Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Pedig meg lett volna a lehetőség arra, hogy ez egy konstruktív, termékeny vita legyen. Nem az lett. Nacsa képviselőtársam kedvéért szeretném tisztázni, túllépve azon, hogy nem az engem irányító kormányt vezetik volt KISZ-titkárok, illetve kommunista funkcionáriusok, nem én indultam a Liberális Internacionáléból, nem én vonultam ki Trianon-megemlékezésről a parlamentben, nem én kiabáltam azt, hogy „térdre, csuhások”, tehát ezektől én mentes vagyok, míg az önök pártcsaládja nem mentes. Nem én nyilatkoztam azt külföldön, hogy több millió migráns betelepítésére lenne szükség a gazdaság fenntartható mivoltának megőrzéséhez, nem én követeltem világkvótát az ENSZ-nél, és nem én kívántam hasonló megoldásokat meghonosítani. Értem én, hogy lesütik a szemüket, hiszen vagy az önök miniszterelnöke, vagy valamelyik pártvezetőjük követte el ezeket; a lelkiismeretükkel számoljanak el önök!

No de, beszéljünk akkor egy kicsit arról a kommunista örökségről, amit önök a gazdaságpolitikában meghonosítottak. Teljes gazdasági ágakat kollektivizáltak, és nemcsak a nemzetinek hazudott dohányboltokra gondolok, hanem arra, hogy teljes gazdasági ágazatokat kebeleztek be és söpörték le a padlásokat elképesztő módon. Amikor pedig megjegyzem azt, hogy a magas ingatlanárak gondot jelentenek a magyar családok számára, ön elkezd kommunistázni. Tisztázzuk akkor, képviselőtársam! Amikor a budapesti újlakás-piacon az árak 2015 negyedik negyedéve és 2019 első negyedéve között, tehát három és fél év alatt 70 százalékkal növekednek, 500 ezerről 840 ezer forint nagyságrendjéig, akkor ön azt mondja, hogy ez egy piaci folyamat, ehhez ennek a kormánynak semmi köze, nincs beavatkozási kényszer, ezzel nincs mit tenni, nincs itt semmi látnivaló, oszoljanak? Ön ezt mondja? (Hollik István: És mi az alternatíva? ‑ Az elnök csenget.) Mert akkor a vegytisztán neoliberális kormányzatnak értjük a további cselekvéseit, a kilakoltatott embereket, az utcán hagyott családokat.

Hogy mi az opció és mi az alternatíva? Akkor itt hadd gerjesszek egy kis vitát az ellenzéki oldalon belül! Itt szerintem nem a berlini típusú plafonmegszabás és hatóságiár-szabás, hiszen úgy gondolom, az ilyen megoldások esetében a különbözetet, tehát a plafon fölötti összeget egész egyszerűen zsebbe adják egymásnak a bérlők és a bérbeadók, ami a feketegazdaság erősítése által nem hiszem, hogy nemzetgazdasági érdek lenne. Megmondom, hogy mit csinálna egy, a szakmához értő kormány. Márpedig önöknél azért Varga Mihályok ülnek, tehát olyan szaktekintélyek ülnek önöknél, akik nálam biztos, hogy jobban látják át a piacot, ennyiben azért legyünk őszinték egymás között!

Amikor önökről már a Matolcsy vezette Magyar Nemzeti Bank is a jelentéseiben kihozza, hogy önök lakhatási válságot tűrnek meg, illetve demográfiai válság dúl, s még az MNB szerint is évente 110 ezer lenne az a minimum születésszám, ami fenntarthatóvá tenné a rendszert ‑ de tudjuk, hogy sajnos milyen messze vagyunk ettől ‑, akkor azért meg kell hogy beszéljünk valamit. A piacon fennáll egy teljesen nyilvánvaló kínálati szűkösség. Az új építésű lakások száma drámaian, brutálisan kevés. A kormány nem azt csinálta, hogy az új építésűek áfáját 5 százalékon tartotta stabilan, hanem szambázik ebben a kérdésben: kétszer bevezette, háromszor megszüntette. Most megint előadja, hogy hú, hát 5 százalékos lesz az új építésűek lakásáfája. Csak eközben a piac kiszámíthatatlan; egyik évben bevezetik, a másikban visszavonják, mert, államtitkár úr elmondja, hogy ennyi és annyi százalékot nőtt a lakásépítési kedv, de a helyzet az, hogy az új építésű lakások száma még mindig töredéke az egy, illetve két évtizeddel ezelőttinek.

Egy ilyen kínálati szűkösség esetében, amely egyébként az albérletárakat is az Airbnb-vel együttesen feltolta az égig, a kínálati oldal szélesítése a megoldás.

Hogyan tudjuk ezt elérni? Egyrészt az új építésű lakások számának növelésével, másrészt pedig a bérlakásszegmens erősítésével. 2012-ben önök megkapták erre a receptet. Mi, jobbikosok letettük a „Mi várunk” programot az asztalra, és nagyságrendileg 100-150 milliárd forint évi költségvetési vonzata lett volna ennek akkor. Nem mondok nagyot, ha azt mondom, hogy a mostani költségvetésben is megvan ennek az alapja. Mi a koncepció lényege, képviselőtársaim? 5-10 ezer új építésű bérlakás évente, mindezt központi anyagbeszerzéssel, így az árak azért mérsékeltebben tarthatók, és minősített magyar kivitelezőkkel. Márpedig ha a magyar munkaerő hosszú távra kap ilyen megrendelést, akkor még az is lehet, hogy Magyarországon marad és próbál boldogulni, s nem megy külföldre más nemzetgazdaságokat erősíteni. Majd a családok beköltözését úgy kell biztosítani, hogy ne a piaci 150-160 ezres bérleti díjért szállhassanak be ebbe az egészbe, hanem mondjuk, ennek a feléért vagy még alacsonyabb összegért.

(11.20)

Ha pedig a minimálisan elvárható társadalmi együttélési feltételeket betartják, 6-8 év elteltével bekerülési költségen megvásárolhatóvá kell tenni ezeket az ingatlanokat. Így a kormány „röghöz kötési” szándéka átalakul egy motivációs szándékká, tehát bekerülési költségen lehet ingatlana ennek a magyar fiatalnak. Lehet, hogy jobban fogja érezni magát, lehet, hogy itt maradna az országban, lehet, hogy itt vállalná a vágyott gyermekeit, mert van nekünk egy valódi rejtett erőforrásunk, ez az, hogy Európában a vágyott gyermekek száma talán Magyarországon az egyik legmagasabb. Ebben, ugye, nincs vita közöttünk. A szakadék ott kezdődik, hogy a nagyon sok vágyott gyermekből relatíve kevés jön világra. Értem én, hogy próbálják magukat nyugtatni a házasságkötések számának emelkedésével, amit én egyébként üdvözlök, és jó dolog, de nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy bizonyos családtámogatási formákat csak házasok számára biztosítanak. Ily módon megjelent egy olyan motivációs faktor, amitől kétségkívül nő a házasságkötések száma. Én ezt üdvözlöm, de ezt ne tudjuk be annak, mintha annyival biztonságosabb lenne a klíma Magyarországon.

Képviselőtársaimmal még egy dologban egyetértek. Azt is üdvözlöm, hogy Magyarországon a családi típusú kiadások mértéke magasnak mondható nemzetközi összevetésben. Ezen csorbít egy kicsit a statisztikai trükközés, de még ha kiveszem belőle a kérdőjeles tételeket, akkor is magas marad ez a százalékos arány, és ez jó dolog. Hogy mit lehet kivenni belőle? A családtámogatások közé számolják, mondjuk, több mint 200 milliárdért a „Nők 40” program lényegében nyugdíjügyi támogatási összegét, ami egyetlen európai nemzetgazdaságban sem kerül beszámításra a családpolitikába, de nézzük el önöknek, végül is csak 200 milliárd, több is veszett Mohácsnál. De még ha ezeket kivonjuk, akkor is egy magas összeg marad nemzetközi összevetésben.

Amit elfelejtenek, azt egy ellenzéki képviselőtársam mondta ki tételmondatként, tudom, hogy ritkán szokták a különböző pártok képviselői egymást dicsérni, de nekem Csárdi Antalt meg kell dicsérnem, mert valóban, az alsó 60 százalék egzisztenciális biztonsága a kulcsa ennek az egész kérdéskörnek. Ha megvizsgáljuk azt, hogy sokat költenek családtámogatásra, ezt relatíve kevesen tudják igénybe venni, mert azt látjuk, hogy még az új építésű lakások száma is nagyon gyorsan csökken a korábbihoz képest, kevesebb új építésűre adnak ugyanakkora vagy még nagyobb támogatási tömeget, tehát látjuk, hogy új építésű lakóparki lakás bizony elkél belőle, a klasszikus magyar élethelyzetben lévőket viszont nem segíti. Ezzel párhuzamosan viszont Málta mellett Magyarországé a leginkább szűkmarkú munkanélküli-ellátási rendszer.

Tehát kedvezményezik a szerencséseket, gazdagokat, viszont elfeledkeznek arról, hogy a gyermekvállalás egyik alappillére, hogy ha elveszítem a munkámat, akkor ne hagyjanak az út szélén, vagy ne szórjanak le még napalmmal is utána, ahelyett, hogy segítenének. Magyarországon ez a borzalom történik. Nézzük meg a kilakoltatásokat, a brutális végrehajtásokat! Ha már ennél a témánál tartunk, akkor pont a KDNP volt az, amelynek véresre tapsoltam a kezem, úgy örültem, hogy pár éve bejelentették, hogy a végrehajtásokat kicsit lassítani kéne, hogy ne vigyék el 20-30 százalékon a magyar emberek ingatlantulajdonát. Azt mondták, hogy induljon ez 100-90 százalékról, tehát ne lehessen kifosztani a magyarokat, és én ennek nagyon örültem. Keresztül is ment egy szigorítás akkor. Idén viszont nagy csendben, és remélem, Hollik képviselőtársamnak is lesz egy reakciója erre, újra módosítottak a végrehajtási törvényen, és 2021. január 1-jétől a gyorsítósávra fogják terelni az árveréseket. Sokkal gyorsabb árverések, sokkal alacsonyabb összegen eladható lakások, rövidített terminusok fogják övezni a sorsunkat, nagyon sok ember kilakoltatásával jár mindez és azzal, hogy egyszerűen fillérekért szerzik meg azt az ingatlan vagyont, amelynek a kiárusítása ellen önök hoztak be javaslatot a parlament elé, és én azt támogattam.

De vissza az alaptémánkhoz, el kell hogy mondjam, a családtámogatási rendszerre költött összegek szerintem kiemelkedők. Ez jó, ebben egyezzünk meg. Az elosztásuk szerintem borzalmas neoliberális modell szerint zajlik. Nem attól sajnálom én, aki a lakóparkban vesz, mondjuk, 140 millióért egy ingatlant, hanem azt mondom, hogy ő nem rászoruló. Az ő vélhető demográfiai céljait, családtervezési céljait nem segítjük azzal, hogy ő vesz egy új lakóparki lakást, ha már van neki egy, vagy ha a családtagnak van egy, és abban élnek életvitel-szerűen, és már van három gyermekük. Azt mondom, hogy ahol nagyon komolyan be kellene avatkozni, az az, hogy egy gyermek után szülessen meg a második, és a nulla állapotról jussunk el az első gyermekig. Itt viszont egy bérlakásprogram elképesztően komoly segítséget nyújthatna, főleg úgy, ha 6-8 év után ez az ingatlan megvásárolható, tulajdonba vehető lenne. Nyilván bele lehetne építeni azokat a fékeket, amelyek a CSOK-ban egyébként megvannak, hogy ha megvásárol az ember egy ilyen ingatlant, akkor azt nem adhatja el a piacon, mondjuk, két éven belül, vagy iksz éven belül.

Ily módon úgy gondolom, nemcsak adófizetők menekülnének meg Magyarország számára, hanem nagyon sok olyan gyermek születne meg itt, hazánkban, aki most adott esetben Nyugat-Európában. Még egyszer hangsúlyozom, én magam nem értek egyet, nem hiszek az albérleti díjak befagyasztásában, mert azt látom, hogy a feketegazdaságot erősítené, viszont a kínálati oldal szélesítésében nagyon is. Évente 5-10 ezer új építésű bérlakás egy cikluson belül csodát tudna művelni a magyar nemzetgazdasággal. Egyébként ezt látnák először a kivándorlási statisztika drámai javulásában, majd egy-két ciklus elteltével pedig a népesedési mutatókon. Való igaz, hogy a szülői házban élő 18-34 éves fiatalok aránya az Unióban kicsit több mint 48 százalék, tehát nagyjából a fele az érintett korosztálynak. Magyarországon a 2018-as adat 62,7 százalék.

Tehát egy igen nagy különbség lelhető fel, és azt mutatja, hogy a szegényebb jövedelmi hányadban az önálló otthon megszerzése lényegében a lehetetlen kategóriájába tartozik. Ezt a folyamatosan emelkedő ingatlanárak ‑ még egyszer mondom, felhoztam egy három és fél évet, amelyen belül 70 százalékkal emelkedtek a budapesti újépítésűingatlan-árak ‑ lényegében kitermelhetetlenné teszik, 500 ezerről 840 ezerre emelkedtek ebben az érintett terminusban. Aztán 840 ezerről volt egy kis visszaesés, persze, egynéhány százalékos, főleg a járványügyi veszélyhelyzet okozta időszakban, de ettől még az induló 2015-ös 500 ezer körüli összeg, és a kínálati oldal szélesítése odavihetné vissza a piacot, hogy megfizethetők legyenek az albérleti díjak. Nyilván egy erős Airbnb-szabályozás a kínálati oldal további szűkülését tudná megakadályozni, de hogy a kormánynak nincs álláspontja ez ügyben azért, mert megosztó téma, és önök nyilvánvalóan megmérték a közvélemény-kutatásaikkal, a napi két mérés egyikénél elmondták ezeket a kérdéseket, és kijött az, hogy kellemetlen lenne a mutatókra, ha hozzányúlnának ehhez a témához. De a kormányzati felelősség része az is, hogy beavatkoznak olyan területeken, amelyek lehet, hogy aktuálisan kellemetlenek, de hosszú távú nemzetgazdasági érdeket szolgálnak.

Megint csak visszajuthatnánk a kilakoltatásokhoz, hogy itt is kicsit szembemehetnének a végrehajtói elképesztő lobbierővel, szembemehetnének a bankrendszerrel, ahelyett, hogy paktumot kötnek vele. Egész egyszerűen értetlenül állok azon gyávaság és félelem előtt, amelyet ezen közületekkel szemben önök foganatosítanak. Az évente 4 ezer kilakoltatás valóban sokat mond el erről a helyzetképről. Viszont az az adat, amit idéztem, miszerint a V4-ek közül a legtöbbet itt költjük arányában családtámogatásra, de ezt nagyon rosszul osztjuk el, megerősíti azt a képet, hogy bizony sokat segíthetne a helyzeten egy megfelelő munkanélküli-ellátási rendszer, amely nem Málta mellett a legszűkmarkúbb egész Európában, hanem valódi kilátásokat nyújt.

Összefoglalva a megoldásokat, úgy látom, hogy egy ötpontos csomaggal be lehetne avatkozni ezen a területen. Nyilván az első a már említett, nálunk „Mi várunk” program márkanéven futó, de más pártoknál nyilván máshogy is feleleveníthető bérlakásépítési program. Szeretném hangsúlyozni, hogy én ezt nem szociális programként találtam ki (Csárdi Antal tapsol.), bár van szociális lába is, de alapvetően piaci és igenis a produktív szférába tartozó magyar munkavállalókat, gyermekvállalókat itthon, a szülőföldön tartani képes program gyanánt dolgoztuk ki.

Másodsorban a munkanélküli-ellátási rendszert kellene emberbaráttá tenni, ezt a három hónapos őrületet elfelejteni, hiszen a koronavírus-járvány okozta válsághelyzet bebizonyította, hogy három hónap alatt a nehéz helyzetben lévő honfitársaink nem képesek maguknak új munkát találni.

Nyilvánvaló módon azonnali kilakoltatási moratóriumról lenne szó álláspontom szerint a járványügyi veszélyhelyzet végéig, addig pedig egy olyan részleges végrehajtási moratóriummal kellene ezt megtámogatni, amely megelőzi a tartozások mesterséges duzzasztását.

A negyedik pontban el kellene gondolkodni az eddigi ‑ amúgy jó irányú ‑ demográfiai célú programjaik finomhangolásán, gondolok itt arra, hogy a nagyszülői gyed miért ne járhatna nyugdíj mellett is, a négygyerekes édesanyák helyett miért nem lehet a személyijövedelemadó-mentességet már három gyermektől biztosítani, ahogy azt egyébként a kormány egyik vezetője előzetesen megfogalmazta, csak kiszámolták, mennyibe kerül, és visszakoztak egy szűkebb javaslatba.

Ötödik pontként pedig már elhangzott, és helyesen, hogy hozzá kell nyúlni az adórendszerhez. Tarthatatlan, hogy a gyermeknevelési cikkek áfája egész Európában itt a legmagasabb, itt adóztatják a gyermekvállalást és -nevelést ezen a fronton a legbrutálisabban. „Fillérekbe” kerülne a költségvetés számára, ha enyhítenének ezen, de a gesztusértéke elképesztően erős lenne. Ha valódi demográfiai fordulatot szeretnének elérni, ezen az öt ponton muszáj végigmenni, nincs felmentés, és ha ezt a bizonyítványt elrontják, nem fogják tudni kimagyarázni. Köszönöm a lehetőséget. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

(11.30)