Melléthei-Barna Márton (TISZA)

MELLÉTHEI-BARNA MÁRTON (TISZA): Köszönöm szépen, elnök úr. Nagyon röviden akkor én is először elmondanám a beszédemet, ha már írtam, és remélem nem lesz olyan zagyva, legalábbis a képviselőtársak nem fogják ezt így értékelni, és utána én is fogok reagálni, kiegészítve talán egy picit a miniszter asszony észrevételeit.

József Attila 1936-ban elképesztő érzékenységgel és pontossággal írta: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Szerintem kevés olyan mondat van, ami pontosabban fejezné ki, hogy miért van szükségünk erre a törvényre. Azért kell megismernünk a múltat, azért kell feltárnunk, ami velünk történt, hogy ne maradjunk annak a foglyai. Ki kell mondanunk a történeteinket, hogy a következő nemzedéknek már ne a hallgatást, a gyanakvást és a félig elmondott történeteket adjuk örökül.

A múlt nem tűnik el attól, hogy bezárjuk egy levéltári szekrénybe, tovább él a családi hallgatásokban, a megmagyarázhatatlanul kisiklott életutakban, a meg nem kapott állásokban, a félbeszakadt pályákban, a szétszakított barátságokban, a pletykákban, a sejtésekben, a politikai célzatú kiszivárogtatásokban. És tovább él abban a nagyon személyes kérdésben is, amelyet oly sokan feltettek az elmúlt évtizedekben: ki figyelt meg engem, ki jelentett rólam, és egyáltalán mit tett velem a saját hazám.

A kommunista diktatúra állambiztonsága nem egyszerűen adatokat gyűjtött, behatolt az emberi kapcsolatok legbelsőbb terébe, bizalmatlanságot vitt a családokba, a barát és barát, a tanár és diák, lelkész és gyülekezet közé, az otthon, a munkahely, a templom, az egyetem, de még egy baráti beszélgetés is a megfigyelés potenciális színtere volt. A rendszer nemcsak embereket ellenőrzött, magát a bizalmat támadta meg.

Ezért az állambiztonsági múlt feltárása nem pusztán történészi feladat, nem is kizárólag levéltári vagy adatvédelmi kérdés. A demokratikus közösség önismeretének az ügye, annak a felismerése, hogy a szabadság nem azt jelenti, mit nem tehet meg velünk az állam ma, hanem azt is, hogy jogunk van megtudni, hogy mit tett velünk az állam tegnap.

(12.00)

Tisztelt Ház! Ezt a feladatot a rendszerváltás óta nem sikerült elvégezni. Voltak törvények, voltak átvilágítási kísérletek, létrejött a Történeti Hivatal, majd az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, sőt a Nemzeti Emlékezet Bizottsága is, dolgoztak kutatók, levéltárosok, bizottságok, részeredmények születtek is, mégsem valósult meg a teljes körű, következetes és mindenki számára hozzáférhető feltárás, amelyet a társadalom joggal várt el már 1990-ben is.

36 év telt el, különböző összetételű kormányok, különböző parlamenti többségek váltották egymást, de a rendszerváltásnak ez az erkölcsi adóssága mindmáig megmaradt. Mindig akadt egy jogi érv, intézményi akadály, nemzetbiztonsági kifogás vagy politikai megfontolás, amelyre hivatkozva a döntést el lehetett halasztani. A halasztásból pedig lassan rendszer lett. Ennek a súlyos árát fizetjük a mai napig. Ahol a tényekhez nem lehet szabadon hozzáférni, ott a helyüket elfoglalja a gyanú, ha az állam nem tárja fel rendezett módon a múltat, ott az iratokból politikai fegyver lesz. Egyes nevek előkerülnek, mások rejtve maradnak, egyes történeteket megismerhetünk, másikat csak sejtünk. A titok ilyenkor nem védi a közösséget, hanem hatalmat ad annak, aki ismeri.

A késlekedés leginkább az áldozatokkal szemben volt igazságtalan. Sokan úgy haltak meg, hogy nem kaphattak választ életük alapvető kérdéseire. Mások a mai napig várnak arra, hogy megtudják, miért tört ketté a pályájuk, miért nem utazhattak, miért zaklatták őket, vagy kik és milyen célból gyűjtöttek róluk adatokat. Számukra az iratok megismerése nem történelmi kíváncsiság, hanem egyfajta kárpótlás, annak legalább részleges visszaadása, amit a diktatúra elvett tőlük, vagyis a saját életük történetéhez, annak megismeréséhez való jog.

És igen, az idő múlása sem teszi fölöslegessé a feltárást, éppen ellenkezőleg: ahogy fogynak a személyes tanúk, úgy nő az állam felelőssége azért, hogy a fennmaradt dokumentumokat megőrizze, hozzáférhetővé tegye, és ne engedje, hogy a bizonyítható történelmet végleg felváltsa a legenda. Ezért van szükség a most előttünk fekvő törvényjavaslatra.

A javaslat világosan meghatározza, kit tekintünk az állambiztonsággal együttműködő személynek. Nem egyetlen kartont vagy aláírást keresünk, azt kell megvizsgálni, történt‑e valódi együttműködés, információátadás, feladat-végrehajtás vagy más operatív közreműködés. A megfigyelt személy soron kívül és ingyen kaphatja az adatokat, iratok másolatát, megismerheti annak az adatait, aki róla jelentett és vele foglalkozott. Ez nem szívesség, ez megint csak az ő joga.

A javaslat könnyebbé teszi a kutatást és a megismerést. A 6-os kartonok, a B-naplók, a B-dossziék, valamint a mágnesszalagokon fennmaradt nyilvántartások nem minősített leíró adatai online, kereshető formában lesznek hozzáférhetők, a törvényben védett iratok vagy adatok kivételével. A múlt megismerése nem egy kiváltság lesz.

A nyilvánosság mellé a törvény világos garanciákat is tesz: védi az emberi méltóságot, a magánéletet, kegyeleti jogot és különösen érzékeny személyes adatokat. Külön kezeli a megfigyeltet, harmadik személyt, a hivatalos alkalmazottat és az együttműködőt; minden adatnál külön meg kell állapítani, hogy az érintett milyen minőségben szerepel. Ez azért fontos ‑ egyetértek képviselő urakkal ‑, mert nem minden név mögött ugyanaz a történet áll, az iratok lehetnek hiányosak, tévesek vagy akár szándékosan torzítottak is; voltak, akiket zsaroltak, volt, aki ellenállt, volt, aki vállalta az együttműködést, de nem ártott másoknak, és volt, aki meggyőződésből vagy akár előnyökért működött közre. Az irat önmagában nem ítélet, forrás, amit értelmezni kell, nyilvános, tisztességes alapot ad a történészi munkához és az erkölcsi mérlegeléshez.

A törvény rendszeressé és ellenőrizhetővé teszi a minősített iratok felülvizsgálatát is. A ma is valós nemzetbiztonsági érdekeket természetesen továbbra is védeni kell, de a nemzetbiztonság nem lehet mindent elfedő címke, ha egy irat titkos marad, annak világos, konkrét és ellenőrizhető oka kell hogy legyen.

Tisztelt Képviselőtársaim! Nem állíthatjuk majd azt, hogy a törvény elfogadásával minden kérdésre választ adunk, elpusztított iratokat ugyanis nem lehet újrateremteni. Márpedig tudjuk: megsemmisítettek iratokat. Ahogy akár egyébként idén áprilisban is, de ebbe a vitába most ne menjünk bele. Az emberi döntések valamennyi indítékát sem lehet egy dossziéból kiolvasni, és egyetlen jogszabály sem képes önmagában begyógyítani mindazokat a sebeket, amelyeket évtizedek félelme, hazugsága és a hallgatás okozott. De megtehetjük azt, amit egy demokratikus államnak meg kell tennie: nagyobbra nyitjuk a megismerés kapuját. Nem mondjuk meg az embereknek, hogy mit gondoljanak a múltról, odaadjuk nekik a forrásokat, hogy maguk ismerhessék meg. Nem hivatalos emlékezetet gyártunk, és nem bosszút hirdetünk, véget vetünk annak, hogy a titok továbbra is hatalmat gyakoroljon felettünk. Ez a törvény a továbblépést és a múlt lezárását teszi lehetővé. Csak azt a korszakot lehet ugyanis lezárni, amelyet előtte feltártunk, és csak az a közösség tud szabadon jövőt építeni, amely ismeri, feldolgozza, elfogadja a saját múltját, és nem fél attól.

Különös súlyt ad mindennek, hogy a törvény az ’56-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulójának esztendejében születik meg. ’56 szabadságának öröksége nem lehet teljes addig, amíg indokolatlan titkok fedik, miként üldözték és figyelték meg a forradalom résztvevőit, családjaikat és társaikat. Méltó tisztelgés előttük, ha az állam végre nem őrzi tovább indokolatlanul annak a diktatúrának a titkait, amellyel ők szembeszálltak.

József Attila azt írta: a harcot békévé oldja az emlékezés. De az emlékezés csak akkor oldhat békévé bármit, ha igazságra épül, elhallgatás helyett megértésre; ha nem összemos, hanem különbséget tesz; ha nem sebeket akar feltépni, hanem lehetőséget ad arra, hogy végre begyógyuljanak. 36 év után ez valóban a mi munkánk, és nem is kevés.

Szeretnék röviden reagálni, ahogy ígértem az elején, a felvetésekre. Simicskó képviselőtársamnak azt szeretném mondani, hogy egyetértek önnel, nagyon sok irat megsemmisült. Egyébként először 1956-ban sikerült égetni, aztán ’89-ben is, sikerült felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű iratot megsemmisíteni. De kérdezem én öntől: akkor az a jó megoldás, hogy nem hozzuk nyilvánosságra, ami van? A mi álláspontunk egyértelmű ebben a kérdésben: ez egy történelmi bűn, hogy akkor hagyták egyesek ezeket az iratokat megsemmisíteni. De mi nem tehetünk mást, én azt gondolom, hogy mi közösségünk nem tehet mást, mint feltárjuk ezeket az iratokat.

Azzal is nagyon egyetértek önökkel, hogy családi drámák akár előfordulhatnak. Mi nem számítunk, és egyeztetve levéltárosokkal, történészekkel, a szakma sem számít semmilyen ilyen nagy kataklizmára és családi tragédiák sorozatára. Biztos, hogy lesznek beszélgetések. Biztos, hogy lesznek kérdések. Biztos, hogy lesznek ebből is meg nem értett történetek. És ebben nagyon nagy felelőssége van nemcsak a politikumnak, hanem a tudománynak. Legjobb tudásom szerint az ÁBTL összes munkatársa azon dolgozik, hogy az edukációra felkészüljön, arra, hogy elmagyarázzuk, mit jelentenek azok az iratok, azok az adatok, amelyeket meg fognak ismerni végre, 36 év után, a 70. évforduló évében. A célunk tehát az, hogy egy értő, egy felnőtt társadalmat tudjunk abba a helyzetbe hozni, hogy megismerhesse a saját múltját. Ebben segít a mi törvényünk, és ebben segít minden edukáció, minden oktatás, ami azt gondolom, hogy sajnos egyébként sok minden más mellett az elmúlt 36 évben szintén elmaradt.

Novák Előd képviselőtársam a határidőket jelezte. A határidőkkel kapcsolatban mindig bajban vagyunk. Ennek a törvénynek az első lépése volt, amikor a felülvizsgálattal kapcsolatban beszéltünk arról, hogy bizottságot kell létrehozni, és a nemzetbiztonsági szolgálatoknak felül kell vizsgálni a náluk őrzésben lévő iratokat. Ott is abban a kínban voltam, hogy milyen határidőket szabjunk a bizottság működésére, ha nem tudjuk, hogy hány folyóméternyi iratnak az átvilágítását, átvizsgálását kell megfejteniük. Én abban reménykedem, azt hiszem, közösen abban reménykedünk, hogy nagyon sokat, mármint a bizottságnak keveset, merthogy maga a szakszolgálat fogja átadni a levéltárnak, és abban reménykedem, hogy a folyamatos átadást követően rengeteg sok olyan irat lesz, aminek a feldolgozása egyébként mechanikusan, tehát nyilván a szkennelés automatikusan, de ezt követően az anonimizálás, értékelés mechanikusan fog megtörténni.

Én egyeztettem levéltárosokkal, történészekkel, és azt gondolom, hogy lesz még javaslat az én részemről, aztán meglátjuk, hogy a frakció elfogadja‑e, vagy sem, a határidőkkel kapcsolatban. Én jelenleg azt gondolom, lehet, hogy lenne olyan határidő, tényleg azért, hogy ténylegesen valós határidőt tudjunk teremteni: érdemes lenne megfontolni 2027. február 25-ét ‑ ez a kommunizmus áldozatainak emléknapja ‑ mint véghatáridő a nagyobb iratú dossziék anonimizálására és közzétételére. De azt gondolom, ez olyan szakmai kérdés, amiről ‑ pont azért, mert egy normális eljárásban fogadjuk el a törvényt ‑ lesz idő, hogy egyeztessünk. És egyébként ezzel kapcsolatban várjuk az észrevételt.

Várszegi Asztrikkal kapcsolatban meg úgy egyáltalán a kérdéssel kapcsolatban azt szeretném jelezni önnek, hogy a 6-os kartonok megérzésem szerint nyilvánosak lesznek, a 6-os karton pedig tartalmaz egy olyan rubrikát, hogy mikor szervezték be és mikor dekonspirálódott, vagy mikor lépett ki ebből a rendszerből. Nem láttam természetesen az illetőnek a kartonját, de ha van ilyen kartonja, akkor azon minden bizonnyal ott van a jel, hogy mettől meddig volt kötelékben. Tehát én azt gondolom, hogy ha nem is a teljes történetet lehet megismerni, de hogy nagyon rövid ideig állt fenn az állapot, ez abból az egy dokumentumból is egészen biztosan elérhető lesz.

(12.10)

Igen, felmerült még az, hogy vissza kell‑e adni az iratokat, és ez bűncselekmény vagy sem, ez a kérdés. Bűncselekményt szándékosan lehet elkövetni. Tehát nyilvánvalóan azt mindannyian tudjuk, hogy ha történetesen én örököltem volna nagyapámtól egy iratot, nem örököltem, de ha véletlenül találnék a pincében vagy a padláson iratokat, amelyek között nemzetbiztonsági iratok voltak, és nem adtam vissza őket, akkor nem fognak tudni engem emiatt börtönbe csukni. De a jogalkotónak a célja nagyon egyértelmű abban a kérdésben, hogy a különböző kilopott iratok ‑ én sokkal inkább azt gondolom, hogy ezek kilopott iratok ‑ visszakerüljenek, legalábbis nagyobb eséllyel visszakerüljenek a levéltárba, vagy átkerüljenek a levéltárba, mint abban az esetben, ha nem beszélünk erről semmit sem.

Igen, ez egy erős intézkedés, jóllehet valószínűleg nem várható, hogy razziákat fog tartani a rendőrség, hogy nyomozzon idős honfitársainknál vagy azok unokáinál, akik ebben esetleg érintettek lehetnek. De ettől függetlenül magát a célt, hogy a levéltárba kerüljenek a levéltárba tartozó iratok, szerintem csodálkoznék, ha önök nem támogatnák. Ha van erre jobb ötletük, van ezt a célt erősítő egyéb elképzelésük, javaslatuk, akkor ahogy bárki mástól is a társadalmi konzultáció keretében fogadtunk észrevételeket, így önöktől is, megköszönjük, ha van. Én biztos, hogy támogatni fogom. Mondom még egyszer, a cél az, hogy azok az iratok, amelyeket kiloptak, és amelyek egyébként a mi közös történelmünk részei és a közös megértésnek a zálogai, minél gyorsabban bekerüljenek a levéltárba.

Úgyhogy annyit szeretnék jelezni, hogy én nyilván támogatom a törvényjavaslat elfogadását, és én erre buzdítok mindenkit, hogy ha van jobbító szándéka, akkor azt jelezze, és támogassák önök is a múlt feltárását és ennek a jogszabálynak az elfogadását. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a TISZA soraiban.)