Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Magam is inkább egy nagy levegőt vettem és sóhajtottam, mert nem szeretném, hogy akár személyeskedésig fajuló vitába torkolljon ez a mai nap, hiszen sokkal fontosabb a téma annál. Ugyanakkor hozzám közelebb állt volna, ha az előterjesztő úgy kezdte volna ezt az egészet, hogy nagyon elszúrták, elképesztő módon elrontották a családi csődvédelem vagy magáncsőd intézményének a kimunkálását, értelmetlen szűkítő feltételeket raktak bele, azóta minisztériumi szinten szórták a pénzt ‑ még nem tudjuk egészen pontosan, hogy mire ‑, és ehhez képest ott állunk, hogy a megsegítendő több tízezer ember tekintetében egy nagyon minimális létszám esetében tudták kinyitni azt a bizonyos kaput.

Ezek után még mindig lehetne önmérsékletet gyakorolni. Az én szememben egyébként egy kormányzat nagyságának a fokmérője és emberi nagyságának a fokmérője lenne a tagjai tekintetében az, ha ilyenkor nemes egyszerűséggel beismernék, hogy elmérték azt a bizonyos kabátot, rosszul mérték fel a célközönséget, rossz eszközrendszert választottak ehhez az egészhez, de most a parlament segítségével, adott esetben befogadva a jobbító módosító indítványokat, dolgozzunk ki együtt egy olyan rendszert, amely a károsultak szélesebb körét érintheti.

Önök nem ezt teszik, hanem egész egyszerűen még mindig egy sikeresen működő, ámbár lassan és fokozatosan bevezetésre kerülő modellről beszélnek, amit ‑ mint most már kiderült ‑ nem is önök találtak ki, hanem csak begyűrűző külföldi módszerről van szó. Azt mondom, hogy tisztességesebb lenne nyílt lapokkal játszani és beismerni, hogy nagyon-nagyon elrontották, talán az utóbbi öt év egyik legnagyobb, kapitális stratégiai hibáját követték el azzal, hogy nem hallgatták meg az időben érkező figyelmeztetéseket. Nem csak arra akarok kitérni, hogy 20 vagy 25 ezer jogosultról lehetett volna szó a magáncsőd intézményének tekintetében, hiszen itt azért piaci becslések adták az alapot. Egyébként az MNB egyik ügyvezető igazgatója volt talán az első, aki ezt a 20-25 ezres becsült jogosulti létszámot közzétette. A probléma az volt, hogy ő akkor emlékeim szerint nem jogosultakról beszélt, hanem arról, hogy ennyi ember fogja tudni majd az első időszakban ‑ a legoptimistább forgatókönyv szerint ‑ igénybe venni ezt a lehetőséget.

Mi már akkor figyelmeztettünk, hogy itt maximum a jogosultak számáról beszélhet, hiszen épeszű ember szándékaival nem találkozhat 100 százalékban az, ami itt belekerült ebbe az alapverzióba. Tehát az, hogy most egy határidő-kitolást foganatosítanak, nem jelenti azt, hogy alapjaiban a családi csődvédelem intézménye elfogadható lenne. Értelmetlen szűkítések vannak benne ugyanis, például az, hogy a tartozás a vagyon 100 és 200 százaléka közötti értéken kell hogy mozogjon. Ez egy olyan indokolatlan szűkítés, amivel kapcsolatban már akkor sem tudtak észérveket felhozni, amikor mi ezt először felvetettük, és ezen észérvek hiányában bizony elmondható az, hogy rengeteg embert ez zár ki a rendszerből.

Gondoljuk csak végig: ha egy devizahitel-káro­sult esetében felbecsülik azt az ingatlant, amelyikben él, adott esetben olyan torz piaci becslés következik be, mondjuk, egy bank vagy pénzintézet megbízottja által, amelyek a piacon jellemzőek, ehhez hozzávesszük a mesterségesen felduzzasztott tartozást, amely a piaci árfolyamon történő forintosítás után is a nagyságrendjét azért megőrizte, nagyon könnyen előállhat olyan helyzet még fizetőképes károsultnál vagy adósnál is, hogy bizony ez a tartozásösszeg akár 200 százalék fölötti szintet is elérhet. És azokra sem sikerült kellő figyelmet fordítani, akik közüzemi és egyéb elmaradások miatt egy multi­faktoriális rendszerrel bírnak, tehát az elmaradásaik annyifélék, hogy igazából ennek rendszerezése komoly feladat lenne; lehetőség lett volna a magáncsőd intézményén belül.

Az az elképesztő helyzet állt elő ‑ akkor sem sikerült rendszerszinten rendezni ‑, hogy ahelyett, hogy Magyarország kormánya sikerrel megvédené a károsultakat a kereskedelmi bankok visszaéléseitől, hozott egy olyan rendezést ez a kormány, aminek értelmében piaci áron forintosítva végül is hozzájárult ahhoz, hogy lenyeljék az emberek a veszteségek túlnyomó részét. Ezt követően önök kötöttek az EBRD-vel egy olyan megállapodást, amelynek értelmében semmiféle, további bankokat terhelő megoldási javaslatot vagy csomagot nem hoznak be ebbe a rendszerbe. Tartják is magukat egyébként a szavukhoz, tehát itt ezt nem vitathatja senki, és az a faramuci helyzet állt elő, hogy bár az érintett kereskedelmi bankok követték el a hibákat, önök óriásplakáton hirdették, hogy elszámoltatják őket, de ha most a piaci viszonyok tekintetében ‑ még egyszer mondom, riasztó és egyébként visszataszító a helyzet ‑ egy károsult bemegy a kereskedelmi bankhoz, kedvezőbb feltételekkel találkozhat sok esetben, mint amit a magáncsőd intézménye nyújtana számára.

Tehát adott esetben, ha problémája van valakinek az adóssága törlesztésével, a bankhoz fordul, akkor a hitel átstrukturálása kapcsán, igaz, hogy a futamidő meghosszabbítása árán, de kedvezőbb feltételeket kaphat, mint az önök által beterjesztett magáncsőd intézményén keresztül. Ugyanígy, ha többféle hitel került felhalmozásra, tehát közüzemi és egyéb kölcsönök halmozódnak, akkor a banki hitelkiváltások is adott esetben kedvezőbb feltételek mellett zajlanak, mint az önök magáncsőd-kon­cepciója, és ez az igazi baj.

(12.00)

Az igazi probléma az, hogy itt az állam óvó, gondoskodó, segítő kezére lenne szükség, és nemcsak egy egyszeri póthatáridő kitűzésével, hanem rendszerszinten szélesíteni a bevonandók körét, hiszen a számok mutatják azt, hogy talán 100 alatti a megkötött szerződések száma. Igaz, hogy 500-an érdeklődnek iránta, ne vitassuk el, de még ha ezer vagy 2 ezer lenne, az is nagyon kevés lenne a rendszerszintű változáshoz, és itt a 20-25 ezer jogosulti létszámhoz képest pedig pláne kevés.

Tehát amikor jogalkotási szörnyszülöttről beszélt az egyik vezérszónok, egyáltalán nem túlzott. Elképesztően leszűkítő feltételekkel találkozunk, és egy hibásan felmért koncepcióval, amelynek az első módosítása most itt fekszik előttünk, és tökéletesen látszik az, hogy ez a csomag magán viseli azon Bankszövetség döntéseinek a nyomait, amellyel önök lepaktáltak, és amellyel megegyeztek, hogy őket terhelő módon a károsultakat nem hozzák helyzetbe, vagy legalábbis nem könnyítenek a helyzetükön.

Elképesztő minősíthetetlen munkáról van tehát szó, és még mindig lenne lehetőség belátni ezt a hibát, szélesíteni az érintettek körét ‑ hiszen hol tartunk most? Hogyha a szabadon felhasználható összeget nézzük, amelyet e koncepció lehetővé tesz az érintettek számára, ki az, aki magától azt választaná, hogy fejenként a 28 500, tehát a mindenkori nyugdíjminimumnak a másfélszerese lehessen csak elkölthető összeg az ő viszonylatában. Tehát egy köz­mun­kásbérnél is alacsonyabb összeg maradhatna egy olyan méretű család esetén egy családtagra vonatkozóan szabadon elkölthető szinten. Ezt is cáfolták a korábbi vitákban KDNP-s képviselők, a helyzet az, hogy mégis ez került bele a végső verzióba, és most is ez áll velünk szemben. Tehát olyan szűkítő körülmények állnak fel ebben a rendszerben, amelyek által önök elérték, hogy a 20-25 ezer lehetséges jogosult közül, teljesen mindegy, hogy 100 vagy 500, de alig pár száz érdeklődő tudjon egyáltalán bármit is igénybe venni.

Az pedig már a nemzetközi gyakorlatban is példátlan, hogy az elsétálási jogra emlékeztető lehetőségek az önök rendszerében fel sem merültek; tehát az, hogy öt év szó szerinti sanyargatás után ‑ hiszen itt nagyon nehéz helyzetbe kerülnek azért a magáncsőd intézményéhez csatlakozók ‑ szabad emberként távozhassanak azok, akiken egyébként az érintett kereskedelmi bankok, pénzintézetek álláspontom szerint már leverték azt a tartozásösszeget az esetek döntő többségében, amely indokolt lett volna. Mégis, hogy öt év magáncsőd után ne tudjon valaki a tartozásai lenullázása mentén szabadulni és új életet kezdeni, hogy ennek a koncepciója fel sem merült, ennek megint csak két oka van. Az egyik az átgondolatlanság, tehát nem vizsgálták meg talán elég alaposan azokat a nemzetközi mintákat, amelyeknél ez azért elérhető és működőképességük bizonyított, az igazságosság is efelé mutatna. A másik ok pedig teljes mértékben egyértelmű: önök nem rúgják fel a Bankszövetséggel kötött paktumot, az EBRD-vel kötött megállapodást sem rúgják fel, ennek szellemében járnak el. Így pedig a mozgásterük olyan erőteljesen leszűkül, hogy végül is a cselekvési terük a minimálisra szűkül. Látható tehát, hogy abszolút sikertelen ez a koncepció, amely még azért jó is lehetne, hiszen ne felejtsük el, hogy a magasabb jövedelműek, a szerencsések számára ‑ gondoljunk itt, mondjuk, az egykulcsos adózás által leginkább kedvezményezett körre, több százezer forintos fizetésekkel ‑ itt mérhető segítséget nyújthat egy magáncsőd. De valamilyen oknál fogva még az ebbe a csoportba tartozók sem veszik igénybe vagy próbálják igénybe venni nagy számban ezt a koncepciót.

Tehát egész egyszerűen látható, hogy Magyarországon a polgárok nem nyitottak erre a segítségi formára, pedig a segítségre szükségük lenne. Már csak azért is, mert a kilakoltatási moratórium tekintetében igen rosszul áll a kormányzat szénája, hiszen az áprilisi időpontot követően hatalmas csend az, ami előttünk honol, és azt kell hogy mondjuk, nem is látható, hogy a kilakoltatási moratórium tekintetében mikor és hogyan kívánja a kormányzat végre a cselekvés terére vinni saját magát. Azt is el kell hogy mondjuk, hogy a probléma eredője kezelése tekintetében is lehetne lépni, hiszen ha azt nézzük, hogy Magyarországon egy lakhatási krízis dúl, nem azt mondom, hogy mondjuk, a szociális bérlakások számát kellene nagyságrendekkel növelni, inkább a probléma kiváltó okára lehetne koncentrálni. Az országos lakásállománynak most emlékeim szerint az 1,5 százaléka szociális alapú, tehát olyan kedvezményes tarifával bíró, amit a nehezebb sorban élők is ki tudnak fizetni. De az egészen bizonyos, hogy a kormányzat nulla forint befektetésével is tudná adott esetben a lakáspiaci kínálatot szélesíteni, tehát muszáj ide behoznom a lakásépítések áfatartalmának 27-ről legalább 5 százalékra történő csökkentését, ami által még kormányzati beavatkozás nélkül, ha csak a versenypiacra gondolunk, ott is 5-10 ezer ingatlan épülhetne évente. Ez tartós munkahelyeket biztosítana a magyar embereknek, hosszú távon pedig a lakáskínálat szélesítése nyilvánvalóan az árakra is egyértelműen hatást gyakorolna. El kell hogy mondjuk, hogy továbbá halaszthatatlan lenne egy állami hátterű lakásépítési, bér­lakás­építési program tető alá hozása. Ennek a költségvetési forrásait is érdemes lenne elkülöníteni, hiszen pár év alatt ezek visszapörögnek a rendszerbe a különböző multiplikátor hatások által. Összességében mégis el kell hogy mondjuk, hogy ez a magán­csődintézmény cégérnek kirakva sem jó, hiszen nagyon rossz PR az, hogy 20-25 ezer jogosult közül alig pár száz kíván élni vele. Hatalmas lehetőségek lennének benne még most is. Tehát arra kérem a kormányzatot, hogy gyakoroljon önmérsékletet, lássa be a hibáját. Mutassa meg ezzel adott képviselői, emberi nagyságát is, és egy közös megoldás kimunkálásával egy sokkal szélesebb kör számára tegyük elérhetővé azt a modellt, amelyből ki kell szedni az embertelen és sanyargató feltételeket, és amelybe bele kell tenni a károsultakat valóban megsegítő rendelkezéseket, akár az EBRD-vel vagy a Bankszövetséggel kötött paktumok felrúgása által, de mindenképp oly módon, hogy egy elsétálási jogot is biztosítsunk az adósok számára, tehát öt év elteltével, ezen elképesztően nehéz, megszorításokkal teli időszak után szabad emberként távozhassanak az adósok.

Ez lehetne álláspontom szerint egy közös nemzeti minimum, és a Jobbik ennek szellemében fogja megtenni jobbító módosító javaslatait. Köszönöm a lehetőséget. (Taps a Jobbik soraiban.)