Soltész Miklós (KDNP)

SOLTÉSZ MIKLÓS, a Miniszterelnökség államtitkára: Köszönöm a szót, elnök úr. Mindenekelőtt hadd gratuláljak alelnök úrnak a Batthyány Lajos-díjhoz, amit a tegnapi emléknapon kapott. Isten áldja a közéletért tett tevékenységét, mint ahogy teljesen természetesen, tisztelt frakcióvezető úr, tisztelt Országgyűlés, a tegnapi napon az aradi vértanúkra emlékezve, azt gondolom, hogy csak fejet hajthatunk azért a hősiességért, bátorságért és egyébként hitükért is, amelyet vállaltak a vértanúk. Magyar, német szerb, osztrák származású emberekről beszélünk, akik viszont ‑ legyenek tábornokok, ezredes, vagy akár Batthyány Lajos miniszterelnök úr ‑ mind-mind a hazáért, a nemzetért, ezért az országért haltak meg.

Érdemes Damjanich János imájából idézni egy rövidet, melyet feleségének küldött: „Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!” Milyen érdekes, hogy szerbként hogy vállalta, miként vállalta, és fontosnak tartotta a magyar nemzet szabadságát, illetve a magyar nemzet függetlenségét.

De ha frakcióvezető úr megengedi, kiemelnék még néhány embert, akik ezeknek a napoknak súlyos résztvevői voltak. Október 5-én és október 6-án ők voltak azok a gyóntató, áldoztató, mondjuk azt, hogy vigasztaló atyák, akik minoritákként ott voltak a vesztőhelyen: Sujánszky Euszták, Bardócz Sándor, Pléva Balázs és Vinkler Brúnó atya.

Sujánszky Euszták a következőt mondta október 5-én: „Vérző szívvel lépők át reggel tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul ‑ és mennyire lehetett, bátorításul ‑ a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket.” Majd másnap, mielőtt a vesztőhelyre kísérték őket, ugyanez az atya a következőt mondta egy beszélgetés után: „Eddig ön vigasztalt engem, mondta Nagysándor József, s jelenleg ön sír, jobb ‑ úgymond ‑, ha imádkozunk.”

Ezek az atyák nemcsak átvették a kivégzendők terheit, hanem vigaszt is nyújtottak, de ami meglepő fintora a történelemnek, hogy néhány évvel később a bosszú őket is elérte: 1854-ben elvitték az akkori minorita házfőnököt, elvittek hat atyát, köztük az előbb említett Sujánszky Eusztákot. Csehország és Morvaország börtöneiben voltak, raboskodtak; többen meghaltak ott, és többen pedig olyan súlyos élethelyzetet kellett hogy megéljenek, hogy nem sokkal a börtönévek után haltak meg.

Róluk is érdemes megemlékezni, és arról is, hogy akármilyen történelmi eseményről beszélünk, akár a szabadságharcunkról, a világháborúkról, az 1956-os forradalomról, de akár a most a világban pusztító sajnálatos és szomorú háborúkról, mindig tömegével vannak az elhunytak; mindig tömegével vannak a fiatal áldozatok. Csak körbe kell menni a Kárpát-medencében, és megtekinteni azokat az emlékműveket, emléktáblákat, ahol huszonéves fiataljaink nevei sorra-sorra fel vannak írva, és ilyenkor az áldozatokra is és a hozzátartozókra is emlékeznie kell a nemzetnek.

És azt is tudjuk és ismerjük, hogy egy-egy ilyen háború, pusztítás milyen következménnyel jár, akár azoknak a támadása, a népcsoportoknak az utólagos támadása kapcsán, akiket felelőssé akarnak tenni, lásd a második világháború után például a magyarországi németeket. És ismerjük, hogy egy-egy háború miként alakít át térképet, szuverenitást, és sok minden mást is; ennek a súlyát éreznünk kell.

Kell egy nemzeti minimum, amelynek az üzenete az, hogy emléknapokon, ünnepnapokon nem egymást pocskondiázzuk, nem más kerül előtérbe, mint ahogy sajnos ‑ és ezt a DK felé mondom ‑ tegnap is sikerült belepiszkítani az ünnepbe, a gyásznapba a kijelentésével Dobrev Klárának és néhány ellenzéki baloldali pártnak. Sokkal inkább kellene egy nemzeti minimum, amely a nemzet méltóságát, az ünnep- vagy emléknap méltóságát megtartja. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát. ‑ Közbeszólások az ellenzéki pártok padsoraiból, köztük: Orbán Balázs…)

Tisztelet a hősöknek! Isten áldja önöket és a bekiabálókat! Kérem, hogy fogják vissza magukat, mert önök voltak (Az elnök újból csenget. ‑ Varju László: Elnök úr, vonja meg a szót tőle! Mi ez ?), akik ’56-ot úgy ünnepelték…