L. Simon László (Fidesz)

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Csak azért kértem még szót, hogy tisztázzuk azt, mielőtt a jegyzőkönyvben úgy maradna, ahogy azt Arató képviselőtársam mondta, én egy másodpercig nem sajnáltam le a panellakókat. Én magam évekig laktam a feleségemmel panellakásban, pontosan tudom, milyen az. A rokonaim közül sokan évtizedek óta élnek panellakásban. Mindig szívesen, szeretettel megyek hozzájuk, szó nincsen arról, hogy egyetlenegy embert is lesajnálnék azért, amiért panelben lakik. Ilyet nem is mondtam.

Még csak azt sem mondtam, hogy magukat a panelépületeket sajnálnám le, ezt ugyan nem is értem, hogy mit jelent, én pusztán arról beszéltem, hogy építészeti szempontból, mondjuk, az a panellakótelep, amit Virág Csaba tervei alapján létrehoztak Budapesten, Fehérváron és másutt is, azok nem feltétlenül azok az életkörülményeket teremtik, amely egyébként a mai időben elvárható lenne és pozitív lenne, és amely lélekemelő és léleképítő lenne. Ugyanakkor nagyon sok ember számára az, hogy normális körülmények között tud lakni panellakásokban, az nagyon helyes. Szeretném azt is kiemelni, hogy akár László Tamás volt képviselőtársunk, aki a XV. kerületnek volt a polgármestere is és képviselője is, milyen komoly küzdelmet folytatott azért e Ház falai között is, hogy a panelok megújuljanak. És egyébként nemcsak azért folytatott komoly küzdelmet, hogy megújuljanak ezek a panelok, hanem például Újpalotán templomot épített a panelok közé, hogy lelki tartalom és táplálék is legyen az ott élők számára.

Viszont azt nem mondhatja ön sem, képviselőtársam, hogy az lenne az üdvözítő, hogy ilyen lakótelepekben élnek sokan, és ez tényleg olyan jó volna. Ráadásul nem úgy volt az, ahogy ön ezt állítja, hogy milyen nagy fölemelkedés volt sokak számára. Sokakat bekényszerítettek a panellakásokba, sokakat a nagy szocialista iparosítás jegyében Budapestre felhoztak teherautóval, és szinte bekényszerítették őket ezekbe a lakásokba, ahogyan másoktól elvették a régi házaikat, régi birtokaikat, azok számára meg aztán mondták, hogy lehet ilyen jó kis Kádár-kockaépületeket építeni. Aztán voltak olyanok, mint az én dédnagyapám is, akiktől elvették a saját kezükkel épített gazdasági épületeiket és lakóházakat, ahol a nagyanyám született, aztán át lehetett őket költöztetni egy kis sufniba. És sok mindent lehetne mondani, de azt mindenesetre, képviselőtársam, szeretném, ha tisztáznánk, hogy én egy pillanatig nem sajnáltam le azokat, akik panellakásban élnek, sőt még egyszer mondom, én magam is éltem panellakásban, és ma is élnek közeli rokonaim, hozzátartozóim panellakásban.

Valószínűleg félreérthetően fogalmaztam a Tabánnal kapcsolatban. Tehát én azt mondtam, hogy a szocializmus időszakának a réme ott díszeleg a Naphegy téren, a Tabán legmagasabb pontján, a szintén Virág Csaba által tervezett MTI-székház.

Tehát abban igaza van önnek, képviselőtársam, hiszen jól tudjuk, hogy már a XIX. század végén fölmerült a Tabán lebontása, és akkor még nem látták benne azt az értéket, amit ma látnánk azokban az épületekben. Tehát ebben igaza van képviselőtársamnak, és köszönöm, hogy pontosította ebben a kérdésben a fölszólalásomat. Azzal együtt, hogy ma mennyire örülnénk, ha egy kis magyar winzig vagy valami lenne ott a Tabán környékén, hogy micsoda értéket jelentene.

De ez nagyon fontos problémára hívja föl a figyelmet, tisztelt képviselőtársam. Az pedig az, hogy igazándiból az örökségvédelemnek az a legnagyobb paradoxona, hogy tulajdonképpen sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy melyik állapot az, amelyik autentikus és amelyik megőrzésre méltó. Az 1870-es évekig nem volt intézményesített örökségvédelem Magyarországon, sőt Európában sem, Rómer Flóris úttörő volt az intézményrendszer létrehozásában. Ha most visszagondolunk, és mondjuk, azon vitatkozunk, hogy a budai Várban mit állítsunk vissza, hogy egy kastélynál melyik az az állapot a felújítás során, amit meg kell jelenítenünk, egy falkutatásnál látjuk az egymásra rakódott rétegeket, nem tudja sokszor eldönteni még a művészettörténész szakember sem, hogy a XVII. század eleji, a XVII. század közepi, a XVIII. század eleji vagy a XIX. század eleji állapotokat rekonstruáljuk‑e, állítsuk helyre. És ráadásul olyan esetekkel is számtalanszor találkozunk, amikor egy barokk freskóra egy másik freskó került rá, tehát még ráadásul a falfestményt újabb falfestménnyel fedték el. Ezért még egyszer mondom, az intézményesített örökségvédelemnek ez a legnagyobb paradoxona, hogy sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy melyik állapot az autentikus, melyik, amihez vissza kell térni, melyik az, amelyiket védeni kell.

Ráadásul, tisztelt képviselőtársaim, ha most csak arra gondolunk, hogy mondjuk, azok a modern közművek és komfortelemek, amelyek a mai életkörülményeink között elvárhatók, ha ezek nem lennének beépíthetők egy műemlék épületbe, akkor ki az, aki műemlékben akarna lakni? Múzeumokban lehet azt csodálni, lásd, ha már holnap Trianon-évforduló lesz, ugyan nem a Nagy-Trianon-, hanem a Kis-Trianon-kastélyban van az a mellékhelyiség, amelyet a világ turistái megcsodálnak, és nézik azt, hogy lám-lám, néhány évszázaddal korábban a Napkirály idején milyen módon is, csak elég elolvasni egyébként a XIV. Lajos korabeli életformáról szóló könyveket, tehát milyen módon és milyen körülmények között éltek.

Tisztelt Képviselőtársaim! Azt mondhatjuk, hogy ma senki nem akar ilyen módon élni, ilyen körülmények között élni, a modern kor vívmányait mindenki szeretné élvezni, szeretné, ha normális fürdőszobája lenne, szeretné, ha normális konyhája lenne, szeretné adott esetben, hogy megfelelő, korszerű fűtéssel rendelkezzen a háza. Egy XV. századi épületben mindezek nem álltak rendelkezésre, ezért ha tetszik, ha nem, a műemlékvédelmi szempontokat a korszerű építészeti szempontokkal kell valamilyen módon ötvözni, és ez bizony nem megy máshogyan, csak úgy, hogy valamilyen módon lehetőséget adunk a műemlék épület átépítésére, átalakítására.

Tehát ez is azt mutatja, hogy miközben egyébként… ‑ és itt egy fogalmat még egyszer tisztáznunk kell: amikor a műemléki védettség korlátozza a jogait a tulajdonosnak, ez egyébként egy teljesen természetes, nem egy ördögtől való dolog. Én nem azt mondtam, hogy ez valamiféle bűn vagy baj, ez a műemlékvédelemnek a lényege, hogy azt mondom a tulajdonosnak, hogy nem csinálhatsz akármit az ingatlanoddal, nem építheted át akárhogyan az ingatlanodat. Azt mondod a műemlék-tulajdonosnak, hogy nem adhatod el akárhogyan és akárkinek az ingatlanodat, önkényesen nem bonthatod le az ingatlanodat; míg egy nem műemléki ingatlan esetében ilyen típusú korlátozások nincsenek. Bár ott is vannak az új épületeknél korlátozások, hiszen azt mondja az építésügyi szabályzat, hogy nem építhetsz ennél nagyobbat, védett utcaképbe nem építhetsz bele ilyen színű vagy amolyan típusú épületet, és még sorolhatnánk tovább.

És itt fejezem be a Citadellával. Tisztelt Képviselőtársaim! Önök, azt gondolom, hogy a saját démonjaikkal küzdenek, és önök folyamatosan azt akarják bebizonyítani, hogy mi azért alakítunk ki ilyen szabályokat, mint amit a Citadella vagy a budai Vár esetében is tettünk, mert ott ellenzéki vezetés van, és mi tulajdonképpen nem akarjuk azt, hogy a helyi emberek igényeit és véleményét figyelembe vegyük.

Megjegyzem, ugyanezeket a vádakat nem mondták el akkor, amikor Nagy Gábor Tamás volt az I. kerület polgármestere, és már az ő idején számos kérdést… ‑ ezt talán már csak tudom, hiszen a budai Vár felújításáért felelős kormánybiztosként dolgoztam, és elég sokat küzdöttem egyébként Nagy Gábor Tamással a Várbazár felújításakor is. Ezek jó hangulatú, egészséges, de mégiscsak komoly vitákat is kiváltó küzdelmek voltak. Akkor érdekes módon ezt nem mondták, pedig mondhatták volna, mert a viták legalább olyan mélyek voltak, mint amilyenek most, csak ezek szakmai viták voltak, és egyébként arról szóltak, hogy ha az állam a maga tulajdonában országos jelentőségű, sőt azon túlmutató jelentőségű felújítást vagy beruházást hajt végre, akkor igenis legyenek arra lehetőségei, hogy a helyi építési szabályzatokból kiemeljen egy összefüggő területet, és azt önállóan fejlessze.

Ez a világon egyébként mindenhol így van. Tehát ne csináljunk úgy, mintha ez Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban nem ugyanígy lenne, és hogy ugyanilyen lehetőségei és jogosítványai a kormányzatnak ne lennének.

(23.20)

Ajánlom figyelmükbe, a berlini múzeumsziget fejlesztésétől elkezdve sok mindent mondhatnék példaként, ami az érveimet alátámasztja. Köszönöm szépen a figyelmüket.