Dócs Dávid (Mi Hazánk)

DÓCS DÁVID (Mi Hazánk): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Itt elhangzott kormánypárti képviselőtársamtól, hogy ez egy bátor költségvetés. Igazság szerint én a bátor helyett inkább talán bizonytalan költségvetésnek nevezném el ezt a jelenlegi költségvetést, hiszen ez egy kicsit olyan, mintha hazardírozna a kormány.

Miért lehet ezt állítani? Ezt például azért lehet állítani, mert 2025-ben a törvényjavaslat alapján 3,2 százalékos inflációval terveznek például, de a számok azt mutatják, hogy 2023-ban az 5,2 százalékos inflációból aztán lett 17,6 százalékos. Tehát azt gondolom, hogy nem validak ezek a számok, és igen félrevezetők. Ezt pedig azzal tudnám alátámasztani, hogy a 2023-as költségvetést harmincszor kellett módosítani, a 2024-est pedig már azelőtt kellett módosítani, hogy hatályba lépett volna. Azt gondolom, el kell gondolkodni akkor ezen, és messzemenő konzekvenciát lehet belőle levonni.

Szeretnék egypár összehasonlító adattal élni, hiszen ha megnézzük ezeket az adatokat, akkor azt gondolom, ezekből egyértelmű és világos lesz az, hogy ez a költségvetés miért nem jó irányba halad. Nézzük meg például azokat az összegeket, amelyek egy jó ideje nem változtak! Természetesen lehet érte okolni majd a baloldali kormányzást és a baloldalt ‑ én ebben nem szeretnék önöknek gátat szabni ‑, viszont önöknek volt közel másfél évtizede arra, hogy ezeken a sarokszámokon változtassanak, remélhetőleg pozitív irányba. Ez viszont nem történt meg. Nézzük ezeket a számokat! A köztisztviselői illetményalap 2008 óta változatlan, 38 650 forint. Azt gondolom, egy idejétmúlt összegről beszélhetünk.

Na, de nézzük, önök egy családbarát, szociálisan érzékeny kormányzatnak szokták magukat hirdetni, legalábbis a retorikában, és amit önöktől nem lehet eltagadni, hogy a családtámogatási fronton valóban igen sok többletforráshoz juttatták a magyar családokat. Az már más kérdés, hogy ezek a többletforrások sajnos általában brutális áremelkedést vontak maguk után, és a nettósított összeg sajnos nem igazán volt nagy segítség ezeknek a családoknak. Erre is ki fogok térni, mert látom, hogy Hollik képviselőtársam rázza a fejét. Ezt nem én mondom, hanem olyan statisztikák, amelyek idén születtek, méghozzá arról, hogy a tavalyi évhez képest 11 százalékkal kevesebb volt a gyermekszületés száma Magyarországon. Ezzel százéves rekordokat döntöttek meg ‑ ilyen-olyan családtámogatási kedvezmények ellenére ‑, ami azt jelenti, hogy a világháború alatt is több gyermek született Magyarországon, mint az önök kormányzása alatt ebben az évben. Azt gondolom, azért ez egy elég lesújtó adat és egy elég lesújtó konkrétum.

Na, de nézzük akkor, hogy azok a konkrétumok, amelyekről elkezdtem beszélni, pontosan mik is! Hát, mondjuk, a családi pótlék összege 2009 óta változatlan, 12 200 forint. Valóban, a Mi Hazánk Mozgalom is azon az állásponton van, hogy csak azért ne támogassunk valakit, mert ő szült, mert tudjuk, hogy ezzel milyen problémát lehet megnyitni; mondjuk, be sem zárták ezt a problémát, pedig az önök kormányának igencsak lett volna rá lehetősége. Azt gondolom, hogy a vidék gettósodásához önök nagymértékben hozzájárultak.

Hogy mit von maga után az ‑ erre nem nagyon térnék ki, nem ennek a napirendi pontnak a része, de érintőlegesen megemlíteném ‑, hogy ha valakik megélhetési okokból szülnek, akkor nemcsak azt, hogy gettósodik Magyarország, ezt értsék akárhogy, hanem azt vonja maga után, hogy például ahonnan én jövök, Nógrád vármegyéből, a Szécsényi járásból, ott a legnagyobb a korai iskolaelhagyók száma, több mint az egyharmada a diákoknak. Ezt vonja maga után az, hogyha nem jól átgondolt családpolitikát folytat egy kormány. De ez nem az én tisztem, nem az én témám, úgyhogy erre csak ennyiben szerettem volna kitérni, viszont a 12 200 forint igencsak lesújtó jelen esetben is.

Nézzük, hogy mi az még, ami nem változott, hiszen az önök legfőbb szavazóbázisa, az önök legfőbb tábora a nyugdíjasok. Önök milyen gesztust nyújtottak feléjük? Persze, van 13. havi nyugdíj, ez dicséretes, de induljunk ki a nyugdíjminimumból, ami szintén 2008 óta nem változott, és jelen esetben még most is 28 500 forint, vagy ha már 28 500 forintnál tartunk, akkor nézzük meg, ami a nyugdíjminimummal száz százalékban egybeeső összeg… (Egy tüsszentésre:) Egészségére! Köszönöm szépen, még alá is támasztotta. Ez a 2008 óta szintén változatlan gyes összege, ami ráadásul nem is 28 500 forint, hiszen ha ezt nettósítom, levonom belőle a 10 százalék nyugdíjjárulékot, akkor megkapom, hogy csak 25 650 forint. Azt gondolom, hogy ez az összeg értelmezhetetlen a XXI. században, 2024-ben.

Na, de jó hír, hogy úgy néz ki, önök is rájöttek, hogy valamit elhibáztak, önök is rájöttek, hogy mint ahogy a GPS-en, az önök kormányzásánál is egy újraindítás gombot kell nyomni: azt mondta Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter, hogy egy új gazdaságpolitikára van szükség. Mi örülünk neki, hogy végre eljutottak erre az elhatározásra, hiszen a számok magukért beszélnek, azok ezt támasztják alá.

Nézzük, hogy ennek az új gazdaságpolitikának mi a három alapja! Ugye, az egyik alap nem lehet más, mint a bérek felzárkóztatása. Rossz hír, hogy van honnan, hiszen jelen pillanatban már a romániai bérek után járnak a magyar bérek. Ez azért szomorú, mert miniszterelnök úr itt elküldött egypárunkat, nem melegebb éghajlatra, hanem csak Romániáig, menjünk ki, éljünk ott, és nézzük meg, hogy ott mivel másabb az élet. Én véletlenül sem szeretném azt mondani, hogy Romániában az élet habostorta, ám ha tehetem, én sokat járok nemzeti érzelmű képviselőként Erdélybe ‑ amíg nem voltam képviselő, addig is jártam ‑, és azt látom, hogy rohamos módon fejlődnek. Olyan fejlesztések látnak náluk napvilágot, amelyek az átlagember mindennapi életét szolgálják, és ezeket a fejlesztéseket itthon például nem látom. Amíg Romániában ‑ ahová miniszterelnök úr küldött minket ottélés céljából ‑ komplett, több tíz kilométeres vasúti szakaszokat újítanak fel úgy, hogy gyakorlatilag újjáépítik azokat, vagy amíg a nálunk jól bevált kátyúzás helyett ott félpályás útzárnál kilométer hosszan marnak fel úthálózatokat és húznak új aszfaltot, addig nálunk ‑ azt gondolom, hogy ebben is elsők vagyunk, csak kérdés az, hogy a sort melyik feléről nézzük és értékeljük, sereghajtók vagyunk Európában ‑ eközben vasútvonalakat zárnak be.

A fővonal, ami Bécs felé ment, gyakorlatilag alkalmatlan volt arra, hogy nemzetközi forgalmat bonyolítson le. Így már Németországban nem is fogadták a vonatainkat, azokat Bécsig lehetett közvetíteni és közlekedtetni, egész egyszerűen azért, mert annyi késést szedtünk mindig össze a remek, jó pályáinknak köszönhetően, hogy soha nem sikerült időben odaérni. Ezek az InterCity járatok ‑ ezt csak hozzáteszem ‑, tehát a legprémiumabb utazási élményt kellene hogy nyújtsák az átlagutazónak, ezzel szemben egy balkáni szintre sikerült süllyedni. De ezt megint csak nem én mondom, hanem ezt mondja a közlekedési miniszter is. Azt mondja, hogy a közel 8000 kilométer magyarországi vasúthálózat több mint kétharmada azonnali felújítást igényel, és ehhez most valahogy kellene forrásokat összekalapolni, bár mondjuk, ebből a költségvetésből igazán nem látom, hogy olyan nagyon rá lenne fókuszálva például erre a témára.

A közúthálózatunkat meg már inkább nem is minősíteném, mert a minősíthetetlen kategória az, ami leginkább érvényes erre. Ha átmegyünk az előbb emlegetett Romániába, akkor ott viszont még a Hargitára is sztrádaminőségű utakon tudunk feljutni. Hát, ez a különbség lassan, hogy nem mi megyünk a Balkánra, hanem a Balkán jött el hozzánk önöknek köszönhetően. Nagyon kíváncsi leszek az önök cáfolataira, majd várom őket nagy szeretettel.

De nézzük meg akkor a bérek felzárkóztatása után ‑ amúgy még egy adat, hogy mi itt élharcosai vagyunk Európának és az Uniónak ‑, hogy a tőlünk kicsit nyugatabbra lévő országban, Ausztriában nincsen minimálbér elfogadva, de a legkevesebbet keresők is 700-800 ezer forintnak megfelelő összeget keresnek euróban, bruttó összegben természetesen. Magyarországon ez nem éri el a 300 ezer forintot sem. Talán ennek köszönhető az, hogy Ausztriába most már városnyi számban járnak ki a magyarok dolgozni ‑ nagyobb városra gondoltam, nem egy ilyen kisebb vidékire ‑ azért, mert egész egyszerűen a megélhetésükhöz, a magyar megélhetésekhez sajnos osztrák fizetések kellenek, merthogy itt ezekhez az árakhoz ezek a fizetések valahogy nem kompatibilisek, nem lehet belőlük kijönni. Egész egyszerűen azért nem, mert a közelmúltban ‑ én sem akartam hinni a szememnek, megfogadva miniszterelnök úr tanácsát, bár nem költöztem Romániába ‑ átugrottam Partiumba, és megnéztem az árakat, összevetettem.

(10.40)

Két bevásárlóközpontban vásároltam, mindkét bevásárlóközpont ugyanahhoz a lánchoz tartozott. Nem sokat vásároltam, egy hétvégére való adagot, és a különbség számottevő volt, hiszen amíg itthon közel 17 500 forintot kellett fizetnem ugyanazokért a termékekért, addig kint csak 14 500 forintnak megfelelő összeget. És ha egy nagybevásárlásról, egy havi méretű bevásárlásról beszélek, akkor, úgy gondolom, ez lényegesen nagyobb összeg. Arról már ne is beszéljünk, hogy esetleg még ott is tankolnék, mert még az üzemanyag is olcsóbb, mint nálunk.

Na de, akkor nézzük a másik lábat, amire az önök kormánya azt mondta, hogy jóval nagyobb hangsúlyt kell fektetni! A minap valamelyik este, azt hiszem, fél tizenegyig vitázhattunk ebben a kérdéskörben és témában is, ez nem más volt, mint a lakhatási kérdés.

Ez a vita elég szomorúan kezdődött, hiszen eleve úgy kezdődött, hogy már az önök előterjesztője is elismerte, hogy gyakorlatilag Magyarországon lakhatási válság van. Na de, miért lehet ilyeneket mondani? Hát, azért lehet ilyeneket mondani, mert például negyed évezred szükségeltetik ahhoz, hogy Magyarország ingatlanállománya megújuljon. Negyed évezred! Nem öt-, meg tízéves időintervallumokról beszélünk, mint az előző érában, tervszerűen, már nem százéves, hanem már negyedévezredes intervallumban beszélhetünk arról, hogy mikor tudna megújulni a jelenlegi statisztikai adatok alapján Magyarország ingatlanállománya.

De ott hoztam pár példát, és azt gondolom, a költségvetési vitában talán itt is elférnek ezek a példák. A minimálbér nettó összege 177 ezer forint. Miért beszélhetünk lakhatási válságról? Azért beszélhetünk lakhatási válságról, mert egy átlag ‑ még egyszer le szeretném szögezni és hangsúlyozni: átlag ‑ budapesti albérlet 247 ezer forint. (Hollik István: És vidéken mibe kerül?) Tehát azt gondolom, hogy nem nagyon tudnak akkor lakáshoz jutni mondjuk a legrászorultabbak. Vidéken is, mondom akkor képviselőtársam érdeklődésére, akkor elkezdünk egy ilyen párbeszédet az én felszólalásomban; hoztam ilyen példát is, hogy ha valaki nem tud, mondjuk, egy albérletet kifizetni, akkor az önök családtámogatási kedvezményeinek köszönhetően, mondjuk, próbáljon meg egy újépítésű ingatlant építeni. Ha, mondjuk, ez az ingatlan a fővárosban épülne, akkor az átlagárakkal számolva azt jelenti, hogy ez körülbelül olyan 130 millió forint lenne, ha egy 100 négyzetméteres új építésű ingatlanról beszélek. Ehhez azért jó ideig kell gyűjtögetni.

Jó, elfogadom, nem kell mindenkinek a fővárosban lakni, költözzünk vidékre! Elköltöztünk vidékre, itt ugyanez az új építésű ingatlan, mondjuk, szintén 100 négyzetméteres nagyságban, 90 millió forint. Ha a 90 millió forinthoz a minimálbér 50 százalékát számolom, akkor azt jelenti, hogy közel negyven évig kell gyűjtögetni egy átlagmagyarnak, egy átlag-, átlagbérrel rendelkező magyarnak akkor, ha a fizetésének felét erre a lakhatásra fordítja.

De tudom, hogy még ennyire sem jó a helyzet ma Magyarországon, úgyhogy hagyjuk az új építésű ingatlanokat, meg ne akarjunk itt urizálni 100 négyzetmétereken, költözzünk el a sajnos legcsóróbb, de egyébként rengeteg lehetőséggel teli Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyébe! Itt az átlagbérek nettó 238 ezer forint környékén járnak, és az átlagalbérletek egy 50 négyzetméteres ingatlannál jóval 100 ezer forint fölött vannak már, mondjuk, egy megyeszékhelyen. De ha, mondjuk, azt mondom, hogy én vásárolni szeretnék, akkor az azt jelenti, hogy az ottani árakhoz viszonyítva és az ottani átlagkeresethez viszonyítva húsz év kell, hogy egy 50 négyzetméteres ingatlanra össze tudjuk spórolni a szükséges összeget.

Azt gondolom, hogy ez is elég lesújtó; és akkor a negatív gyermekszületési számok után talán meg kell említenem, hogy miért mondhatja azt százból csupán csak hat megkérdezett fiatal, hogy ebben az országban tervezi a jövőjét. Hát, azért mondja ezt, mert ebben az országban önök nem hagynak nekik jövőt, amíg sajnos az önökhöz köthető oligarchák, pénzemberek, tehetséges vállalkozók gyakorlatilag most már nem magyarországi szinten, hanem világviszonylatban az élmezőnyhöz tartoznak ‑ egyesek, a kiváltságosok, a tehetség alapján, természetesen, meg a jószerencse okán ‑, addig az átlagmagyarnak pedig az jut, hogy ha nem is Romániába, ahova a miniszterelnök úr küldte őket, de valamilyen nyugati országba kénytelenek elköltözni, ha szeretnék a jövőjüket megalapozni.

Közülük vannak olyanok, akik aztán hazajönnek és itthon próbálnak szerencsét, a külföldön megkeresett pénzt aztán itthon jól elverik, és megint külföldre mennek, de a szomorúbb az az, hogy már olyanok is vannak, akik egyáltalán nem is tervezik, hogy hazajöjjenek, mert úgy érzik, hogy ezek a körülmények, amik ebben az országban ‑ mondjuk így ‑ alakultak az elmúlt másfél évtizedben, fojtogatóak.

Személyes példát is tudok erre hozni. Ha valaki egy jobban szituált környékről elmegy egy még jobban szituált környékre, esetleg egy kis zavart okozhat a fejben. De ha valaki Magyarország egyik legszegényebb régiójában szocializálódott, kiment külföldre, ahol meglátta a csodát, és azt, hogy lehet normális, emberhez méltó életkörülmények között is élni, és aztán hazajön, és azt mondja nekem, hogy fojtogató ez az egész légkör, akkor azért úgy nekem is szokott lenni pár keresetlen szavam, mert akármilyen fojtogatóvá tették önök ezt a légkört, ez a hazánk.

De amikor az ellenérveket meghallgatom, hogy sajnos azt a rengeteg munkában és a problémákban megfásult, keserű embert kell nézni, az önök bürokrata rendszerének az útvesztőjével kell állandóan küzdeni ‑ és még említett jó pár példát ‑, akkor én azt látom igazság szerint, hogy megértem, hogy miről beszélnek ezek a külföldre távozó fiatalok. És Kósa képviselőtársam is kiemelte tegnapelőtt a vitában, hogy az jó, ha valaki egyébként elmegy, mondjuk külföldön tanul, tapasztalatot szerez ‑ esetleg egy kis pénzt is ‑, és hazajön. Ez a jó, ezt még én is tudom támogatni, bár én annak örülnék, ha A-tól Z-ig Magyarországon tudnának a magyar fiatalok boldogulni. De ahogy elmondtam önöknek, sajnos a helyzet, a tendencia az, hogy nem jönnek haza a magyar fiatalok nagyon nagy számban. Egész egyszerűen azért nem, mert Németországban építeni majdnem ugyanannyiba kerül, mint Magyarországon építeni. Már csak azért is, mert magyar szakemberek húzzák fel a házat, és ha el kell rajta gondolkodni, hogy befektetés gyanánt inkább hol építek, akkor lehet, hogy nem Tarnaleleszen vagy Nógrádszakálban fog építeni majd mondjuk ez a fiatal, hanem elmegy, és Németország valamelyik gyönyörűszép kisvárosában; ahol még egyébként a migránsok sem vették át a hatalmat, de ez idő kérdése, tudjuk, hogy Nyugat-Európa is a lejtő felé halad.

Nézzük meg, hogy mi a harmadik láb! A harmadik láb a kkv-szektor megerősítése. Merthogy önök rájöttek, hogy az a gazdasági irány, ami most, jelen pillanatban gőzerővel száguld a szakadék felé, nem jó, és addig kéne ‑ szó szerint ‑ elkormányozni, amíg nem rohanunk szakadékba. Önök azt mondják, hogy a német gazdaság jelen pillanatban a béka legkevésbé nemesebb része alatt található emeletekkel ‑ egyébként igen ‑, de önök ezt a gazdasági modellt tartották nagyon hosszú ideig követendő példának. Ezért tették hazánkat német autóipari összeszerelő üzemmé; azzá degradálták, azzá züllesztették ezt az országot.

Aztán rájöttek, hogy nem jó ez a Nyugat-Európa-függőség, nem jó ez a német gazdasági modell, hát, nyissunk Keletre is! A gondolat önmagában még nem is ördögtől való, na de, önök hogyan nyitottak Keletre? Hát úgy, hogy a német autóipari összeszerelő üzemekre most idetelepítettek keleti, főként kínai vagy vietnámi vagy koreai akkumulátorgyárakat. Ez aztán az innováció! Magas hozzáadott érték, a magyar kútfőből megszületett tudomány és jó gondolat kell hozzá, avagy még ez sem, hiszen a külföldi, keleti gyárak mellé hoznak keleti vendégmunkásokat is, akik köszönik szépen, jól érzik itt magukat, sokkal kevesebb pénzért elvégzik a munkát, kevésbé válogatva, mint a magyar munkavállalók; és tudom, erre önök azt mondják, hogy addig nem lehet felvenni vendégmunkásokat, amíg az adott állást, mondjuk, magyar munkavállalóval is be lehet tölteni; de a szomorú az, hogy nem fogja betölteni egy magyar munkavállaló ugyanazokkal a feltételekkel a meghirdetett állást, mint egy külföldi vendégmunkás.

És erre csak úgy figyelmeztetném önöket, hogy Erdélyt az ilyenfajta gazdaságpolitika miatt veszítettük el; mert annak idején a román kecskepásztor kevesebből is megcsinálta ugyanazt a munkát, mondjuk, mint a magyar. Aztán most már Romániába kell járnunk, ha szeretnénk hazánk egyik legősibb részére elmenni, nem pedig csak úgy, simán Erdélybe. Tehát azt gondolom, hogy ez a fajta gazdasági modell valóban megérett arra, hogy önök nyomjanak egy újraindítás gombot, de talán ha a külföldi multiknak odaadott rengeteg ezermilliárdot a kkv-szektorra költötték volna időben, akkor azokból nem minél több morzsolódna le, nem felhagynának egyébként a vállalkozásaikkal, hanem most nagyon jól menne ez az ágazat.

De a mezőgazdaságra is kitérve, hiszen onnan is tudok pár példát hozni, azt mondhatom, akik egyébként erősítenék ezt a kkv-szektort, hiszen a kis- és közepes családi gazdaságokra kéne építeni egyébként a magyar agráriumot, szemben a nagybirtokrendszerrel.

(10.50)

Ugye, Ángyán József neve önök előtt szitokszóként használatos, de azért én csak megemlíteném őt. Ő azt mondta, hogy a NER-es földrablás 155 ezer családi gazdaságot tett tönkre. Ez azt jelenti, hogy 2010 óta 351 ezerről 2023-ra 196 ezerre csökkent a családi gazdaságok száma. Tehát ez egy nagyon-nagyon lesújtó adat, és ha tovább nézzük, hogy ez milyen erózióhoz vezetett ebben az ágazatban, akkor elmondhatjuk, hogy mondjuk, az állattenyésztők száma az elmúlt több mint tíz évben a háromnegyedével csökkent, az állategyedlétszám pedig növekedett, tehát úgy látszik, itt is a nagyok kebelezték be a kicsiket. És ha megnézzük, mondjuk, a legszembetűnőbb példát statuáló példát, akkor mondjuk azt, hogy a háztáji gazdaságoknál a visszaesések száma 97 százalékos, 103 ezer hektárról 3 ezer hektárra esett vissza ezeknek a száma. Tehát azt gondolom, hogy ha az agráriumot nézzük, akkor ott is borzasztó lesújtó számokat kapunk. És itt szükséges megemlíteni azt is, hogy sajnos a támogatási rendszerre épül jelen pillanatban a hazai agrárium. Ennek a támogatási rendszernek sajnos az a hátulütője, hogy a támogatási összegeknek több mint 70 százalékát bizony azok kapják, akik a felső 10 százalékhoz tartoznak. Tehát ez a támogatási rendszer akkor úgymond aránytalan, ha csak a területeket vesszük figyelembe, a területalapúságot vesszük figyelembe, és azt nem vesszük figyelembe, hogy a gazdasági mutatói alapján ki mennyire rászorult erre a támogatásra.

Közben látom, hogy hosszúra sikeredett a felszólalás, mert kedves kormánypárti képviselőtársaim elhagyják a termet, de azért még azt megvárhatják, hogy az a pénzösszeg ‑ és ez hova vezet, azt akartam elmondani ‑, amit a teljes magyar lakosság évente élelmiszerre költ, ez körülbelül 5-6 ezer milliárd forint. Nos, a szomorú valóság az, hogy ennek közel a 90 százalékát nem a hazai agráriumban megtermelt termékekre költik, hanem olyanokra, amelyeket külföldről hordanak be ide. Jelesül a legemblematikusabb talán a Fanta esete, ahol még az önök építésügyi és közlekedési minisztere is azt mondta, hogy ez elfogadhatatlan, hogy szeméttel itassák-etessék a magyarokat. Egyébként hozzáteszem, hogy az önök stratégiai partnere, az önök kormányának stratégiai partnere a Coca-Cola, amely gyártja ezt a terméket is, mégsem történt máig semmi. Ha egy 1-5-ös skálán kell megnézni az Unión belül az élelmiszerek minőségét, akkor a magyar 1-essel kezdődik, tehát nem beszélhetünk minőségről. És hát ennek a gazdasági kicsengése, az nem kérdés, hogy mi, ezért áll ilyen rosszul a magyar gazdaság.

És még egypár dolgot szeretnék a vége előtt itt önökkel megismertetni, hiszen ha egy pillanatra, mondjuk, visszatérünk itt az átlagbér emelésére vagy a minimálbér emelésére, akkor önök most egy bérmegállapodást, egy hároméves bérmegállapodást hoztak kalap alá. Ez dicséretes önmagában. Ha megnézzük viszont, hogy a mostani nettó 177 ezer forintról ez a minimálbér hova fog emelkedni, akkor osztás, szorzás, egy kis matek után azt kapjuk meg, hogy még 250 ezer forint nettóra sem. Tehát ez az összeg, ahogy említettem önöknek, egy átlag budapesti albérlet összege, nem elég arra, hogy valaki ma Magyarországon a jelenlegi adórendszer alapján és a jelenlegi árak alapján, mondjuk, a jelenlegi ingatlankínálat alapján boldogulni tudjon, és ez az, amiért talán újra kellene tervezni, még annál is újrább, ahogy önök tervezték a gazdaságpolitikát. Arról már nem beszélve, hogy ha ez a költségvetés ilyen sebtében lesz összedobva és így lesz elfogadva, akkor sajnos ez további problémákat fog generálni.

És még a zárszó előtt egy fontos szegmenst érintenék az illetményalappal kapcsolatban, ami változatlan 2008 óta ‑ már érintettem-, itt az önkormányzatiságról is kellene egypár szót beszélni, hiszen azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy önök a kormányzásuk elején valóban a baloldali kormányok eladósítási folyamata után mentőövet dobtak nekik, sajnos a szubszidiaritás elvét semmibe véve az elmúlt időszakban inkább levágták ezeket az önkormányzatokat, az önállóságukat elvették, ugyanúgy, ahogy a saját adóbevételeiket is, és mindent önök szeretnének leuralni. Tehát az önkormányzatiság elveszíti azt, amitől egyébként önkormányzatnak lehetett eddig nevezni. És azt látjuk, hogy az elkövetkezendő ciklus talán nem fog nekik túl sok babért hozni. Ezt egy kormánypárti képviselőtársam mondta egy megnyitó alkalmával, hogy gyakorlatilag települési és megyei szinten is sikeres tíz évet tudhatunk magunk mögött; hát, mindenki erre emlékezzen, mert az elkövetkezendő öt év nem ilyen lesz. Azt gondolom, hogy ha ezt ő mondta, akkor el is hihetjük neki.

Tehát fontos, hogy forrásokhoz jussanak a legkisebb egységek is az államigazgatásban, így az önkormányzatok is. Tehát az lenne a tiszteletteljes kérése a Mi Hazánk Mozgalomnak, hogy ne kivéreztessék ezeket az önkormányzatokat, hanem próbálják meg valahogy a lehetőséget megadni számukra. Ne trükközzenek a költségvetésben, hanem valóban csoportosítsanak forrásokat ezekhez a nagyon fontos dolgokhoz, mert forrás nélkül sajnos nem lesz előrelépés sem. Én köszönöm szépen a szót, elnök úr.