák ki az ingatlanjukat. És azt látjuk, hogy ha ezzel az Airbnb-t tudnánk ellenpontozni legalább a fővárosban vagy nagyvárosokban, akkor komoly érdemi előrehaladást tudnánk elérni. Ezek tehát azok a programpontok, amelyek nagymértékű, látványos és néhány éven belüli lakhatási ugrást tudnának előidézni, és honfitársaink széles körének tudnának segíteni.

De vannak itt még apróbbak. Itt az új lakhatási tőkeprogram kapcsán a társasházépítések szóba kerültek, nagyon helyesen. Itt az van, hogy nyakra-főre épülnek főleg az új lakópark-beruházások. Az összes építési szám nem túl nagy, de azon belül ezek az új csilivili lakóparkok viszonylag nagy arányban vannak jelen.

Nyugat-Európában van egy-egy piac, ahol azt csinálják, hogy minden ilyen társasházban megépített lakás bizonyos százalékát hadd kezelje az az önkormányzat, amelyik ért hozzá a szociális rendszere révén, hogy kinek van szüksége bérlakásra, és a megépülők 1-2 vagy akárhány százalékát kezelhesse az önkormányzat.

Magyarországon is voltak ilyen kísérletek. Nem lenne eretnek gondolat azt mondani, hogy minden új építésű lakóparknál az ingatlanok 5 vagy 10 százalékát kötelező legyen önkormányzati kezelésbe adni, akik aztán bérlakásként hasznosítsák ezt nyilván olyan társadalmi csoportok számára, akiknek a szülőföldön való boldogulása kiemelt szempont Magyarország számára. De azt látjuk, hogy így is lehetne a pusztán befektetési célú lakóparképítésekbe valamifajta társadalmi hasznosságot vinni. Tehát ha úgy tetszik, ez lehetne egy ötödik pillére ennek a programnak.

(11.20)

Nagyon jól látta a kormány, és ezért meg kell dicsérni, hogy a lakhatási támogatás rendszere még egy további pillért teremthetne, de nem úgy, ahogy a kormány kitalálta. Tehát azzal, hogy a kormány a felelősséget áthárította, és nem saját maga vezetett be lakhatási támogatási rendszert, hanem pusztán lehetővé tette ezt a cégek, a munkáltatók számára, így már megint csak a munkáltatók kénye-kedve szerint történik mindez, és sajnos mi nem hallunk arról, hogy tömegesen vezették volna be a lakhatási támogatást Magyarországon. Én remélem, hogy nincs igazunk ‑ megpróbálunk majd valamifajta adatigényléssel élni ‑, de jó lenne szembesülni azzal, hogy ezt a kedvezményes lakhatási támogatást hány munkáltató, milyen formában, mekkora összegben foganatosította.

Egy dologra viszont biztos tud majd válaszolni a kormány képviselője is, hogy az ilyen kedvezményeket, amiket a munkáltató adhat, mindig érdemes megvizsgálni, hogy az ország legnagyobb munkáltatója, a magyar állam hogyan tudta applikálni vagy bevezetni a mindennapjaiba. Tehát az is egy fontos adat lehet, hogy példát mutattunk‑e mi mint Magyarország, hogy az állami szféra dolgozói irányába ezt a lakhatási támogatást széles körben elkezdtük‑e adni. Én erről sem tudok, mert nem vagyunk statisztikai hivatal, tehát én nyilván csak kérdést tudok feltenni ebben a témában, de szimbolikus és jelzésértékű, hogy miközben ezt a piactól várjuk, a magyar állam a saját maga dolgozói irányába az érdemi rétegek felé ki tudta‑e nyitni ‑ tehát mondjuk, néhány száz emberen túl széles társadalmi csoportok felé ‑ ezt a lakhatási támogatást.

És egy utolsó gondolat a Diákváros tekintetében: itt a tömeges kollégiumépítések szintén csak akkor lennének elképzelhetőek, hogyha ezek nemcsak Budapest egy pontján valósulnának meg. Tehát rémesen irritáló az a leegyszerűsítő Diákváros-projekt, ami Budapest egy pontjára koncentrál, hogy alakítsanak ki egy ilyen városrészt, de amúgy megfeledkezik arról, hogy egy korábban kétmilliós, most már csak bő másfél milliós világvárosban azért van legalább 7-8 olyan rozsdaövezeti pont, ahol simán azt lehetne mondani, hogy a megfelelő rekultiváció után oda is épüljön néhány száz vagy akár egy-két ezer kollégiumi férőhely, netán bérlakás. Ezeket Budapest több pontján teljesen kulturált módon meg lehetne építeni, tehát nemcsak egy pontra koncentrálva, és ha ez programszerűen működne, akkor nyilván sokkal olcsóbbá is válna.

Tehát a kormány álláspontja az ügyben is várat magára, hogy ezt a Diákváros-projektet hogyan képzeli el, ragaszkodik‑e a korábbi egy helyszínes kivitelezéshez, vagy pedig ki tudja nyitni a gondolkodását. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: annyira kevés lakás és otthon épül, hogy az ingatlanállomány 250-300 évente történő megcserélődése nagyon-nagyon riasztó. És azt látjuk, hogy bizonyos esetekben a meglévő ingatlanállomány állapota is elképesztően rossz, tehát a korszerűtlen szigetelés, ezáltal az utca fűtése a legnagyobb pénzkidobás, ami egy nemzetállamban elképzelhető.

Éppen ezért, ha lakhatási programról beszélünk, akkor széles körben el kellene indítani egy épületfelújítási programot is, nemcsak kampányszerűen, nem néhány ezer ingatlant illetően, hanem úgy, hogy mindenki részt tudjon ebben venni, aki akar. Ha ezt a csomagot így egyben megvalósítjuk, akkor lesz lakhatásiszint-lépés Magyarországon. Ha csak a tőkeprogramokra várunk, és kiszervezzük ezeket a feladatokat, amelyek azért jórészt állami feladatok is, akkor csak a reménykedés marad, márpedig a mostani nehéz helyzetben a reménynél sokkal több kell Magyarország számára.

Ezért arra bátorítom önöket, hogy valósítsák meg a lakhatási program minden említett fejezetét. Köszönöm a figyelmet.