Kanász-Nagy Máté (LMP)

KANÁSZ-NAGY MÁTÉ, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Én ott szeretném folytatni, ahol Bakos Bernadett képviselőtársam abbahagyta. A forráskivonásról szeretnék beszélni, a közszolgáltatások leépítéséről, ami elsősorban az oktatási szférát, az egészségügyet vagy a magyar szociálpolitikát, szociális rendszert érinti. De először szeretném megvilágítani, illetve folytatni, hogy miért probléma általában ez a forráskivonás, vagy az, hogy ezeket a területeket nem látja el megfelelő támogatásokkal, finanszírozással, normatívákkal a magyar kormány.

Az egy közhely és fejlődés-gazdaságtani alap, hogy azok az országok a fejlettebbek, ott jobb az élet, ott jobb az életminőség, ott jobb élni, ahol a közszolgáltatások kiterjedtek és magas szintűek. Nyilván ennek megvan a forrásigénye. Ezekre a területekre forrásokat, nagyon sok pénzt kell szánni, ahogy számos ország ezt meg is teszi. Azt is látjuk, hogy kiterjedt közszolgáltatást fenntartani sokkal olcsóbb és hatékonyabb, mintha az egyének egyenként szereznék be ezeket a szolgáltatásokat vagy jószágokat, tehát ha a magánpiacról vásárolnák meg saját maguk.

Ha megnézzük a két szélső példát a világban, akkor talán a latin-amerikai országokat hozhatnánk mint rossz példát arra, hogy milyen közszolgáltatásokat biztosítanak, és erre mennyit szánnak, a másik oldalon pedig a jó példa a skandináv országok, amelyek az elmúlt évtizedekben, gyakorlatilag az ötvenes évek elejétől hagyományosan sokat és egyre többet költenek erre a területre, és nagyon magas szintű közszolgáltatásokat biztosítanak az állampolgáraik számára. Hogy ennek milyen fenntarthatósági oldala van a skandináv országok részéről? Itt sok kritikát lehetne megfogalmazni, de életminőség szempontjából, az ott élők életének szempontjából ezek ténykérdések.

Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy a magyar kormány tagjai, a Fidesz-KDNP politikusai ezt az összefüggést nem ismerték fel, de az is lehet, hogy tudatosan nem akarják alkalmazni. Ha megnézzük a miniszterelnök úr kijelentéseit, akkor ebből egy neoliberális politika süt, mintha a thatcherizmus téveszméje járná be ismét Európának legalábbis ezt a részét, Kelet-Közép-Európát. De maga Margaret Thatcher mondta, hogy nincs is társadalom, egyének vannak, atomjaira, darabjaira hulltak a közösségek. Mintha ezt képzelnénk el, ahol a „kaparj kurta, neked is jut” elvét próbálják ráoktrojálni a társadalomra, és azt mondják, hogy akinek semmije nincs, az annyit is ér. Egyébként ezt maga Lázár János jelentette ki néhány évvel ezelőtt, és úgy látszik, ő ebben hisz.

De azért van különbség a klasszikus angolszász kapitalista, neoliberális felfogáshoz képest, ugyanis az egy versenyalapú gazdaságról és egy versenyalapú társadalomról szól, ahol a verseny érvényesül, ahol mindent a piac, a piaci elosztási mechanizmus határoz meg. Nagyon úgy tűnik, hogy a kormány holdudvara, ismerősei, barátai számára viszont pont hogy ki akarják iktatni ezt a versenyt, őket próbálják megvédeni ezektől a hatásoktól, és különböző forrásokkal, koncessziókkal, támogatásokkal, projektekkel látják el őket. Így biztosítják az ő boldogulásukat, miközben a társadalom nagyobb része ezekből a jótékony hatásokból és támogatásokból természetesen nem részesülhet.

Mindez egyébként oda is vezet, és a kormány ezt ösztönzi ‑ az egészségügy terén ez nagyon is látható, és az oktatásban is vannak erre példák ‑, hogy a közszolgáltatások leromlanak, hiszen erre keveset költenek. Az előttünk fekvő költségvetés is sajnos ezt a hagyományt folytatja, amely hagyomány természetesen nem 2010-ben kezdődött, sajnos az előző kormányok gazdaságpolitikájára is jellemző volt. S az is jellemző az önök politikájára, hogy emellett egy magán-ellátórendszert szeretnének kiépíteni. Ez tudatos politika, hiszen egyre többeket szeretnének átterelni a magánellátásokba. Természetesen azokat tudják átterelni, akik meg tudják fizetni ezeket a magánellátásokat, de a többségnek nincs arra pénze, hogy a több tízezer forintos vizitdíjakat megfizesse, a magántanárt megfizesse, a magán-idősotthonbeli ellátást megfizesse. Nekik maradnak az egyre inkább romló közszolgáltatások, és ez nagy probléma és nagy igazságtalanság.

Térjünk rá a különböző területekre! Itt van rögtön az oktatáspolitika. Azt látjuk, hogy továbbra is több ezer főre becsült Magyarországon a pedagógushiány, a tanárhiány. A kormány a pedagógusok több év óta tartó tiltakozását valóban sikeresen letörte. Ez egy sikeres hatalompolitikai ‑ hogy mondjam? ‑ folyamat végeredménye, de ezzel a problémákat nem sikerült megoldani. Az igaz, hogy beindult valamiféle béremelési politika ebben a szektorban, de hát gyakorlatilag az égő házban próbálták oltani a tüzet, ha ezt a szektort nézzük. Az oktatáspolitika minőségi problémái, az iskolarendszer szelektivitása, igazságtalansága, kétosztatúsága nem oldódott meg, és ezek a mai napig nagyon komoly problémát jelentenek. Nagyon komoly problémát jelent, hogy nincs enyhülés a tanárok, pedagógusok vagy az ő munkájukat segítők túlterheltségén, nagyon nagy terheket kénytelenek elviselni, és ez az adminisztratív terhekben is megmutatkozik.

(14.30)

Egyébként a Tárki egy nem túl régi felmérése szerint a pedagógusok pont ezeket a terheket nevezték meg az egyik legnagyobb problémaként, és akkor tantervekről, tanmenetekről még nem is beszéltünk. Nyilván ezeknek a problémáknak csak egy részét lehet finanszírozással megoldani, de legalább erre szükség lenne, és több pénzt kellene erre a területre fordítani.

Egyébként azt mondják, hogy a 2025-ös költségvetésben az oktatási kiadások elérik a 3900 milliárd forintot, és ez önök szerint közel 500 milliárd forinttal több, mint 2024-ben. Ugyanakkor, ha megnézzük a reálérték alakulását, mondjuk, 2010-hez viszonyítva, ha megnézzük a GDP-arányos finanszírozást, és összehasonlítjuk az Európai Unió átlagfinanszírozásával, nyugat-európai országok átlagfinanszírozásával, hogy ők mennyit költenek oktatásra: jelentősen elmaradnak ezek a számok. Ez egyébként abból adódik, hogy óriási deficit képződött az oktatási rendszeren belül; ez az egészségügyben, szociális rendszerben, kultúrában, általában a társadalompolitika terén igaz. Ez a deficit pedig abból adódik, hogy önök az elmúlt lassan másfél évtizedben folyamatosan, évről évre száz- és ezermilliárd forintokkal alacsonyabb összegben finanszírozták ezeket a területeket, mint ahogy egyébként kellett volna.

Szeretnek beszélni felzárkózásról; néha előkerül, hogy utolérjük Ausztriát öt év múlva, tíz év múlva, huszonöt év múlva, ki tudja, mikor. Hát, kérem szépen, ha ezeket a területeket folyamatosan alulfinanszírozzuk, és látjuk, hogy GDP-arányosan folyamatosan kevesebbet költünk, mint ők, soha nem lesz ebből semmilyen felzárkózás, semmilyen utolérés egyébként.

Mindig szeretek szólni külön a pedagógusok munkáját segítő, nevelést-oktatást közvetlenül segítő kollégákról. Szerintem egészen tragikus az, hogy az ő bérhelyzetüket nem is akarják megváltoztatni. A pedagógusok esetében, nagyon helyesen, elindult valamekkora béremelés; ez sem elégséges, de a NOKS dolgozók esetében ‑ több tízezren vannak, 30-40 ezer kolléga dolgozik ezen a területen, és nélkülük elképzelhetetlen az oktatás működtetése ‑ nem akarják javítani a helyzetüket. Gyakorlatilag a garantált bérminimum összegének megfelelő összeget keresik, ilyen-olyan pótlékokkal lehet, hogy 15-20 ezer forinttal ennél egy picit többet keresnek, de hát ez édeskevés; szakvégzettséggel rendelkező munkatársakról van szó. Nem tartalmazza a költségvetés az ő érdemi béremelésüket.

És még egyszer, ebben a szférában azért óriási szükség lenne a beavatkozásra és a forrásokra; hadd utaljak itt vissza a PISA-eredményekre. Ezekből tudjuk, hogy a magyar oktatás nem képes arra, hogy az otthonról hozott hátrányokat kompenzálja, sőt sok esetben még ezeket a hátrányokat nemcsak hogy megőrzi, hanem erősíti is. Szerintem ez az egyik legnagyobb igazságtalanság Magyarországon, és ennek a jövőre nézve, a jövő gazdaságára, társadalmára nézve is nagyon komoly negatív hatásai vannak.

Nézzük meg az egészségügy területét: tulajdonképpen a tendenciában ugyanezt látjuk. Hivatkoznak arra, hogy 2010-ben mennyi volt az egészségügy finanszírozása, és most ‑ ez egy retorikai elem ‑ állítólag 2500 milliárd forinttal többet költenek egészségügyre, mint 2010-ben. 2010-ben a GDP-arányos finanszírozás 4,5 százalék volt. Emlékszünk rá, ugye, a 2008-as világgazdasági válság utáni években járunk, valóban csökkent a területek finanszírozása 4,5 százalékpontra. Mit gondolnak, most mennyi lesz jövőre az egészségügy GDP-arányos finanszírozása: 4,2. Tehát a 2010-es értékhez képest még mindig 0,3 százalékponttal alacsonyabb ennek a területnek a finanszírozása. És ahogy az oktatás terén utaltam az európai tendenciákra, az európai átlagra, most hadd nevesítsem: az Európai Unió átlaga, amit egészségügyre költ, az 7,6 százalék. 7,6 százalék áll szemben a mi tervezett 4,2 százalékunkkal. Óriási az elmaradás.

Ami pedig a magánszektort érinti, a magánszektornak talán a legnagyobb aránya az egészségügyön belül van, hiszen az összes egészségügyi kiadásnak közel a fele egyébként magánkiadás, hiszen egyre többeket kényszerítenek, terelnek, ösztönöznek ‑ itt különböző megfogalmazásokat lehet alkalmazni ‑ a magánegészségügyi ellátásba. Gyakorlatilag ki lehet jelenteni, hogy a társadalom jelentős része számára fizetőssé tették az egészségügyet. De itt nem a korábbi ‑ ki emlékszik már erre? ‑ 200 (sic!) forintos vizitdíjról kell beszélni, hanem itt azért, ha elmegyünk egy magánellátásba, csak az, hogy ránk néz az orvos, még meg sem vizsgált, 20 ezer forintnál, 30-40 ezer forintnál kezdődik, ha a különböző szakellátásokat nézem.

Természetesen igaz az, hogy az egészségügyben nőttek a bérek, és talán a társadalompolitikai területeken belül itt látjuk a legkomolyabb eredményeket. Ezek valódi eredmények, szükség volt rá; összeomlás előtt állt az ágazat. Ami kritikánk van, hogy későn történt meg ez a béremelés. Lehet, hogy már nem alkalmas arra, hogy megfelelő kollégát, fiatalt a pályára hozzon, vagy pályaelhagyókat, akik úgy hagyták el a pályát, hogy a magyarországi pályát hagyták el és külföldön teljesítenek szolgálatot, ott gyógyítják az embereket, visszahozza őket. Ez egy probléma, hogy későn érkezett; illetve az is egy probléma, hogy a szakdolgozói állomány esetében nem látjuk ezeket a komolyabb emeléseket, amire szintén szükség lenne. Gondoljunk csak az ápolókra, az egészségügyi dolgozók többi részére!

És végül, de nem utolsósorban szeretnék beszélni a szociális területről, szociálpolitikáról, gyermekvédelemről, ahol szintén az alulfinanszírozottság az egyik legfontosabb probléma; Fülöp Attila államtitkár urat innen is szeretném köszönteni. Gyakran érvelek azzal ebben az ülésteremben is, és vitatkozom a kormány tagjaival, hogy milyen is a bérhelyzet. Hát, a tények egyértelműek, és itt a KSH számait hozom. Jelenleg Magyarországon az átlagbér a KSH számításai szerint bruttó 628 776 forint. Ehhez képest, ez KSH-adat, a szociális dolgozók átlagbére ‑ ugye, itt százezer emberről beszélünk és családjaikról ‑ 347 154 forint. Ez pontosan a nemzetgazdasági átlagbér 55,2 százaléka. Tehát itt kollégák tízezrei nettó 200-250 ezer forintból kénytelenek megélni, jelentősen elmaradnak tehát a bérek a nemzetgazdasági átlagtól. Általában a szociális szféra az a terület, amire a legkevesebb pénzt szánják, az itteni kollégák megbecsülésére a legkevesebb pénzt szánják a közszolgáltatások területein, a közszférán belül. Ezért is szorgalmazzuk ezen a területen is a béremelést, és nyújtunk be módosító javaslatot, amelyben átcsoportosítanánk mintegy 200 milliárd forintot, hogy legalább elkezdjük ezt a béremelést.

Mindig elmondom, és itt a költségvetési vita során is el kell mondani, hiszen nem tartalmazza a költségvetés, hogy amit nagyon helyesen a Covid-időszakban az egészségügyi dolgozók megkaptak 500 ezer forintos megbecsülést, jutalmat, azt a szociális dolgozók esetében elfelejtették kifizetni. Holott láttuk, hogy a Covid alatt ők is, ezek a kollégák is nagyon komolyan helytálltak, nagyon-nagyon sok múlott rajtuk is a védekezésben, hogy ennél a katasztrofális helyzetnél nem történt még nagyobb baj. Tehát tényleg igazán mindent megtettek. Oda kellene adni nekik is ezt az 500 ezer forint megbecsülést még évek múltával is. Mi rájuk is gondolunk ebből a szempontból.

Az egyik utolsó gondolatom, hogy itt év eleje óta az ismert botrányok után, akár ellenzék, akár kormánypárt részéről nagyon sokat beszélnek a gyermekvédelmi rendszer megerősítéséről, és ez ügyben különböző jogszabály-változtatásokat már elfogadott a parlament, és ezek életbe is léptek. De ezt a megerősítést önök, tisztelt kormánypárti képviselők, kormánytagok, nem úgy képzelték el, hogy több pénzt adnak ennek a területnek, hiszen a kórosan alulfinanszírozottság maradt a szociális szférában. Látjuk a bérhelyzetet, látjuk az intézmények helyzetét, az infrastrukturális állapotot, a szolgáltatáshiányokat, az ellátási fehér foltokat, a kapacitáshiányokat. A szociális rendszer szinte minden területén látjuk ezeket, de nem akarták ezeket a teljesítményeket megadni, visszatáplálni a rendszerbe, a kapacitásokat odaadni, a forrásokat odaadni, hanem itt különböző szabályozásokkal éltek. Lehet, hogy itt születtek olyan törvények, amelyek során pszichológiai alkalmassági vizsgálattal és kifogástalanéletmód-vizsgálattal, úgy fogalmazok, hogy vizsgálják és/vagy vegzálják a kollégákat; hiszen azt gondolom, hogy a kifogástalanéletmód-vizsgálat esetében vegzálásról van szó, ami nem fogja vagy nem minden esetben tudja elérni a célját. A pszichológiai vizsgálatnál megengedőbb vagyok, az szükséges lehet. Lényeg a lényeg, hogy ezekkel a módosításokkal nem lehet önmagában kezelni ezeket a rendszereket, ezeknek a rendszereknek a problémáját.

A szabályozáson túl forrásokra, költségvetési forrásokra lenne szükség. Arra lenne szükség, hogy az előttünk álló költségvetés megadja ezeket a forrásokat, hogy az elmúlt évek elvonásait visszapótolja, hogy a nyugat-európai átlaghoz, európai átlaghoz próbálja felzárkóztatni a közszférában a béreket, a normatívákat. Sajnos nem látjuk ezt a költségvetésben. Mi megfogalmaztuk a módosítóinkat, de a beterjesztett költségvetést jelen formájában nem fogjuk tudni támogatni. Köszönöm szépen.

(14.40)