Magyar Péter (TISZA)

MAGYAR PÉTER miniszterelnök: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Honfitársaim! Fiatal magyarok állnak a téren. Hamarosan valaki beszélni fog. Mindenki tudja, miért van itt, de senki nem tudja pontosan, mi fog történni. Annyit éreznek, hogy nemsokára minden megváltozik. Magyarország a következő napokban a nemzetközi sajtó címlapjaira kerül.

A mából visszanézve próbáljuk meg elképzelni, mit érezhettek akkor azok az emberek, az őseink a téren; milyen cipőt vettek fel aznap reggel a történelemhez; ki vigyázott a gyerekeikre; belegondoltak‑e a mögöttük álló hónapokba, évekbe; gondolkodtak‑e azon, hogy innen a térről hova és hogyan tovább, hogy mit tennének meg, mekkora áldozatot hoznának ezért az országért. Gondolkodtak‑e azon, hogy mi lesz, ha nem sikerül; hogy hova mennek majd, ha nem sikerül, és mi lesz, ha nem sikerül? Tudták‑e reggel, amikor felébredtek, hogy aznap történelmet fognak írni?

Fiatal magyarok állnak a téren ‑ 1956. október 23-án a Kossuth téren és 1989. június 16-án a Hősök terén ‑, akik ebben a pillanatban, ebben a kegyelmi pillanatban a történelmet írják. Akik a téren állnak, egyszerre néznek a szüleik, a nagyszüleik és a gyermekeik szemébe.

(9.20)

Azt mondják a szüleik generációjának, hogy nemet mondanak azokra az évekre, évtizedekre, amelyek az ő életük kereteit adták. Bátor és egyben naiv ígéretet tesznek a következő generációnak arra, hogy mostantól minden más lesz. Nem az ő hibájuk, hogy az ígéretük nem vagy csak részben valósulhatott meg. Az 1956-os forradalom elbukott, az 1989-es rendszerváltás részben kudarcba fulladt. Nem egy emléknap dolga annak megértése, hogy miért történt mindez, de dolgunk annak megértése, hogy mit tanulhatunk tőlük, az akkori fiatal magyaroktól az utcán.

Honfitársaim! Elődeinkkel ellentétben nem szeretnénk kisajátítani, birtokolni, sajátunkká tenni sem 1956, sem 1989 történetét. Nem szeretnénk eldönteni, kik voltak az igazi ’56-osok vagy éppen az igazi rendszerváltók. Nem szeretnénk utólag felosztani semelyik teret jobboldali vagy baloldali forradalmárokra, hiszen éppen az a csodálatos ezekben a napokban és ezeken a tereken, hogy az egész nemzet napjai és terei voltak, hogy egyszerre küzdött a hazáért Pálinkás-Pallavicini Antal, Gimes Miklós, Szeles Erika, Szilágyi József, Mansfeld Péter vagy éppen Angyal István 1956-ban, és egyszerre állt a színpadon az újratemetésen 1989-ben Orbán Viktor és a halálra ítélt ’56-os Mécs Imre.

De a tanulságokat sem szeretnénk megkerülni, azok pedig nehezek. Nagy Imre, akinek mártírhalálára ma emlékezünk, a XX. században sokszor állt fel a magyar történelem színpadára, de háromszor nagyon fontos pillanatban: 1956-ban a forradalomban játszott szerepe miatt; 1958-ban a kivégzésekor, s amikor kegyelmet nem kért; és az 1989-es újratemetéskor. 1956-ban Nagy Imre pártjával szembeni lojalitása, azonosulása, sorsközössége kétséget kizáróan megvolt, így érkezett ő 1956-ban a forradalomba. Bizonytalan hőse volt eleinte ennek a forradalomnak. Nem a pesti srácok magától értetődő erkölcsi tisztaságával lépett a történelembe, sőt habozott is, késlekedett, vívódott, „elvtársaimnak” hívta a forradalmárokat a Kossuth téren; próbálta összeegyeztetni azt, amiben egész életében talán hitt, azzal, amit a saját szemével látott, a szabadságvágyó magyarok millióival.

November 4-ét, a forradalom leverését követően őt és társait a jugoszláv nagykövetségről a romániai Snagovba hurcolják. Itt kezdett bele önéletrajzi könyvének megírásába, melyet nem tudott befejezni. A műnek a Viharos emberöltő címet adta, borítójára pedig ezt írta: 1896-195… ‑ tudta, hogy nem éri meg az évtized végét. Tudta és szabad akaratából választotta a hazát és a biztos halált a számára mindent jelentő párt és a kommunista ideológia helyett. Azt kérem, hogy gondolkozzanak el egy pillanatig ezen a sorson: a hazát választotta a párt helyett.

Jövendölésében igaza volt: Kádárék hazahozták, társaival bíróság elé állították és halálra ítélték. Bár a kivégzése előestéjén feleségének írt levele soha nem került elő, de egy hónappal korábban ezt írta neki: „Ha elpusztulok is, a nép majd győz. Ez ápolt bennünket, az ő ügyéért estem el.”

Nagy Imre kegyelmet nem kért. 68 évvel ezelőtt, 1958. június 16-án hajnalban a budapesti Kisfogház udvarán kivégezték őt, Maléter Pált és Gimes Miklóst. Korábban a börtönben életét vesztette Losonczy Géza, néhány héttel a kivégzések előtt pedig felakasztották Szilágyi Józsefet. Nagy Imre 62 éves volt, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza és Szilágyi József negyvenévesek voltak. Csontjaikat a börtön sétálóudvarán ásták el, majd 1961-ben kerültek az Új köztemetőbe, kátránypapírba csomagolva, arccal lefele, összedrótozott kézzel és lábbal, jeltelen, jelöletlen sírokba, hamis nevek alatt eltemetve.

Megölni őket kevés volt, ki kellett, ki akarták törölni őket a történelemből. Hogy ez nem sikerült, azért egy nemzet lehet hálás az özvegyeknek, családtagoknak, akik soha egy percig sem adták fel a reményt, hogy ha igazságot talán nem is, de megnyugvást egy nap találhatnak a hőseik. Az 1989-es újratemetésig kellett küzdeniük és várniuk. 1989. június 16-a egy nemzet katarzisa volt. Nemcsak Orbán Viktor történelmi beszéde miatt, amit az elmúlt évtizedekben aprópénzre váltott, nemcsak Nagy Imre és mártírtársai miatt, hanem Szeles Erika miatt például, akinek legendás fotója a magyar forradalom jelképévé vált. 15 éves korában adta az életét a hazáért. Vagy éppen Mansfeld Péter miatt, aki 18 éves korában adta az életét a hazáért. Vagy Angyal István miatt, aki auschwitzi túlélőként a Tűzoltó utca parancsnoka volt, s 30 éves korában adta életét a hazájáért. A baji, mosonmagyaróvári, salgótarjáni vagy éppen a budapesti Parlament előtti, a szabadszállási, a tinnyei, a nagykanizsai, a tiszakécskei, a mosonmagyaróvári sortüzek megannyi áldozata miatt, akik soha nem élhették meg, hogy egy szabad Magyarország lehessen az otthonuk ’56 valamennyi mártírja miatt.

Képviselőtársaim! Azt kívánom magunknak és a hazánknak, hogy ezt a sűrű, nehéz XX. századi történelmet, ami mögöttünk van, tudjuk elmesélni értően, érzően a gyermekeinknek és az utánunk jövő generációknak, hogy tudják, kik voltak azok az emberek, akik előttünk jártak ezen az úton, akiknek a hazánkat és a szabadságunkat köszönhetjük. Hogy ismerjék meg ők is Mindszenty vívódását, Rácz Sándor bátorságát, Marián István önfeláldozását, Brusznyai Árpád vagy éppen Mansfeld Péter vagy Tóth Ilona tragikus történetét, és azoknak a névtelen magyaroknak a történetét is, akiknek a nevét nem viseli utca, nem őrzi emléktábla, és akikről talán már csak a családjuk tudta, hogy mit tettek ezért az országért.

Honfitársaim! Bárcsak mindannyian fel tudnánk nőni ezeknek az embereknek az áldozathozatalához! Bárcsak mindannyian ellen tudnánk állni a kísértéseknek, hogy napi politikai tőkét kovácsoljunk a történetükből! Bárcsak szembe tudnánk nézni azzal a nehéz történelmi örökséggel, hogy hőseink bonyolult hősök, de a döntéseik egyszerűek voltak! A hazát választották a párt helyett, az önfeláldozást a megalkuvás helyett, életüket adták a mi közös boldogságunkért, ennek a csodálatos országnak, Magyarországnak, a szuverén, szabad Magyarországnak a jövőjéért.

Honfitársaim! Idén október 23-án ünnepeljük az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóját. Ha sikerül új lapot nyitnunk, megértenünk, mit jelent számunkra ’56 öröksége, a ránk hagyott feladat, akkor talán végre először ezt az ünnepet derűvel a szívünkben ülhetjük majd meg.

(9.30)

Mert 70 év távlatából, hála a magyar nemzetnek, már látjuk a történet végét; látjuk, hogy a magyar nemzet végül oda jutott, ahová az 1956-osok el akarták juttatni: saját döntéséből hazánk a szabad világ része lett, lemosta magáról a diktatúra és a megszállás gyalázatát, egy új lapot nyitott a történelemben. Ezt fogjuk közösen, minden magyar, együtt ünnepelni idén október 23-án.

Tisztelet és dicsőség a hősöknek! Gloria victis! (Taps.)