Hollik István (KDNP)

HOLLIK ISTVÁN (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Ha megengedik, egy kicsit távolabbról kezdeném. A Covid-időszak alatt egy nemzeti ünnepen volt lehetőségem Argentínában járni, és az ottani nagykövetünk mesélte, hogy akkor éppen az európai uniós tagállamok nagykövetei egy kiadványt állítottak össze azokról a híres emberekről, akik Argentína kultúráját gazdagították abból az adott országból. És nagyban ment a gondolkodás, hogy mi, magyarok ebbe a kiadványba kit rakjunk bele, merthogy a világ másik felén lévő országban, ahol eléggé kis számú magyar diaszpóra él, néhány ezer magyar, a következő személyiségek közül kellett választaniuk a magyaroknak: Szalay Lajos, a XX. század legnagyobb grafikusa, akiről még egyébként Pablo Picasso is azt mondta, hogy ha két grafikust kell mondani a XX. századból, akkor Szalay Lajos és Pablo Picasso, de ha csak egyet, akkor Szalay Lajos. A másik Czetz János, aki ’48-ban katonaként kimenekült Argentínába, megalakította az argentin katonai akadémiát, és csak azért lehetett ezredes és nem magasabb rendfokozatú, mert nem Argentínában született. Harmadrészt pedig ott volt Bíró László, a golyóstoll kitalálója, aki után a mai napig Argentínában a golyóstollat biromének, az angol nyelvterületeken meg biro pennek nevezik.

Azért hozom ezt ide, mert talán egy kicsiny személyes példa is jól mutatja, hogy Magyarország kis mérete ellenére egy rendkívül tehetséges ország, a mi legnagyobb versenyelőnyünk a magyar elme, a magyar észjárás, a magyar találékonyság. Sokan azt mondják, hogy ez a magyar nyelv sajátos logikájából, filozófiájából fakad. Ha ez így van, hogy ez Magyarország számára egy nagy versenyelőny, akkor mi a teendőnk a felsőoktatás tekintetében? Az, hogy ezt a magyar versenyelőnyt, a magyar elmét megőrizze, sőt a lehetőségekhez mérten még fel is erősítse ezt a versenyelőnyünket. Tehát nem szólhat másról egy felsőoktatásról szóló vita, mint arról, hogy a felsőoktatás intézményrendszere hogyan tudja ezt a célt szolgálni.

Természetesen, amikor erről beszélünk, akkor azt el kell mondanunk, hogy csak olyan átalakítás lehet jó és hatékony, amely együttműködik azokkal, akik a felsőoktatásban tevékenykednek vagy hallgatóként, vagy egyetemi oktatóként, tehát csak a szenátussal lehet együttműködni.

Számomra az volt itt a furcsa, hogy hallottunk mindent itt, zsarolás, kényszerítés, mindenféle vád elhangzott, de egyetlenegy baloldali képviselőben sem merült föl az, hogy az egyetemeikért felelősséget vál-laló vezetők arra jutottak, hogy ez a modellváltás segíti az intézményeik fejlődését. (Varga Zoltán: Meg a lopást!) Ez önöknek eszébe sem jut! Itt az újabb bekiabálással a példa! Ez önöknek nem jut eszébe, valószínűleg azért, mert magukból indulnak ki. (Varga Zoltán: Nem! Azért, mert tíz éve látjuk, mit csináltok! ‑ Az elnök megkocogtatja a csengőt.)

Ha mondhatok egy párhuzamot: volt már 2010 óta is parlamenti választás Magyarországon, ’14-ben, ’18-ban is, és ott is azt láthattuk a baloldal esetében, hogy miután az emberek többsége nem önöket bízta meg a kormányzással, még véletlenül sem jutottak arra a következtetésre, hogy önök valamit elrontottak. Hibáztatták a magyar embereket, megvádoltak bennünket, hogy csalunk, tehát nyilván ott is a Fidesz volt a hibás, de az, hogy önök bármit elrontottak volna, vagy önök bármit rosszul gondoltak volna, no, az az elem fel sem merült a gondolataikban. És így van most ezzel is, tehát amikor teljesen egyértelmű, hogy a szenátusok döntöttek erről, megvitatták ezt a kérdést, van, ahol egyhangúlag döntöttek, van, ahol csak kisebb többséggel, de ezt önök figyelmen kívül hagyják, mintha meg sem történt volna, mert ez a valóság nem illeszkedne az önök alternatív baloldali valóságába.

Ráadásul a valóság nem erősíti meg azt, amit önök itt felvázoltak, hiszen a modellváltás nem mával kezdődik el, hiszen vannak olyan intézmények, ahol ez már többéves múltra tekint vissza. Ugye, itt a Corvinusra utalnék. Egyedül Hiller alelnök úr volt az, aki megengedte magának azt, hogy azt mondja, ebből még nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket, de hogy egyértelműen nem jelenthető az ki, sőt, hogy ez a modellváltás a Corvinus esetében kudarcos lett volna. De ebből is látszik a többi felszólaló esetében, hogy a valóság az önök tisztánlátását nem feltétlenül zavarja meg; ahogy az sem egyébként, hogy a Corvinus esetében 26 százalékkal több a jelentkező, mint eddig bármikor. Tehát azt lehet látni, hogy a felsőoktatás szolgáltatását igénybe vevők, a végfelhasználók, akik egyébként saját maguk döntenek, hogy hol tudnak versenyképes tudást kapni, érdekes módon nem osztják az önök véleményét, mert ha osztanák, akkor az azt kellene hogy jelentse, hogy a Corvinusra lényegesen kevesebben jelentkeztek volna, mint eddig, de ez nem így van.

Ha megengedik, néhány megjegyzésre reagálnék, ami nagyrészt egyébként szintén Hiller alelnök úrtól hangzott el, mert a többiek vádaskodása a napi pártpolitikai mocskolódás körébe tartozó, és válaszra sem méltatható. Alelnök úr azt említette, hogy tulajdonképpen csökken az állami szerepvállalás a felsőoktatásban, és ő ezt kárhoztatta, azt mondta, hogy ez rossz. Csak arra szeretném felhívni az ő figyelmét, hogy a többiek pedig éppen az autonómia csorbításáról beszéltek. De a kettő szembemegy: most vagy nagyobb autonómia, vagy nagyobb állami szerepvállalás. Tehát el kellene dönteni egyébként a baloldali pártoknak, hogy most akkor melyik irányba szeretnének elmozdulni.

Sőt, még az is elhangzott, hogy tulajdonképpen ez a kormányzati feladat, a felsőoktatás működtetése kiszervezésre került, és tulajdonképpen a kormányzat ezentúl semmilyen felelősséget nem vállal a felsőoktatásért. Azt gondolom, ez az állítás sem állja ki a valóság próbáját, hiszen ha csak azt nézzük, hogy 1500 milliárd forint fejlesztési forrás kerül majd a felsőoktatásba, amit nyilvánvalóan az állammal való együttműködés alapján fognak felhasználni az egyetemek, az is már egy fontos állami szerepvállalás.

(13.50)

De ott van még a finanszírozás. A finanszírozásban az állam a továbbiakban is részt vesz, ahogy itt elhangzott, arra biztatják az egyetemeket működtető alapítványokat, hogy kössenek hosszú távú, a működést garantáló megállapodásokat a finanszírozásról az állammal. Ugyanakkor az állam megrendelői szerepbe való átlépése lehetőséget teremt arra az állam számára, hogy önmaga is végre az egyetemek közötti versenyt elindíthassa vagy élénkíthesse. Tehát azt gondolom, az állami szerepvállalás nem szűnik meg, és annak jótékony hatásai lesznek.

Sok kritika érte azt a szerintem jogos megjegyzését a kormányzatnak, hogy ez a modellváltás hatékonyabbá teszi az egyetemeket, és végső soron versenyképessé teszi azokat. Olyan kritikák jelentek meg, hogy egyáltalán hogyan mérhető a versenyképesség. Én még eggyel visszaugranék, mert a versenyképesség találó szó, az van benne, hogy képes‑e az adott illető a versenyre. Ha ma megnézzük a magyar felsőoktatást, lehet, hogy azt kell mondanunk, hogy néhány szereplője képes a versenyre, de hogy versenyben való részvételre önmagától nem volt ösztönözve, az egészen biztos. Tehát lehet, hogy versenyképes, bár szerintem inkább egyre kevésbé, ez is indokolja a modellváltást, de a felsőoktatás rendszere egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy kimenjen a piacra a felsőoktatási intézmény és versenyezzen a többi egyetemmel.

Előkerült szintén alelnök úr részéről a minőség és a mennyiség kérdése. Azt gondolom, hogy van közöttünk egy nagyon fontos különbség. Elnök úr, mintha azt mondta volna, hogy a korábbi, szocialista időszakban inkább a mennyiség volt a cél, hogy minél több diplomás ember legyen, és hogy 2011-ben ezzel a polgári kormányzat szakított, és a minőségre helyeztük a hangsúlyt. Azt gondolom, hogy ez egy téves felfogás. Szerintem nem lehet a minőséget meg a mennyiséget szembeállítani egymással és azt mondani, hogy „vagy-vagy”; a mi véleményünk szerint „és”. Azt értem egyébként, hogy a szocialista kormányzatok eredményéből kiindulva a bolognai rendszer ‑ valóban az a következtetés vonható le ‑, az a rendszer lényegesen több diplomát adott ki, de azt is lehetett látni, hogy ezzel együtt a felsőoktatás színvonala csökkent. Tehát juthat arra a következtetésre, hogy a mennyiség megnövelése mindenképpen a minőség rovására megy. De azt gondolom, hogy ez nem szükségszerű. Ez a rendszer, amely behozza a működtetők nagyobb felelősségét és az egymás közötti versenyt, be fogja bizonyítani, hogy ez lehetséges.

Én emlékszem még azokra a baloldali kiváló közgazdászokra, akik megmondták, hogy nem lehet úgy gazdasági növekedést élénkíteni és nagy gazdasági növekedést elérni, hogy közben egyébként nem nő, hanem csökken az államadósság, és a költségvetés is konszolidálódik. Azt mondták, hogy ez nem lehetséges egyszerre. Csak úgy lehet élénkíteni a gazdaságot, ha növeljük az államadósságot. De szerintem a Fidesz-KDNP, a polgári kormány gazdaságpolitikája erre is rácáfolt, ez egy jó példa, hogy lehet egyszerre a kettőt csinálni.

Azt mondta alelnök úr, hogy a színvonal-emelkedés nem fog egyértelműen következni ebből a modellváltásból. Ezzel még egyet is tudok érteni, ugyanakkor azt kell szerintem megvizsgálni, hogy a színvonal-emelkedés lehetőségét mi szolgálja jobban: az, ha marad minden a régiben, vagy nagyobb felelősséget adunk a fenntartóknak, ösztönözzük őket a versenyre? Ebben, én azt mondom, a színvonal-emelkedés lehetőségét ez az új modell sokkal inkább magában hordozza, mint a korábbi. Ezt egyébként a gyakorlati tapasztalatra alapozhatjuk, hiszen láthattuk, hogy az előző éppen ellenkező hatást váltott ki, arra biztatta az egyetemeket, hogy működjenek úgy-ahogy, de semmilyen mértékben nem ösztönözte őket arra, hogy a színvonal emelkedjen.

Elhangzott az is, hogy a kuratóriumok változása nem autonómia, az feudalizmus. Azt gondolom, az, hogy a kuratórium változtathatja meg a saját összetételét, bevett céges gyakorlat, vállalkozások így működnek, az igazgatóság határozza meg, hogy ki legyen az igazgató, és adott esetben egy igazgatósági tag is lehet, vagy a kuratórium tagja például az OTP esetében elnök és vezérigazgató egyben. Tehát azt gondolom, hogy itt egy céges gyakorlat beemeléséről van szó, ami nem példa nélkül, és azt gondolom, semmi kivetnivaló nincs benne.

A finanszírozásról sok szó esett. Itt is bejöttek azok az érvek, hogy tulajdonképpen fenyegetéssel érte el a kormány, hogy a modellváltás létrejöjjön. Ennek éppen Hiller alelnök úr adta a legjobb cáfolatát, aki azt mondta, hogy a modellváltást nem választó ELTE is fog fejlesztési forrásokat kapni. Tehát akkor az a baloldali állítás, hogy csak ilyen fenyegetésekkel érte el a modellváltást, hogy akkor kaptok majd fejlesztési forrást, ha az alapítványi működésre álltok át, ez nem állja ki a valóság próbáját.

Azt gondolom, nagyon fontos, hogy ha megnézzük más, sikeresen működő egyetemek példáját, legyen szó egyébként állami fenntartásúról, magánegyetemről vagy alapítványi fenntartásról, egy dolog biztosan szembetűnhet bárkinek; és legyen szó a legnagyobb magánegyetemekről vagy éppen a Hiller alelnök úr által is felemlegetett, mondjuk, német állami tulajdonú egyetemekről. Mindegyiknek van saját vagyona. Saját vagyona, nagymértékű!

Ezért azt gondolom, hogy a modellváltással együtt azt, hogy vagyongazdálkodóvá is válnak az egyetemek, kifejezetten helyes lépésnek tartom, és azt gondolom, hogy az autonómiát ez ki fogja szélesíteni, hiszen felelősséget is ad a fenntartóknak. Ezért a KDNP természetesen támogatni fogja ezt a javaslatot. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)