Schmuck Erzsébet (LMP)

SCHMUCK ERZSÉBET (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Kicsit későn nyomtam meg a gombot. Tisztelt Képviselőtársaim! A Postabank-botrány óta nyilvánvaló, hogy a pénzügyi közvetítőrendszeren, azaz a bankrendszeren keresztül jelentős közpénzeket lehet eltüntetni. A Postabank 177 milliárd forint közpénzt emésztett fel csak az Orbán-Torgyán-kormány idején, de a Horn-kabinet alatt is gyorsan fogyasztotta az adóforintokat. A bankra költött állami pénzek végösszege meghaladta a 300 milliárd forintot.

Eltelt közel két évtized, de a helyzet alig változott. Napjainkban az állami pénzintézetek működtetéséhez kapcsolódó kezességvállalások, tőkeemelések, támogatások és hitelgarancia-ügyletekből eredő fizetési kötelezettségek teljesítése évente 50-80 milliárd forint közvetlen veszteséget jelentnek a központi költségvetésnek. Csak az állami export-import bank tevékenysége két év alatt 43 milliárd forintba kerül az adófizetőknek. Vagyis a magyar kormány továbbra is számolatlanul önti az adófizetők pénzét olyan állami tulajdonú pénzintézetekbe, bankokba, amelyek működéséről alig tudunk valamit.

Az átláthatatlan folyamatok eredményeként az adófizetők pénze időnként kézen-közön tűnik, kétes vállalkozásokhoz, politikai holdudvarhoz és pénzügyi kalandorokhoz kerül.

(21.20)

A napokban például visszaélések és jogszabálysértések tömkelege juttatta csődbe a 49 százalékban állami tulajdonban lévő Töröcskei István, az Államadósság Kezelő Központ napokban lemondott vezetője nevével fémjelzett Széchenyi Bankot. A Széchenyi Bank a Magyar Nemzeti Bank növekedési hitelprogramjából 5 milliárdosból 50 milliárdos mérlegfőösszegű bankká növekedett csupán három év alatt, és például 1,1 milliárd forintnyi hitelt adott egy olyan befuccsolt projektre, illetve egy cégnek, amely Princz Gábor, a Postabank egykori vezérigazgatójának érdekeltségébe tartozik.

Mindeközben a legmagasabb politikai szinten született döntés arról, hogy a magyar tulajdon arányát a bankrendszerben 50, sőt 70 százalék fölé kell venni, kerül, amibe kerül. Ennek szellemében állami részvétellel átalakították a takarékszövetkezeteket, az állami bankok egyre nagyobbak és egyre több feladatot kapnak, egyre gyakrabban találkozunk állami tőkeemelésekkel, továbbá több nagy kereskedelmi bankot is megvásárolt az állam. Elsőként a legnagyobb, a négy év alatt 433 milliárd forint veszteséget felhalmozó Magyar Kereskedelmi Bankot kell említeni. Noha nem látjuk az MKB megvásárlásának közgazdasági indokoltságát, a motiváció érthető, hiszen egy jó nagy bankról van szó, amelynek a portfóliója kereskedelmi ingatlanokkal van tele.

Az ingatlanpiac fellendülése előtt ez jó lehetőséget teremt egyeseknek arra, hogy kedvükre mazsolázzanak belőle. A kormány visszavásárolta a jól működő Budapest Bankot is, amelyet 1995-ben az elődök gyakorlatilag nulla forintért privatizáltak. A magyar tulajdon a bankrendszerben egyébként nem feltétlenül állami tulajdont jelent. A kormány és a jegybank úgynevezett nemzeti bankrendszerben gondolkodnak. Jó okkal feltételezzük, hogy a most államosított nagy bankokat három éven belül magántulajdonba adnák. Vagyis okunk van azt gondolni, hogy a nemzeti bankrendszer kialakításának célja csupán a magyar bankrendszer saját érdekkörben történő, kormány közeli pénzemberek kezére történő átjátszása. De miért gondolják a döntéshozók, hogy mindez az emberek többségének jó lesz? A kormány azzal érvel az államosítások mellett, hogy egy hazai tulajdonú bankrendszer stabilabb lehet, de ez nem feltétlenül igaz. Szlovéniában, ahol a teljes bankrendszer nemzeti tulajdonban volt, az adófizetőkneksok milliárd eurójába kerül a bankrendszer feltőkésítése.

Összefoglalva: amíg állami százmilliárdokról átláthatatlan módon lehet dönteni, addig érdemi előrelépés nem lesz. Amíg az MFB működése és ügyletei nem lesznek átláthatóak és nyilvánosak, addig nem tudjuk támogatni az MFB-nek sem az uniós pénzek felhasználásába történő bevonását, sem a még nagyobb pénzügyi kitettség elérését, sem pedig az összeférhetetlenségi szabályok enyhítését. Köszönöm a figyelmet. (Taps az LMP padsoraiból.)