Vona Gábor (Jobbik)

VONA GÁBOR, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A költségvetési vita az az országgyűlési munka ünnepi pillanata. A kérdés az, hogy van-e ünnepi hangulat, van-e okunk ünnepelni, van-e itt valakinek kedve ünnepelni. De még talán ennél is fontosabb kérdés az, hogy lesz-e okuk ünnepelni az embereknek, amikor el fogják szenvedni ennek a költségvetésnek a hatásait.

(14.40)

A vita vezérszónoki részében, azt gondolom, hogy mindenképpen szükséges ‑ és ezt az előttem felszólalók meg is tették ‑ távlatosabban gondolkodni a költségvetésről. Nem csupán a számokat, az adatokat, a költségvetésben megjelenő tényeket kell itt vita tárgyává tennünk, hanem az emögött rejlő kormányzati gazdaságfilozófiát, gazdasági stratégiát. Ebben is vitát kell folytatni, hiszen az évről évre zajló költségvetési vita könnyen rövidlátóvá teheti az embert, elfelejteti azt, hogy nem csupán évről évre kell meghatároznunk a gazdaságpolitika főbb irányait, az emberek életét leginkább meghatározó számokat, hanem hosszabb távú felelősséggel is rendelkezik egy-egy költségvetés, tehát nekünk képesnek kell lennünk távlatosabb gondolkodásra is.

Persze az ellenkezője is lehet kockázat, az is lehet kockázat, amikor valaki a vágyait, a jövőképét, a távlatokat vetíti bele a számokba, és ezen igyekezete során elveszíti a kapcsolatát a valósággal, a számokból nem azt olvassa ki, amik abban benne vannak. Talán így járt Varga Mihály miniszter úr is, amikor május 13-án bemutatta a költségvetést itt az Országgyűlésben, és a sajtótájékoztatójának, ha jól emlékszem, az utolsó mondata volt, amit idéznék: „A költségvetési tervezet sokkal több egy pénzügyi tervnél,” ‑ idáig még rendben is van ‑ ”az a polgári Magyarország megteremtésének dokumentuma.” Ezt mondta Varga Mihály május 13-án, májusban, ami egy ambiciózus gondolat, hogy ez az előttünk fekvő költségvetési törvényjavaslat lenne a polgári Magyarország megteremtésének a dokumentuma, az a probléma vele, hogy ezt semmi nem támasztja alá. Tehát sem a politikai, sem a gazdasági környezet, sem maga a költségvetés nem támasztja alá, hogy itt a polgári Magyarország megteremtése történne meg.

Polgár az, aki nem fél. Én, ha körülnézek Magyarországon, azt látom, hogy mindenki fél. Félnek a keményen dolgozó kisemberek, félnek a folyamatos lecsúszás veszélyétől, félnek a munkanélküliségtől, a kivándorlás folyamatos jelenlététől, a családtagok kivándorlásától. De fél a vállalkozó is attól, hogy belekényszerül folyamatosan a politikai hűbéri rendszerbe, hogyha nem áll be a sorba, akkor adott esetben nem lesz neki munkája, fél a kiszámíthatatlan gazdasági környezettől. De fél az önkormányzat is, hogy éppen jól fekszik-e a kormánynál vagy nem jól fekszik, fél az idős ember, fél a fiatal, fél a középkorosztály-beli, tehát mindenki fél. Ez itt nem a polgári Magyarország jelen pillanatban, és ami a legnagyobb probléma, hogy ez a költségvetés sem teszi azzá, de továbbmegyek, még ez irányú lépést sem tesz.

Tisztelt Képviselőtársaim! A költségvetés lényegében négy tétel vagy négy művelet összehangolásának a művészete: bevételnövelés, bevételcsökkentés, kiadásnövelés, kiadáscsökkentés. Mind a négynek megvan a maga helye és szerepe, mind a négy lehet jó, hogyha jókor és jó helyen használjuk, és mind a négy lehet rossz, hogyha rosszkor és rossz helyen használjuk.

A költségvetéssel megvalósuló újraelosztásnak a világban egyébként két hatékony, bár ellentétes modellje valósult meg, az egyik a skandináv modell, a másik pedig az angolszász modell. A skandináv modell lényege, hogy egy nagyobb elvonást érvényesít, de ebből ezután egy sokkal szélesebb szolgáltatást és sokkal érdemibb szolgáltatást nyújt a társadalmának. Az angolszász modell ennek az ellenkezője, egy nagyon szűk körű elvonást valósít meg, és szűk körű a szolgáltatás is, amit nyújt az állampolgárok számára, ezáltal is rábírva őket az öngondoskodásra. Mind a kettő a maga szempontjából és a maga helyi értékén hasznos és hatékony, és gondolom, abban egyetértünk, minden országnak az a feladata, hogy megtalálja a maga modelljét, megpróbálja megtalálni a maga számára legalkalmasabb lehetőséget az újraelosztásra a költségvetés révén.

Az a probléma, hogy Magyarország ugyan megteremtette a magyar modellt az elmúlt 25 évben ‑ ez elég torzra sikeredett ‑, a skandináv modellből átvettük a nagy elvonást, az angolszász modellből pedig a kis szolgáltatást. Tehát sokat vonunk el, aztán keveset szolgáltatunk abból a pénzből; ez a magyar költségvetés-történet elmúlt 25 évének a zanzája. Úgyhogy ne altassuk el magunkat azzal, amit itt a kormánypárti vezérszónokok mondtak, hogy az adócsökkentés költségvetéséről beszélünk, és hogy az szja most már csak 15 százalékos lesz a következő évi költségvetés révén, ugyanis a valóság az, hogy a magyar munkát, munkabért terhelő adóteher Európában a legkomolyabbak közé tartozik. A magyar adóteher tehát egyáltalán nem kicsi, és természetes, hogy a költségvetésnek az volna az érdeke, és nekünk is az volna az érdekünk, hogy minél több bevételhez jusson a költségvetés, és minél több kiadást, értelmes kiadást tudjon finanszírozni.

A kérdés az, hogy ezt hogyan valósítsuk meg. Az lenne jó szerintem és szerintünk, és remélem, hogy önök szerint is, hogy ha a bevételnövelés nem úgy valósulna meg, hogy az egy főre jutó adóprést növelnénk, hanem minél szélesebb körben tudnánk teríteni a közteherviselést. Nos, ez az, amit jelen pillanatban nem sikerült, és úgy tűnik, a költségvetés révén sem fog sikerülni megvalósítani, hiszen az OECD legfrissebb felmérése szerint a belgák, a németek és az osztrákok után mi vagyunk a negyedikek a munkabért terhelő adóteher tekintetében és ezt a jövő évi szja-módosítás sem változtatja meg, úgyhogy ez a negyedik helyünk, amire jelen esetben nem lehetünk büszkék, nem fog változni a jövő évi költségvetés változásai után sem.

A kiadásokkal kapcsolatban, hogy hogyan lehetne minél több értelmes kiadást eszközölni, ott azt gondolom, nagyon egyszerű volna a feladat: nem kellene ellopni a pénzt, hogy nagyon egyszerűen és az utca nyelvén fordítsam le mindannyiunk számára, a korrupciót kellene valahogy megszüntetni. Illetve, ha már kiadásokat eszközölünk, kiadásokat teszünk, akkor talán ügyelni kellene arra is, hogy azok a kiadások, amelyeket a költségvetés megvalósít, azok valóban eljussanak a célszemélyekhez, és valóban hatékony célt lássanak el a magyar társadalom szempontjából.

A Jobbik költségvetéssel kapcsolatos és úgy általában a gazdaságpolitikával, gazdaságfilozófiával kapcsolatos alapmondata, tételmondata ‑ ez volt egyébként 2014-ben is a választási programunk kulcsmondata ‑ egy nagyon egyszerű mondat: ha munka van, akkor minden van, ha nincs munka, akkor nincs semmi. Tehát ez alapján mérjük mind a kormány gazdaságpolitikáját mint ellenzéki párt, és mind a jelenlegi, előttünk fekvő költségvetést is, ugyanis, hogyha munka van ‑ és tisztességes munkahelyről beszélek, majd erre bővebben ki is fogok térni ‑, akkor ott természetes az, hogy a családoknak van megélhetésük. Tudják finanszírozni a kiadásaikat, a megélhetésüket, a gyermekeik taníttatását, adott esetben még nyaralásra, egyéb kiadásokra is jut pénz, ha van munka, és ha van munka, akkor nemcsak a családoknak van pénze, hanem a költségvetésnek is van adóbevétele, ezt fontos aláhúzni, hiszen ebből tud a költségvetés kellő forráshoz jutni, hogy megfelelő pénzzel gazdálkodjon.

Ezen bevezető gondolatok után engedjék meg, hogy rátérjek magára a költségvetésre, amellyel kapcsolatban mielőtt a konkrét elemzésére rátérnék, azért egy pillanatra ki kell térnem az időzítés problematikájára is, hiszen Varga Mihály miniszter úr öt hónappal, a várható vagy normális időtartamhoz képest öt hónappal korábban nyújtotta be a költségvetési törvényjavaslatot.

A költségvetés egy pénzügyi terv, s egy pénzügyi terv az én tudomásom szerint bázisra épül, a bázist pedig a költségvetés esetén az előző év tényszámai szolgáltathatják, amelyek most hiányoznak, tehát hiányzik mind a 2014. év zárszámadása, mind a 2015. éves teljesítés megfelelő becslése. Ez a fajta időzítés, amellyel most itt kénytelenek vagyunk a költségvetést megvitatni, amelyet kénytelenek vagyunk ellenzéki pártként elszenvedni önök miatt, ez szakmai szempontból indokolhatatlan előrehozatala a költségvetési vitának.

Nincs még készen a 2014. évi költségvetés végrehajtásáról szóló zárszámadás, nincs és nem is lett benyújtva a kormány ezt tartalmazó pénzügyi beszámolója, ami értelemszerűen auditálva sincs, és miután erre a hatályos törvény szerint legkorábban július, de valószínűleg csak augusztus végén kerül sor, a zárszámadási törvény megalkotására pedig csak azt követően, október végén, most jelen pillanatban az zajlik, hogy a kormány anélkül kéri a parlamenttől a felhatalmazást az állam pénzügyeinek jövő évi kezelésére, hogy előzőleg megszerezte volna a felmentést a múlt évi költségvetés végrehajtásának felelőssége alól. Tehát hiányzik az egyik lába mindenképpen a bázisnak, de a másik lába is hiányzik, ahogy azt elmondtam, hiszen május elején-közepén, amikor a miniszter úr benyújtotta ezt a törvényjavaslatot, a költségvetési törvényjavaslatot, akkor nem voltak még megbecsülhetőek elfogadható pontossággal a pénzügyi évet megelőző költségvetés, tehát a 2015. évi költségvetés teljesítésének az adatai. Sőt, nemhogy nem voltak elfogadható pontossággal megbecsülhetőek, hanem még az első negyedéves tényszámok sem álltak rendelkezésre.

Nem véletlen egyébként az, hogy a költségvetési törvényjavaslat benyújtási időpontja normális esetben általában szeptemberre esik, a vitája október-novemberre, az elfogadása pedig decemberre, ekkor lehet már megfelelő becslésekkel rendelkezni, ekkor lehet megbecsülni az éves várható teljesítést. A 2016-os költségvetés bázisának tehát mindkét lába hiányzik, egyrészt a 2014-es zárszámadás, másrészt pedig a 2015-ös teljesítés becslése, ezért a törvény ilyen korai megalkotása szakmai érvekkel nem indokolható.

A költségvetést magát én négy szempont alapján vizsgálnám meg: az egyik a gazdasági növekedés kérdése, a másik az egyensúly kérdése, a harmadik a foglalkoztatás kérdése, a negyedik pedig az életszínvonal kérdése, mert erről talán kevesebbet szoktunk beszélni, vagy ha beszélünk, akkor politikai viták szintjén, és nem feltétlenül számok szintjén szoktuk ezt megtenni.

Nézzük a gazdasági növekedést! Mindannyian tudjuk, hogy a globális gazdaságban egy nemzetállam gazdasága nagyban függ a külső körülmények alakulásától.

(14.50)

A Költségvetési Tanács anyagában olvasható volt, és ezzel magam is csak egyetérteni tudok, hogy jelen pillanatban relatíve a külső körülmények a magyar gazdaság számára jónak mondhatók. Ingadozó, de alacsony az olajár, pénzpiaci likviditásbőség van, javulnak a bizalmi indexek, van egy mérsékelten bővülő Európai Unió, azon belül különösképpen a mi számunkra fontos német gazdaság, az Európai Központi Bank eszközvásárlási programja. Tehát vannak olyan külső feltételek, amelyek a magyar gazdaság számára jónak mondhatóak, jó feltételeket, jó környezetet teremtenek. Bár ne hallgassuk el azt sem, hogy vannak kockázatok, gondoljunk az ukrajnai helyzetre, a geopolitikai konfliktusra, amely Ukrajna területén zajlik, vagy gondoljunk az Iszlám Államnak az Európát egyre inkább fenyegető jelenlétére, vagy gondoljunk a görög adósságválság alakulására, vagy annak az esetleges eszkalálódására, ami szintén felboríthatja ezt a jelen pillanatban még pozitívnak mondható külső körülményrendszert.

A magyar gazdaság előtt a külső körülmények, a külső feltételek jónak mondhatók, a kérdés az, hogy a belső feltételeket illetően mennyire lehetünk optimisták. A költségvetési törvényjavaslat alapján az mondható el, hogy a kormány optimista. A gazdasági növekedés tekintetében mindenképpen. A 2014. évi 3,6 százalékos növekedés után a kormány 2015-ben 3,1 százalékkal kalkulál, 2016-ra pedig 2,5 százalék a kormány prognózisa a gazdasági növekedést illetően. Mindenképpen meg kell jegyeznem problémaképpen, hogy sajnáljuk, hogy a miniszter úr vagy maga a kormány a további évekre nem tekint előre, pedig az államháztartási törvény alapján erre kötelessége lett volna utalni, az ugyanis kimondja, hogy „indoklással együtt bemutatja a költségvetési évet követő három év tervezett előirányzatainak keretszámait”. Ezt tavalyelőtt a kormány még bemutatta, tavaly már nem, bár törvényi kötelessége, és idén sem teszi meg. Nemcsak a törvényi kötelesség a probléma ezzel kapcsolatban, hanem az is, hogy éppen ezen keretszámok bemutatása adott volna lehetőséget arra, hogy a kormány bizonyítsa: a gazdasági növekedéssel kapcsolatos optimizmusa nem pusztán a jövő évre szól, hanem egy távlatibb növekedési pályát lát biztosítva Magyarország előtt.

A gazdasági növekedés kapcsán és a költségvetési törvényben olvasható sorokból az mondható ki, hogy a kormány a hazai fogyasztás növekedésében és a beruházások erősödésében is bízik. Félő azonban, hogy mindkét várakozása illúzió. A belső fogyasztást valóban segítheti az alacsony infláció, de a tartós növekedés garanciái nem láthatók. Többször elhangzott már a devizahitelesek válságának megoldása, a devizahitelesek terheinek könnyítése. Szeretném, ha a képviselőtársaim többet találkoznának a károsultakkal, és nem csak egymás szerepléseiből tájékozódnának a valóságról. A devizahitelesek körét most a kijózanodás, a valósággal való keserű találkozás és ráébredés jellemzi, ez a folyamat zajlik. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy miután a devizakárosultak látják, hogy micsoda tartozásaik vannak még a jövőben, az esetlegesen megjelenő pluszforrásaikat most majd a belső fogyasztás élénkítésére fogják költeni, és fűteni fogják a magyar belső keresletet. Csak zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy a Jobbik által már 2009-2010-ben elmondott, felvételkori árfolyamon történő forintosítási javaslat sokkal igazságosabb, sokkal hatékonyabb és sokkal olcsóbb lett volna Magyarország számára. Nagyon sajnáljuk, hogy a kormány ezt nem akarta meghallani, és végül beszorult, a saját ígéreteibe belegabalyodott helyzetében piaci árú forintosítást hajtott végre. Tehát én a belső fogyasztás tartósságában nem lennék biztos az önök helyében.

Ami a beruházásokat illeti, itt is vannak aggályaink. A GDP-arányos beruházási rátánk egy évtizeden át a régiós átlag alatt volt, és csak az EU-források nagymértékű felhasználásával mozdult el a 16-17 százalékos mélypontról. A mostani költségvetési törvényben azt olvashatjuk, hogy ez 21,5 százalékos csúcsra juthat, de utána csökkenő pályára áll. Hogy utána mi várható, azt megint nem tudjuk, Varga Mihály és a kormány megint a fantáziánkra bízza a megfelelő keretszámok felírása, megrajzolása hiányában. Csak az érdekesség kedvéért: ahhoz, hogy kitörjünk a régióból, körülbelül a GDP 25 százalékára kellene emelni a beruházási rátát. Talán ezzel lehetne érdemi gazdasági növekedést produkálni. De nagyon jól tudjuk, hogy a jelenlegi költségvetés és a jelenlegi gazdaságpolitika keretei között a megvalósulási lehetősége, esélye ennek nagyon csekély.

Ennyit a gazdasági növekedésről, és térjünk rá az egyensúly kérdésére, amely a kormány sikerkommunikációjának alapját szolgáltatja. Annyiban hadd legyek korrekt, hogy ennek még akár van is némi alapja. Különösen akkor, ha relatíve nézzük az egyensúlyi helyzetet, és mondjuk, összehasonlítjuk a felelőtlenül gazdálkodó, felelőtlenül a költségvetéshez hozzányúló szocialista kormányok politikájával. Ebben a tekintetben mindenképpen az mondható el, hogy az egyensúly tekintetében a Fidesz és az MSZP kormánya között van különbség.

Két fő hivatkozási alapjuk van a kormánypárti képviselőknek és a költségvetésnek is. Az egyik az államháztartási hiány 3 százalék alatt való tartása, ez talán a leggyakrabban hivatkozott momentum, amelyben valóban sikeres volt a Fidesz-kormány az elmúlt években. Azonban általában nem szokták hozzátenni, hogy ennek milyen társadalmi ára volt. A másik pedig a kamatkiadások csökkenése, amely a következő költségvetés révén megvalósul. Itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, amelyben már többen is vitába keveredtek az államadósság kérdése kapcsán, és én azt láttam, hogy a süketek párbeszéde zajlott, párhuzamos monológok hangzottak el. A Fidesz azzal érvel, hogy a GDP-hez viszonyított államadósság csökkent, ami igaz. Az ellenzék azzal érvel, hogy az államadósság nominális értéke megnőtt, ami szintén igaz. Szerintem nem kell ez ügyben tovább játszanunk ezt a csiki-csuki játékot, mondjuk ki, hogy ez attól függ, honnan nézzük, attól függ, milyen szempontból vizsgáljuk az államadósság helyzetét. Azt gondolom, hogy 25 ezer milliárd több, mint 20 ezer milliárd. Szerintem ezt még Rogán Antalnak is el kell fogadnia. Az államháztartás adósságával kapcsolatban egyébként a Széll Kálmán-terv 2010-ben a GDP-hez mérten is 65-70 százalékos arányt ígért. Most a központi költségvetés nominális adóssága 72,8 százalék lehet 2015 végén. Azt pedig, hogy nominálisan, abszolút számban növekedett a költségvetés az elmúlt ciklusban, azt meg nem lehet tagadni. Az Államadósság-kezelő Központ Zrt. 2015. márciusi adata szerint 24 370 milliárdnál tartunk vagy tartott akkor Magyarország.

Most idézek a költségvetési törvényjavaslatból: „A központi költségvetés nominális adóssága 2016 végére 759,7 milliárd forinttal emelkedik, és 25 252,8 milliárd forintot érhet el.” Ez az önök költségvetési törvényéből egy idézet. Vagyis az államadósság az Orbán-érában sem csökkent, hanem folyamatosan nőtt. Ha évekre átlagoljuk e növekmény értékét, azt fogjuk találni, hogy a hat év alatt évi 800 milliárd forinttal emelkedett az államadósság. Az egyensúly tekintetében tehát ‑ összefoglalva ezt a kérdéskört ‑ a kilátások, a makromutatók jónak mondhatóak, különösképpen az előző szocialista kormányokkal való összevetésben. Azt is mondjuk el, hogy az államadósság kérdésében Damoklész kardja továbbra is ott lebeg Magyarország nyaka felett, és az egyensúly fenntartása közép- vagy hosszú távon igenis bizonytalannak mutatkozik.

Az egyensúly és a gazdasági növekedés kérdése után rátérve a foglalkoztatásra, azt tudom mondani, hogy az egyensúlyhoz hasonló sikerpropagandát látunk itt is. Önök bizonyára emlékeznek, hogy néhány perccel ezelőtt elismertem, az egyensúly tekintetében van némi joga a kormánynak a mellét döngetni. A foglalkoztatás kérdése kapcsán is döngeti, csak itt semmi joga nincs. Ez egyszerűen szemfényvesztés, ami a foglalkoztatás kérdésével kapcsolatban a kormány részéről kommunikációs szinten zajlik. Azt is értem, hogy miért van erre szükség, hiszen az ígéretek nagyon magasak voltak. Szükséges volt tehát, hogy a kormány a saját ígéreteihez mérten mindenképpen mutasson valamit. Mindannyian emlékszünk a „tíz év alatt egymillió munkahelyet teremtünk” ígéretéhez, amit aztán a Széll Kálmán-tervben még pontosítottak is, és elmondták, hogy a hazai vállalkozások fogják ezt az egymillió munkahelyet megteremteni. Ma már jól látható, hogy ez hamis ígéret volt, nem csupán az egymilliós szám, hanem az is, hogy a hazai vállalkozások, tehát a versenyszféra fogja megteremteni ezt az egymillió munkahelyet.

Orbán Viktor hatalomra jutásakor, 2010 tavaszán a 15 és 74 éves korosztályú népességen belül 3,8 millió volt a foglalkoztatottak száma, ami négy év alatt 4,1 millióra nőtt, mintegy 300 ezer fővel. Ugyanebben az időszakban a munkanélküliek, az aktív álláskeresők száma közel 500 ezerről 350 ezer főre csökkent, 150 ezer fővel. Ezek azok a számok, amelyek tények, csak a növekmény, amely e számok mögött található, a közfoglalkoztatásnak és a külföldi munkavállalásnak köszönhető, csak nagyon-nagyon minimálisan és kis részben a versenyszférának.

(15.00)

S ha már a közfoglalkoztatást és a közmunkát szóba hoztam, akkor mindenképpen ki kell térjek néhány mondat erejéig arra, hogy amikor az ellenzék, s jelen esetben a Jobbik a közmunka kérdését vita tárgyává teszi, akkor nem azért teszi vita tárgyává, amit aztán a kormány a mi szánkba ad, hogy mi a közmunkaprogramot úgy, ahogy van, eleve elutasítjuk, hanem azt, ahogy megvalósul egyrészről, de jelen esetben pontosan azt, hogy önök egy szociálpolitikai intézkedést foglalkoztatáspolitikaként kívánnak elszámolni. Ugyanis a közmunkaprogram és a közmunka maga, a mi olvasatunkban legalábbis, szociálpolitikai intézkedés. Jó lenne, ha megfogalmazná a kormány, hogy mit ért munkahelyen és mit ért közmunkán, mert amíg nem ugyanazokkal a fogalmakkal dolgozunk, addig úgy tűnik, hogy nem fogunk tudni ugyanarról a témáról értelmesen vitát folytatni.

Szerintünk, szerintem a munkahely az, amiből az ember saját magát és a családját tisztességesen fenn tudja tartani. Ez nem a közmunka. A közmunka egy olyan szociálpolitikai intézkedés, ahol valakik, akik akár önhibájukon kívül, akár önhibájukból kívül rekednek a munkaerőpiacon, és számukra szociális juttatást folyósítunk, ezért a szociális juttatásért cserébe valami közhasznú munkát elvárunk tőlük. A mi olvasatunkban ez a közmunka, de ez nem foglalkoztatáspolitika. Ez nem azt jelenti, amikor ezt kimondjuk, hogy mi lebecsüljük a közmunkát ‑ mert ezt is a szánkba szokták adni, bár ilyet soha nem mondtunk, hiszen a mi programunkban is benne volt a közmunka ‑, hanem csupán arról van szó, hogy nem keverjük össze az almát a körtével.

A jelenlegi időszakban 200 ezer körüli közfoglalkoztatottat tartanak számon. A kormány 2015 második felétől 250 ezerre kívánja emelni, és 270 milliárd forintot szánt erre a célra a költségvetésből az idén, jövőre pedig a Nemzeti Foglalkoztatási Alap Start-munkaprogramjában már 340 millió forintos előirányzat szerepel. Itt sem az a probléma, hogy a kormány áldoz a közmunkaprogramra, sőt én azt gondolom, fontos az, hogy a közmunkaprogramra rááldozzon, és figyeljen annak a hatékonyságára, megtérülésére is, a probléma inkább abból fakad, hogy ebből az olvasható ki, hogy középtávon és hosszú távon semmilyen érdemi gazdasági fordulatban maga a kormány sem reménykedik. Ő maga is elfogadta azt, hogy a munkahelyteremtéssel kapcsolatos ígéretei pusztán hamis ígéretek voltak, és a közmunkások gazdaságpolitikáját kívánja megvalósítani a kormány.

Ha a számokat nézzük: azt számoltuk ki nemrégiben, hogy ha az összes foglalkoztatott négy év alatt megvalósult mintegy 300 ezer fős növekményét vesszük alapul, és ebből levonjuk a közfoglalkoztatottak számát, akkor megkapjuk azt, amire önöknek valójában hivatkozni kéne az elmúlt öt év alapján. Ez 50-100 ezer ember, ennyire tehető azok száma, akik a versenyszféra munkahelyeit tudták elfoglalni. Azt gondolom, hogy az 1 milliós ígérethez képest ez az 50-100 ezer fő öt év alatt nagyon mérsékelt, és egyáltalán nem ad okot sem az örömre, sem a melldöngetésre.

Ami a másik foglalkoztatással kapcsolatos illúziókeltés, az a kivándorlással függ össze. A külföldi munkavállalás esetén csak becslésekre tudunk hagyatkozni. Általában félmillió köré szokta tenni a többség ennek a konkrét összegét, számát. A Jobbik számtalanszor elmondta már, hogy ez Magyarország problémái közül az egyik legsúlyosabb probléma. Számunkra teljesen érthetetlen, hogy a kormány ezt is valamiféle sikerként könyveli el, kalandvágynak vagy egyéb kifejezésekkel illetett folyamatnak, ami természetes, és aminek nekünk örülnünk kellene. Én azt gondolom, ez egyáltalán nem ad okot az örömre, sőt ez a kormány negatív bizonyítványa, és a polgári Magyarország megteremtésének, aminek elvileg ez a költségvetés lenne a dokumentuma, ez pont ennek az élő cáfolata.

Értem én, hogy önök mindenképpen a polgári Magyarországot szeretnék megteremteni ebben a dokumentumban, de ahogy már mondtam, ezt ez a költségvetés nem támasztja alá, másrészt pedig szintén azt érzem, hogy a polgári Magyarország és a „polgári” kifejezés körül néhány hónapja kirobbant politikai vita kapcsán önök most egy kicsit túlkompenzálnak. Ugye, az egyik Fidesz közeli politológus szerint ez pusztán csak egy termék a kormánypárt számára, és nem valamiféle gazdasági vagy társadalmi stratégia. Nagyon kellemetlen vitát kellett önöknek ez ügyben elszenvedniük, és most azt látom, hogy a költségvetéssel próbálják ezt ‑ picit izzadságszagúan ‑ bizonygatni.

A foglalkoztatás után rátérnék az életszínvonalra, vagyis annak a kérdésére, hogy mit érnek a makromutatók, ha az emberek nem érzik az életük javulását. Akkor vagy csalókák ezek a számok, vagy ha vannak is a makromutatók mögött valódi számok, valódi gyarapodás, valódi növekmény, mint amiről a KDNP vezérszónoka is beszélt, akkor az nem biztos, hogy eljut az emberekig, az érintettekig. Hogy képszerűen fogalmazzak: lehet, hogy megérik a fán a gyümölcs, csak valakik leszedik, még a fáról leeszik a gyümölcsöt, mielőtt eljutna az emberekhez; itt természetesen a korrupcióra gondolok.

Azt már mondtam, hogy a munkabért terhelő adóterhekben Magyarország a negyedik legrosszabb helyen van. Van még egy ilyen legrosszabb negyedik helyünk, ez a vásárlóerő-paritáson mért fogyasztás. Ebben vagyunk Európában, az Európai Unióban a negyedik legrosszabbak, csupán Bulgáriát, Romániát és Horvátországot sikerül megelőznünk. Méltányoljuk mi és támogatjuk az szja-csökkentést, az életpályamodelleket, a családi kedvezmények kiterjesztését a kétgyermekes családok esetében, de mindezekkel együtt is elmondható, hogy nem sikerül a kormánynak a 2016-os költségvetéssel sem megállítania az elszegényedést.

Szintén egy érdekes adat, amit az idő előrehaladta miatt már nem elemeznék bővebben: az ENSZ boldogságjelentése szerint 158 országból a 104. helyen állunk azt tekintve, hogy hogy érzik magukat a magyar emberek. De mégis belemegyek egy pillanatra. A csehek, a szlovákok és a szlovénok az első ötvenben vannak, nekünk még az első százba sem sikerült bekerülnünk. Ha megnézzük ezt a négy területet, a gazdasági növekedést, az egyensúlyt, a foglalkoztatást és az életszínvonalat, akkor azt látjuk, hogy talán az egyensúly tekintetében lehet okunk némi optimizmusra, a gazdasági növekedés kapcsán már az ember gyomra összeszorul, a foglalkoztatás és az életszínvonal kérdésében pedig tragikus a helyzet.

S ami alapján nem tudtam vizsgálni ezt a költségvetési törvényjavaslatot, mert egyszerűen nem tartalmaz ilyen jellegű utalásokat, és nincs is benne a kormány gazdaságfilozófiájában, az az ökoszociális nemzetgazdaság kérdése. Ilyen szemüvegen keresztül ez a költségvetés nem értékelhető, mégpedig azért, mert ez egy XX. századi költségvetés, az ökoszociális nemzetgazdaság koncepciója, gazdaságfilozófiája pedig egy XXI. századi gazdasági stratégia, elképzelés. Egy XX. századi költségvetést nagyon nehéz XXI. századi szemmel vizsgálni, nem is sikerült.

A környezetvédelemre egyébként, ha már az ökoszociális szempontot előhoztam, 87 milliárddal kevesebb jut a következő évi költségvetésben. De ami az ökoszociális nemzetgazdaságnak szintén fontos eleme lenne a mi álláspontunk szerint, az például az áfacsökkentés, amit nemcsak a sertéshús esetében, hanem az alapvető élelmiszerek és a gyermeknevelést segítő termékek esetében is szükségesnek tartunk; nem most, nem ennél a költségvetési vitánál, hanem szinte a parlamenti jelenlétünk óta folyamatosan kérjük, követeljük ezt a módosítást, ezt a javaslatot.

A korrupció felszámolására szintén nem térek ki, képviselőtársaim erről majd a vita további folyománya során úgyis sokat fognak beszélni. Amire viszont kitérnék, az a termelést támogató adórendszer, ami szintén a Jobbik adópolitikájának egyik fontos eleme. Hogy hadd legyek nagyon konstruktív: például ajánlanám magunknak is és mindenki másnak megfontolásra az LMP-nek azt a javaslatát, amely a helyben termelt élelmiszerek áfájának a csökkentését vetette fel.

Én ezt megfontolásra és vitára érdemes javaslatnak tekintem, már csak azért is, mert éppen tegnap próbáltam vitát folytatni miniszterelnök úrral abban a kérdésben, hogy lehet-e a csatlakozási szerződést módosítani vagy sem, mert én a jelenlegi csatlakozási szerződési feltételek között nem tartom elképzelhetőnek Magyarországon az élelmiszeripar és a feldolgozóipar talpra állítását. A miniszterelnök úr persze megmondta, hogy mi mit gondolunk ‑ úgy látszik, megszokta a Fideszben, hogy ő mindig megmondja, mások mit gondolnak; csak ez a Jobbik, itt hadd mondjam meg én, hogy mit gondolok. A csatlakozási szerződés módosításáról beszélünk, nem az Európai Unióból való kilépésről. A csatlakozási szerződés módosítása viszont szerintünk nagyon-nagyon lényeges ahhoz, hogy az élelmiszeripart talpra állítsuk. Azt, hogy ez ezen belül nem lehetséges, az is bizonyítja, hogy ebben a költségvetésben még utalás sincs, sőt, semmiféle életjel nincs arra nézve, amiből én azt olvasnám ki, hogy a magyar élelmiszeripar és a magyar feldolgozóipar talpra lesz állítva; de ne legyenek ilyen nagy elvárásaink, mert ezt egy év alatt nem lehet megoldani persze, de legalább ebbe az irányba mozduljon el a magyar állam, a magyar kormány. Önök mintha már le is mondtak volna ennek a lehetőségéről, csak akkor nem tudom, hogyan akarnak Magyarországon tisztességes munkahelyeket teremteni.

Nagyon jó lenne már végre egy olyan költségvetési vita, amelyik nem arról szól, hogy ismét túlélünk egy évet. Ezért mondtam azt, hogy XXI. századi gondolkodásra van szükség; ez egy XX. századi költségvetés. Úgyhogy a kormánynak egy lehetősége van: visszavonja ezt a költségvetési törvényjavaslatot, és megpróbál valami újjal előrukkolni október 15-ig. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)