Dr. Mellár Tamás (Párbeszéd)

DR. MELLÁR TAMÁS, a Párbeszéd képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! A mai vita, amely a felsőoktatási rendszer átalakításáról szólt, azt gondolom, hogy igen szerteágazó volt, de van egyetlenegy eleme, amellyel mindenki egyetértett, ez pedig a következő: az, hogy mindenképpen szükséges lenne a felsőoktatási rendszer reformja. Már korábban is szükséges lett volna, ma is szükség van rá, és ahogy elnéztem ezeket a törvényjavaslatokat, a jövőben is szükség lesz majd még rá.

Most ehhez képest, hogy egy nagyon fontos és átfogó reformra lenne szükség, a kormány elkezdett kapkodni, és most nagyon gyorsan, néhány hónap alatt lerakott egy koncepciót, és villámgyorsan a pandémiás időszakban az egész átalakítást elkezdte, és úgy tűnik, hogy néhány hónap alatt le is akarja zavarni.

Ez igen problematikus egyfelől azért is, mert itt az indokokat már a kollégáim elmondták. Itt valószínűleg arról van szó, hogy valószínűleg van egy kapuzárási pánikja a kormánynak, már ők sem hiszik el, hogy 2022-ben nyerni tudnak, ezért aztán mindent minél gyorsabban át akarnak erőltetni, és a kádereiket el akarják helyezni az egyetemeken, illetve a vagyont pedig ki akarják menteni magánkézbe. Pedig hát, nyilvánvalóan arra lett volna szükség, hogy ha egy valódi felsőoktatási reformot szeretett volna a kormány végigvinni, akkor ennek időt kellett volna szánni, mégpedig legalább egy-két esztendőt vagy akár hosszabb időszakot is, hiszen itt háromfajta konszenzust kellett volna megteremteni.

Létre kellett volna hozni egy szakmai konszenzust, amelyben a szakma embereit kérdezték volna meg ‑ baloldaliakat is és jobboldali szakértőket is ‑, hogy mondják el, hogy mit gondolnak, hogy hogyan lehet ezt az átalakítást véghezvinni, és aztán, ha a szakma kialakított volna egy konszenzust, utána egy társadalmi konszenzust kellett volna teremteni, vagyis hogy ez a befogadó társadalom hogy is viszonyul hozzá; majd ezek után pedig egy politikai konszenzusra is nagyon nagy szükség lett volna, arra, hogy a parlament pártjai ‑ kormánypártok és ellenzéki pártok ‑ egyezzenek meg a legfőbb alapelemekben.

Itt elhangzott, elmondta államtitkár úr is és kormányzati oldalról Pósán képviselő úr is, hogy a kormánnyal olyan hosszú távú megegyezéseket kell aláírni, melyek 15-20 esztendőre vonatkoznak. Na de hát, tessék mondani, hogyha nincs politikai konszenzus, akkor hogyan lehet azt várni, hogy egy 15-20 éves szerződést az egyetemekkel az állam megköthet? Mi fog itt történni a következő 5-10 esztendőben? Erre egyébként Hiller képviselő úr is utalt a korábbiakban is, hogy vajon akkor ki fogja ezt szavatolni? Ha tehát nincs politikai konszenzus az ügyben, akkor egy következő kormány nyugodtan hivatkozhat arra, hogy kérem, a költségvetés nem teszi lehetővé azt, hogy ezt az egyezséget betartsuk. Tehát mindenképpen nagy szükség lett volna erre.

A második dolog, amiről szeretnék néhány szót ejteni, az az, hogy többen hivatkoztak itt rá ‑ nyilván maga az előterjesztő is ‑, hogy az egyetemek vezetői önállóan döntöttek arról, sőt ők kérték azt, hogy átalakítás legyen, hogy a modellváltás menjen végbe, és Nacsa képviselő úr egyenesen meg is vádolt bennünket, és azt mondta, hogy mivel a szenátusok ezt mindenhol megszavazták, ebből következően mi, ellenzéki képviselők ezt nem is kérdőjelezhetjük meg, hiszen a demokrácia így működik.

Amikor ezt Nacsa képviselő úr mondta, akkor egy régi munkahelyi párttitkárommal való beszélgetés jutott eszembe, ő fogalmazta úgy, hogy miért vonom én kétségbe a szocializmus nagyszerűségét, amikor a választásokon az emberek több mint 90 százaléka szavazott a Hazafias Népfront jelöltjére.

Ezt csak azért mondom el önnek, hogy értsük meg ennek az egész történetnek az abszurd jellegét. Én bízom benne, hogy nemsokára eljön az az idő, amikor nyilvánosságra kerül majd az, hogy milyen beszélgetések zajlottak le a minisztériumban, hogy vajon a miniszter úr mit mondott az egyetemi vezetőknek, mert egyébként én visszahallottam jó pár olyan dolgot, amiben az volt benne, hogy ha ők most önállóan ezt nem fogják kérni, akkor még annyi állami támogatást sem kapnak, mint korábban, és el fognak esni rengeteg-rengeteg fejlesztési forrástól a későbbiekben.

Tehát az egyetemi vezetésekben mindenhol kényszerhelyzet alakult ki, vagyis olyan szituáció volt, ahol visszautasíthatatlan ajánlatot kaptak a minisztériumtól, és nekik dönteniük kellett, hogy ha nem egyeznek bele a modellváltásba, akkor hogyan állnak majd az oktató kollégák és a dolgozók elé, hogy még annyi pénz sem lesz, mint amennyi a korábbiakban volt. Vagyis ez egyértelműen azt mutatta, hogy egyáltalán nem szabad választás volt, hanem egy kényszerhelyzet, és amikor majd ezeknek a beszélgetéseknek a jegyzőkönyvei valamikor előkerülnek, akkor nagyon jól lehet majd ezt látni.

De egyébként az „önállóan döntöttek”-hez még valamit: a szakszervezetek szinte mindenhol, minden egyetemen ellenezték ezt a modellváltást, és a diákok is ellenezték. Én magam is részt vettem olyan online konferencián, ahol több mint 800 diák vett részt és szavaztak, és több mint 90 százalékuk elutasította ezt az egész modellváltást. Ugyancsak a szakszervezetek is elutasították ezt, tehát szó sincs arról, hogy lenne egy széles körű konszenzus ebben az ügyben, még az egyetemi világon belül sem; és akkor még a társadalmiról nem is említettem egy szót sem, mert az úgy elő sem került, hiszen társadalmi viták nem is indultak be ebben az ügyben. (Dr. Hoppál Péter: Húszezer diák van, nem nyolcszáz!)

Önök azt mondták többször is, hogy az autonómiát nem veszítették el az egyetemek: az autonómia, az egyetemi autonómia nemcsak hogy megmarad, hanem egyenesen sokkal erőteljesebb lesz most, mint a korábbiakban volt, mert a kormányzati szintről a kuratóriumok kezébe kerül az egyetemek irányítása, és ebből következően ez egy decentralizált dolog.

Igen ám, csak itt az a helyzet, hogy magát az alapítványi átalakítást, azt mondom, hogy még elfogadhatónak is gondolnám abban az esetben, hogyha a mostani döntéssel csak a fenntartói jogok kerültek volna át vagy kerülnének át a kuratóriumokba, de ugyanakkor az alapító jogok nem.

(12.30)

És ha ehhez még hozzátennénk azt is, amire egyébként Keresztes Lóránt képviselőtársam is utalt, hogy ha a szenátusnak pedig megadnánk azt a jogot ‑ és ilyen típusú törvénymódosítást adtunk be ‑, azt, hogy mondjuk, a kuratórium tagjainak több mint 50 százalékát vagy legalább 50 százalékát maga a szenátus választhassa meg, ebben az esetben valóban megmaradhatna az autonómia, mert akkor tulajdonképpen a kormányzat számára is, a mindenkori kormányzat számára ‑ amelyet választanak az emberek ‑, meglenne az a lehetőség, hogy bele tud nyúlni a dologba, mert az alapítói jogok továbbra is nála vannak, az ő kezében vannak. Így viszont ezzel, hogy az alapítói jogokat is elvették, az a helyzet alakult ki, hogy a kuratóriumok leválthatatlanok, tehát ameddig a világ világ, az idők végezetéig ők ott lesznek, és ha valaki közülük kiesik, akkor nekik van jogcímük arra, hogy saját magukat megújítsák és új embereket válasszanak. Ez egyébként egy teljesen nonszensz dolog, hogy kormányok jöhetnek-mehetnek, de ebbe a dologba tulajdonképpen nem szólhatnak bele, miközben valójában nem egy magánegyetemi szerkezet alakult ki, hiszen az a finanszírozásából nagyon jól látszik.

A következő dolog, amire, azt gondolom, hogy szintén érdemes néhány szót vesztegetni, ez pedig az, hogy milyen igényeket kell kielégíteni az egyetemeknek. Itt elhangzott az, hogy azért van szükség erre az átalakításra, a modellváltásra, mert így a piaci igényeket jobban ki tudjuk elégíteni, vagy ki tudják az egyetemek elégíteni, és majd sokkal inkább versenyképesek lesznek, és ebből következően valóban a jövő kihívásaira fognak tudni válaszolni.

Igen ám, csak ha megnézzük azokat az egyetemeket, amelyek valóban versenyképesek és valóban a világ legjobb egyetemei, azoknál sehol nem azt tűzték ki célul, hogy a napi piaci igényeket elégítsék ki. Tehát, amikor egy évet eltöltöttem a Princetoni Egyetemen, ami a világ tíz legjobb egyetemében benne van, szó sem volt arról, hogy ők a piaci igényeket szeretnék kielégíteni. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a tudományos trendeknek feleljenek meg, arról volt szó, hogy ezeket felismerjék, és ezekre a tudományos kérdésekre próbáljanak választ adni. Aztán természetesen persze, a dolog lényegéből következően, ha ezek az egyetemek tudnak a tudományban kiemelkedőt alkotni, akkor nyilvánvalóan ők vonzóak lesznek, versenyképesek lesznek, és előbb-utóbb az eredmények meg fognak jelenni majd innovációkban és találmányokban meg egyéb dolgokban.

De nem lehet fordítva ülni a lóra, hogy megpróbáljuk azt kipuhatolni, hogy mi is a piacnak most az igénye, ahogy ezt Parragh úr elképzeli, és arra alakítunk egy képzést, hiszen egy ilyen gyorsan változó világban azt hiszem, hogy nagy hiba lenne, ha a jelenlegi piaci helyzetnek vagy a jelenlegi piaci struktúrának megfelelően építenénk ki egy oktatási rendszert, hiszen majd öt, hat, nyolc, tíz év múlva jön ki az output, amikor már egy másik helyzet, egy másik világ lesz. Vagyis az egyetemeknek olyan képzést kell mindenképpen megcélozni, amelyikben egy általános, komplex képzés van, ahol képessé tesszük a végzett diákokat arra, hogy változtassanak majd szakmát, mert ebben a gyorsuló, felgyorsult világban senki nem tudja szavatolni azt, hogy ők az egyetemen megszerzett diplomájuknak megfelelően fognak tudni elhelyezkedni, és onnan fognak tudni nyugdíjba menni. Tehát sokkal inkább erre van szükség.

Természetesen akkor, amikor egy országot nézünk, egy ország egyetemi struktúráját, akkor még inkább nem lehetünk annyira szűklátókörűek, hogy csak piaci igényekben gondolkodjunk, mondom én közgazdászként ezt az egész dolgot, hiszen a műveltség, a kultúra, a humán tőke ennél sokkal több. Tehát magam is azt gondolom, és itt osztom a nézetemet Hiller képviselőtársammal, hogy bűn volt a vidéki egyetemek ilyen módú átalakítása és kiszervezése, mert nagyon is kívánatos és nagyon is fontos lenne az, hogy legyen egy állami egyetemi hálózat, országos hálózat, mert ezeknek a vidéki egyetemeknek jelentős kisugárzási hatása van a műveltségre, a kultúrára, a munkahelyek változtatására, a továbbképzésekre és az esélyegyenlőségre is. Hiszen azok a vidéki szegény gyerekek, akiknek a szülei nem tudják vállalni azt, hogy a gyerekeik több száz kilométerre lakjanak, mert nem tudják fizetni az albérletet és ehhez hasonló egyéb járulékos díjakat, azok nagyobb valószínűséggel tudnák a helyi egyetemekre elküldeni a tehetséges gyerekeket. Ez azonban ebben az új konstrukcióban egyáltalán nem biztosított. Lehet azt mondani persze, hogy meg lehet kérni az alapítványt, meg meg lehet kérni a kuratóriumot, hogy legyen már olyan jó, legyen már olyan kedves, hogy ebbe az irányba lépjen el, de erre aztán semmifajta biztosíték nincsen.

Egy pillanatra még visszatérek a kuratórium tagjaira. Szóval, itt az alapkérdés az, hogy vajon mit várhatunk el azoktól a kuratóriumoktól, amelyekben olyan vezetők és olyan tagok vannak, akiknek egyáltalán nincs tudományos minősítésük, és nincsenek tudományos publikációik. Én megnéztem még korábban, amikor az első egyetem átalakítása volt, hogy tulajdonképpen hogy is néz ki az MTMT-ben az ő részvételük, tehát a Magyar Tudományos Művek Tárában, hiszen ott van minden tudományos irat, és az derült ki, hogy a hat egyetem kuratóriuma elnökéből ötnek nulla publikációja volt.

Csak megkérdezem, hogy vajon Csányi Sándor, Hernádi Zsolt vagy Varga Judit, vagy az itt ülő Lázár János képviselő úrnak milyen tudományos háttere van, hiszen egy tudományos életet kell nekik mindenképpen vezetni és irányítani. Tudom, hogy azt válaszolnák most erre, hogy ők csak gazdasági kérdésekben döntenek. No de, kérem szépen, az, hogy mit tanítanak, hogyan tanítanak, mit kutatnak, az igen erőteljesen függ attól, hogy mire van pénz. Ezek a kuratóriumok abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy meg tudják szabni és meg tudják határozni azt, hogy bizonyos szakok, szakirányok, bizonyos képzések, szakképzések kerüljenek ki ebből az egész dologból. És nem értem, hogy milyen jogcímen teszik ezt, hiszen az Alaptörvényben még mindig benne van az, hogy tudományos kérdésekről a tudományos közösségnek kell dönteni, tehát olyan embereknek, akiknek erre van megfelelő tudományos minősítése.

Persze, mondhatnánk azt is, hogy azért van szükség, Pósán képviselő úr mondta, mert ők az üzleti világban benne vannak, és az üzleti életből hozzák majd azokat az impulzusokat, amelyek szükségesek. Na de ezek az emberek nincsenek benne egy versenypiaci viszonyrendszerben, tehát az ő cégeik exportteljesítménye nulla. Ezek a cégek itthon, Magyarországon tudnak működni, mesterséges, nem piaci viszonyok között egy monopolszituációban, és ezért tudnak extraprofitra szert tenni, de szó sincs arról egyébként, hogy ők valóban meg tudnák állni a helyüket egy versenypiaci szituációban. Nyilván, ha mondjuk, valakiben az merülne föl, hogy szóljunk Bojár Gábornak, akkor azt mondanám, hogy igen, neki lehetne szólni, hiszen olyan szoftvercége van, amelyik a világpiacon tud termelni, tehát róla még el is tudnám ezt képzelni, de ezekről nehezen lehet ilyet elképzelni.

Még egy dologról szeretnék beszélni, ez pedig a finanszírozás és a vagyonjuttatás kérdése. Itt tulajdonképpen egy olyan öszvér megoldás van, amiben az van, hogy vannak magánegyetemek, amelyeknek a vezetése alapítványok és kuratórium kezében van, és az állam közben pakolja be a pénzt, tehát minden évben a költségvetésből egy csomó pénzt odaadnak.

(12.40)

De arról nincs szó ezekben a papírokban, hogy ezt tulajdonképpen akkor hogyan is végzik, milyen mechanizmusok szerint végzik el, merthogy tulajdonképpen ez lenne a lényege. Tehát ezt a kérdést kellett volna legelőször föltenni, hogy vajon ki lehet‑e alakítani olyan normatív mechanizmusrendszereket, amelyek képesek lehetnek megfelelően finanszírozni az egyetemeket, úgy, hogy az egy minőségi követelményrendszert is tudjon mindenképpen alátámasztani, illetve, amennyiben szükséges, egy állami vagy akár a piaci igényeket. Tehát hogy mondhassa azt az állam, hogy kérem, szeretnék 500 diplomás közgazdászt képezni, és akkor fölkérem az egyetemeket, hogy adjanak ajánlatokat, hogy ők hogy tudják ezt az 500 embert képezni, milyen módon, milyen minőséget tudnak produkálni, és akkor ennek megfelelően lehetne finanszírozni.

Tehát ez egy legitim kérdés lenne, de itt erről egyáltalán nem volt egy szó sem mind ez ideig, pedig ez nagyon fontos lenne, és ez viszont nyilvánvalóan nem teszi szükségessé azt, hogy az egész egy alapítványi formában legyen, hiszen maga a finanszírozás módja és mechanizmusa akár a mostani állami tulajdoni rendszerbe is simán beleférne. Illetve erre vonatkozólag a korábbiakban voltak kísérletek, csak ezeket aztán a Fidesz elkezdte leépíteni, amikor azt mondta, hogy akkor a harmadik láb, a tudományos láb nem is számít, akkor most újból visszahozta, hogy akkor most mégis számít. Tehát itt komoly vitákat lehetne és kellene is folytatni erről az egész kérdésről, de láthatólag itt most nem arról van szó, hanem a vagyonkimentésről, illetve a káderek elhelyezéséről.

Nagyon érdekes az a dolog, hogy amikor végignéztem a vagyonjuttatást és a vagyonátadást, akkor én sehol nem láttam a vagyonleltárban a tudásvagyont. Tehát nem láttam se a humán tőkét, se a kapcsolati tőkének az értékét, vagy azt a részét, ahol az akkreditált oktatási irányok vannak, tankönyvek, licencek, találmányok. Tehát ha valaki megnézi a Pécsi Tudományegyetemnél a leltárt ‑ én azt végignéztem ‑, semmi nincs ebből, pedig ez az egyik legfontosabb dolog.

Tehát a legnagyobb vagyon tulajdonképpen ez a tudásvagyon, de láthatóan, mivel a kormány látja azt és érzi azt, hogy ezt a vagyont úgysem tudja lenyúlni, hiszen azok az emberek, akik hordozói ennek a tudásvagyonnak, azok reggel elmennek dolgozni és este pedig hazamennek, és ha úgy látják egyébként, hogy nem jól működik az egész dolog, ha nincs kellő szabadság és nincs demokrácia, akkor esetleg le is léphetnek erről a hajóról. Most azért persze, ezt nagyon jól észre lehetett venni és nagyon jól lehetett látni. Tehát ezzel nem is törődnek, csak azzal a fizikai vagyonnal, amit valamilyen módon el lehet majd tulajdonítani, tehát csak arra figyelnek, és azt tekintik döntő jelentőségűnek. Pedig úgy gondolom, hogy erre a vagyonra kellene koncentrálni és ezt kellene megfelelően bővíteni, de azt gondolom, hogy ezt csak akkor lehet megtenni, ha valóban demokratikus viszonyok vannak, és ha az egyetemi autonómia továbbra is fennáll vagy fennmarad. Amennyiben ez nem marad meg, akkor nyilvánvalóan ez a tudásvagyon egyre inkább csökkenni fog, bármennyire is mondják önök azt, hogy ezzel a modellváltással ez meg fog történni.

Én a magam részéről nagyon szomorú vagyok, és szomorúan láttam ezt az egész átalakulási folyamatot, mert fiatalkoromban megtapasztaltam a hetvenes évek elejétől kezdve diákként, majd gyakornokként, tanársegédként, adjunktusként ‑ végigjártam a szamárlétrát ‑, hogy milyen módon emancipálódtak az egyetemek a szocialista időszakban, hogy egy elnyomott helyzetből azért sikerült valamekkora autonómiát szerezni és egyre jobb minőségi oktatást és kutatást folytatni. A nyolcvanas-kilencvenes években ez igen szépen terebélyesedett, és most, ebben az egész változtatásban egyszerűen azt látom, hogy visszaköszön a múlt, hogy újból rátenyerel a politika erre az egész dologra, és újból be fog köszönteni nálunk a marxizmus-leninizmus esti egyetemek időszaka, a foximaxi időszak, merthogy oly mértékben nem tiszteli ez a fajta átalakítási metódus és ez a meghirdetett modellváltás az egyetemi autonómiát, és nem vesz tudomást arról, hogy csak és kizárólag akkor várható el valóban magas szintű oktatási, tudományos kutatás, ha ennek egyfelől az anyagi feltételeit megteremtik, másfelől pedig megteremtik a szabad és demokratikus viszonyrendszert is.

Így, ezért én és a Párbeszéd nem tudja támogatni ezt a törvényjavaslatot, és én is ígéretet teszek arra, hogy amennyiben 2022-ben lehetséges lesz, akkor az elsők között kell ezt a törvényt mindenképpen megszüntetni, mert rendkívül káros a jövőre nézve. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzéki padsorokból.)