Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Felszólalásom címének első fele Jean-Paul Brighelli könyvére, az iskolák programozott haláláról szóló Butaságra kárhoztatva című műre utal. Az iskolaügy problémáiról beszélve, ahány megszólaló, annyi vélemény, de abban talán még mindenki egyetért, hogy a többségtől leszakadt rétegek felzárkóztatásában kardinális szerep jut az integrációs programoknak. Ezek megfelelő kidolgozása viszont már többször képezi vita tárgyát. A dolog fontossága pedig prioritást kellene hogy élvezzen, hiszen a rosszul kivitelezett integráció könnyen a visszájára is fordulhat, és nemhogy elsimítaná a társadalmi ellentéteket, de a halmozottan hátrányos helyzetű rétegek csak még frusztráltabbá, a normaként állított társadalmi csoportok - mond­juk, teljes joggal ‑ pedig csak még elzárkózóbbá válnak.

Ha az integráció csupán arról szól, hogy a társadalmi együttélés különféle színterein erővel összezárják az embereket, akkor könnyen a visszájára fordulhatnak a dolgok, és az állandó kudarcélmények a fokozódó feszültségek zsákutcájába terelhetik ezeket a folyamatokat. Az Európai Unió fejlettebb, gazdagabb államaiban több szakember bevonásával olyan csökkentett létszámú osztályokban folyik a felzárkóztatás, ahol a hátrányokkal küzdő, integrálandó diákok aránya nem múlja felül az integrációs mintaként állított tanulók arányát.

De látva az egyre szaporodó nyugat-európai „no go” zónákat, az egyre veszélyesebbé váló gettókat, kijelenthetjük, hogy még így sem koronázza nagy siker ezt az emberfeletti pedagógiai munkát. Sajnos tényszerűen kell megállapítani, hogy nem mindenki integrálható, hiszen akarata ellenére senkit sem lehet boldogítani, a társadalmi felzárkózás pedig, mint a legtöbb dolog, szintén nem egytényezős folyamat.

Hogy hazai terepen maradjunk, még a szélsőjobboldali elhajlással nehezen vádolható Glatz Ferenc is úgy vélekedett, hogy a kisebbség és a többség összeilleszkedésének valós szociális, kulturális, szokásrendi nehézségei vannak, nem az előítéletek miatt van cigánykérdés, hanem a cigányság és a nem cigányság együttélésének valós problémái miatt.

Az integráció a sokszor deus ex machinaként beállított állami ráfordításokon túl óriási egyéni akaratot, elszántságot is feltételez. Minden tisztelet azoké, akik erre képesek. Erre hoz könyvében egyébként Brighelli hajmeresztően negatív példákat, amikor a Franciaországban bevezetett és óriási összegekkel telepumpált kiemelt oktatási körzetekről ír. „Ezeknek a kamaszoknak a családi példaképei bűnözők, a háziállataik pitbullok és rottweilerek. Ők már az általános iskolában megismerik a könnyebb drogokat, de ezen kívül semmi mást.”

De nem kell Franciaországig menni a hasonló példákért, hiszen hány meg hány magyarországi falusi iskolában, városi szakképzőben vívnak szinte reménytelen küzdelmet a tanárok nálunk is! Igazságtalan dolog lenne a megoldást csupán tőlük várni, igazságtalan lenne a túlterhelt, PÖCS-ökkel, akarom mondani, BECS-ekkel riogatott, portfólió által fruszt­­rált pedagógusoktól egyfajta közhasznú übermenschi szerep elvárása, megkövetelése. Ugyan a halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi rétegek integrációjában nagy szerep hárul a közoktatási intézményekre, de a sikerre vivő út további fontos gazdasági, társadalmi, politikai feltételeket követel. Egyébként magam is tíz évig egy vidéki szakképző iskolában tanítottam, egy tipikus gladiátorképzőben ‑ a diákok nevezték ezt így ‑, ahol igen magas a cigány, illetve a halmozottan hátrányos vagy hátrányos helyzetű tanulók aránya. És mindenféle farizeus ájtatoskodás nélkül el kell mondanom, hogy semmiféle Hiller vagy Hoffmann pedagógiai érdemrend nem ér fel annak örömével, amikor egy-egy volt tanítvány messziről rám köszön az utcán, vagy éppen a kukásautó fedélzetéről kiinteget nekem.

Tényleg, egyébként mit mondjon az ember azoknak a diákoknak, akiknek már a második generációja nő fel úgy, hogy nem látták a szülőket rendszeresen dolgozni menni, és napjaikat jó esetben is csak ideiglenesen strukturálta a közmunka. A vidék nyomorba süppedt, mert munka és perspektíva nincs. Hogy is lenne, mondjuk, egy olyan megyében, ahol a települések fele haldoklik, ez Somogyország, és néhány évtized múlva már csak a történelmi atlaszokban látjuk majd ezeknek a településeknek a nyomát.

A kiút csak munkahelyek létrehozása lehet, itt viszont újra nagy szerep jut az oktatásnak, mert munkaerő-fejlesztés nélkül a kor igényeinek meg­felelő munkahelyteremtés is elképzelhetetlen. Nagyon egyszerűen úgy is lehetne fogalmazni, hogy nem lesz munka, ha nincs iskolázottság, nincsenek ismeretek, nincsenek kompetenciák, márpedig a cigányság és a leszakadt rétegek társadalmi beilleszkedése csak az iskolán és a munkán át vezethet. De egy öt évvel ezelőtt írt cikkében Salamon Konrád a válságba jutott hazai iskolaügyben már egyenesen az európai civilizáció válságának kivetülését látja. (Az elnök csenget.)

Ha elnök úr megengedi, még fölolvasnám ezt az idézetet. Salamon Konrád írja: „…a magyar iskolarendszer összeomlott, tisztelet az elszigetelt kivételeknek és a lehetetlen körülmények között is helytállni akaró pedagógusoknak. Összeomlott, mert az iskolákat jelentős részben műveletlen és neveletlen fiatalok tömegei fejezik be vagy hagyják el, akik nem alkalmasak a munkavállalásra, és nem hajlandók a társadalmi együttélés legelemibb szabályainak betartására sem”. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)