Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Bár Matolcsy úr nem található jelenleg a teremben, azért azt nem hagyhatjuk ki, hogy a számára célzott üzeneteinket akár a tisztelt közvetítő útján továbbítsuk, nem lebecsülve ezzel természetesen a körünkben tartózkodó MNB-tisztségviselő hatáskörét sem.

De el kell hogy mondjuk, hogy a Magyar Nemzeti Bankban az utóbbi időszakban, több vitában elmondtuk, hogy a tulajdonosi végrehajtó, ellenőrző funkciók végletesen egymásba csúsztak, tehát egyfajta őskáosz tapasztalható, ahol az alapfeladatok sorvadásával szembesülünk és a kiegészítő pluszfeladatok felturbózásával; legyen szó akár az ingat­lan­portfólió bővítéséről vagy különböző alapítványi és oktatási tevékenységekről, amelyekkel egyébként önmagukban talán nem is lenne akkora probléma, ilyen kiterjedés mellett és ilyen szinten ugyanakkor már van.

Látható, hogy a magyar szabályozásnak köszönhetően még az Alkotmánybíróságnál is nagyobb autonómiával rendelkezik a jegybank, hiszen míg az Alkotmánybíróság és társai kiadásait a költségvetési előirányzatok valamelyest megkötik, az MNB költekezésének lényegében semmiféle felső határa nincs. Ennek köszönhető az az ámokfutás, amit az alapítványaikon keresztül műveltek.

Azt is látnunk kell, hogy bár mondom, ezt a jelentést most a benyújtást követően nagyjából fél évvel tárgyalhatjuk, tehát nyilván azóta halad az idő és a történelem, de az, amit a forint gyengülésével, erősödésével kapcsolatban műveltek, szintén a 310 forint/euró körüli szinten stabilizálás, nagyjából két dolgot okozott.

Egyrészt a korábbi időszakban a devizahitelt felvevők problémáját konzerválta, tartósította, egyidejűleg viszont azt biztosította, amiről már a vezérszónoki felszólalás végén válthattunk pár szót, hogy a jegybank extra nyeresége gyakorlatilag folyamatos táptalajt kapjon. Még egyszer mondom, ez nem a jegybank egyik teljesítményi mércéje vagy ismérve, tehát emiatt nem lehet sikeresnek beállítani a működését, de azt látni kell, hogy egy folyamatos tartalékrendszert vezettek be ezáltal a nyereségkeletkeztetés tekintetében.

Ily módon az az MNB által befizetett 50 milliárd, amiből lehetett volna egyébként, még ebből is a devizahitel-károsultak bajait orvosolni, eltörpül ahhoz képest, ami egyébként befizetési kötelezettségként megjelenhetett volna. És valóban nem véletlen, hogy több vezérszónoki felszólalásban is felmerültek azok a már inkább a kormánynak címzett kritikák, amelyek értelmében elmondható, hogy a rugalmasság hiányzik a megoldások rendszeréből. Hisz mit tettek önök?

Egy elképesztő piaci árfolyamú devizahiteles átváltást foganatosítottak. Ezzel a kiszáradt gazdasági környezetet konzerválták. A jó barátaiknak, a szerencsés társadalmi helyzetben lévőknek lehetővé tették azt, hogy kedvezményes, 180 forintos áron végtörlesszenek, tehát egy elképesztő arcátlan kettős mércét vezettek be ebbe a rendszerbe. A mai napig nem tudják megindokolni az emögött húzódó filozófiát ‑ nem is lehet. Vélhetően a szerencsés és felső középosztálytól fölfelé megtalálható emberek számára egy teljesen indokolatlan, értelmetlen mentőöv dobásáról volt szó.

Itt az árfolyamgátas probléma, ahol a gyűjtőszámlákon gyűlő összeg az öt év lejártával már mostanában fog azokon csapódni, akiknek jellemzően és rendszerszinten a családi háttere, gazdasági helyzete nem javult olyan mértékben, hogy ezt a többletterhet vállalni tudják, ráadásul ezen többletteher jó része indokolatlannak tekinthető. És azt is látjuk, hogy valóban egy walk away típusú elsétálási jog biztosítása azok esetében, akik már a törlesztési kötelezettségüknek vélhetően eleget tettek, a magáncsőd intézményének a normális feltételrendszerrel való ellátása mind-mind ezreken, tízezreken segíthetett volna.

Jelen pillanatban ott tartunk ‑ nem tudom, hogy alelnök úr vagy bármely kormánypárti képviselő milyen gyakran egyeztet a hitelkárosult családokkal ‑, legutóbb a XIX. kerületben jártam egy olyan családnál, akinek semmi más vágya nem volt, mint hogy legalább a Nemzeti Eszközkezelőhöz bekerülhessenek, nincs objektív kizáró körülménye ennek, tehát a törvényben előírt feltételeknek megfelelnek, ugyanakkor az érintett hitelező bank első körben nem volt hajlandó hozzájárulni, áldását adni még ahhoz sem, hogy még ezt a csonka megoldásnak is alig nevezhető formulát igénybe vehessék. Aztán pedig megtörtént az, ami nagyon ritka Magyarországon: az egyik hitelező vagy felszámolta magát, vagy csak egyszerűen elérhetetlenné vált, és azóta semmiféle együttműködő nyilatkozat nem csikarható ki tőle azt illetően, hogy legalább azt engedje meg, hogy az eszközkezelőhöz bekerülhessen a család.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az eszközkezelő, bár elvileg felülről nyitott kalappal működik, költségvetési források odarendelése tekintetében sincsen biztonságban, én legalábbis nem látom a magyar költségvetésben azt a hátteret, kormányrendeletekben sem lelhettük fel azt, hogy további forrásokat csoportosítanak ide. Így állhatott elő, hogy az utóbbi év végén már alig 500 szabad helyért ‑ idé­ző­jelben ‑ verekedtek azok a károsultak, akiknek ez is, ha nem is megoldást, de legalább levegőt nyújtott volna. Ezt a méltatlan helyzetet a kormányzat hozta létre, hagyta ennyiben.

A Magyar Nemzeti Bank tulajdonképpen megcsinálta azt, amely réseket a törvényhozás meghagyott számára, ezekbe befutott, az ottani helyzeteket belőtte, és ha úgy tetszik, több száz milliárdos indokolatlan nyereséggel játszadozott, szerintem egyébként fantáziátlan és sokszor csalárd módon. Itt nemcsak a műkincsvásárlásokra gondolok, de adott esetben az ingatlanportfólió ilyen ész nélküli módon történő bővítése egy válságidőszakban nagyon-nagyon visszaüthet, hiszen gondoljuk végig, hogy mi lesz eladhatatlan akkor, és mintha ezzel nem foglalkozna az MNB. De látszik, hogy nincs is valódi kontroll fölötte, éppen ezért nem a szervezetet kell leginkább hibáztatni, hanem a körülötte kialakult klímát, ezen kéne módosítani olyan mértékben, hogy az ellenőrzés visszaköszönjön ide.

Éppen ezért, amikor Matolcsy úr arra hivatkozik, hogy 2013-tól a Magyar Nemzeti Bank újból nyereségesen működik, akkor ezt a mondatot, gondolatot be kellene fejezni azzal, hogy ezzel a nyereséggel mit lehetne és mit lenne érdemes kezdeni. A helyzet az, hogy becsöpögtetni 50 milliárdot a költségvetésbe egyáltalán nem elég. Hozzám közelebb állt volna az, hogy mondjuk, az MNB alapítványainál ilyen ügyben felhalmozódott százmilliárdos többletet egy olyan kártérítési alapba csoportosítsuk, ahonnan közvetlenül lehet a hitelkárosultakon segíteni vagy adott esetben egy állami bérlakásépítési és otthonteremtési programmal a lakhatás körülményeit javítani, tenni elérhetőbbé oly módon, hogy gondolunk közben a már kisemmizettekre is.

Az az összekacsintás, amit a kormányzat, a bankrendszer és az MNB produkál az utóbbi, most már mondhatjuk, hogy években, egészen példa nélküli, tőlünk keletebbre vagy szomszédos országokban is többre voltak képesek, ami ennek a kormánynak és ennek a rendszernek a szégyene.

Említettük, hogy Németországban vagy Lengyelországban a teljes tárgyévi eredmény befizetését illető kötelezettség áll fenn, és ott meg is teszik az érintett intézmények. Magyarországon feltételes mó­don és önkéntességről beszélhetünk ebben a rendszerben, ami hosszú távon biztos, hogy nem maradhat így.

Már csak azért sem, mert a magyar lakosságot egy folyamatos hitel-felvételi kényszerben tartják azáltal, hogy az árakat engedték kiegyenlítődni Nyugat-Európa és Kelet-Európa között. A bérszínvonal tekintetében tapasztalható szakadéknyi különbség ugyanakkor nem látszik csillapodni. Továbbra is 140 ezer fölötti a nem teljeskörűen törleszteni tudók száma.

Mint említettük, 18 ezer olyan per folyik, ahol a szerencsétlen károsultak úgy keresik az igazukat, hogy a törvényhozás ezt a problémát régen megoldhatta volna helyettük, és ez a kiszáradt gazdasági környezet azt rejti magában, hogy a következő években folyamatos beszédtéma lesz a kisemmizett családok helyzete. Márpedig a célunk csak az lehet, hogy ők ne szociális transzferekre szoruljanak. Nem is segélyt akarnak ők, hanem csak igazságot és jóvátételt. Ebből kifolyólag viszont a társadalom teljes körben produktív, adófizető tagjaivá válhatnának, hiszen tehetségük és tapasztalatuk megvan ehhez. Ha viszont ebben nem segít sem a kormányzat, sem az a szervezet, amelynek jelentése előttünk fekszik, az szégyen és gyalázat.

Köszönöm a figyelmet.(Taps a Jobbik padsoraiban.)