Lukács Gábor (TISZA)

LUKÁCS GÁBOR (TISZA): Köszönöm a szót, elnök asszony. Elnézést kérek, hogy komolyan veszem a nándorfehérvári hősöket, és erről az ünnepi évfordulóról szeretnék beszélni, és nem például az azonos nemű párok örökbefogadásáról. Viszont mivel a miniszterelnök úr beszédének egy részében a Fidesz-KDNP-frakció a függöny mögött kukkolt, ezért nem árt néhány gondolatot megismételni.

Amikor délben megszólalnak a harangok Magyarországon és szerte a keresztény világban, az 570 évvel ezelőtti győzelemre emlékezünk, amelynek jelentősége messze túlmutat a hadtörténeten. A déli harangszó annak az emléke, hogy volt egy történelmi pillanat, amikor egy maroknyi közösség vállára olyan felelősség nehezedett, aminek a súlyát akkor talán még ők maguk sem érzékelték teljes egészében.

1456 nyarán II. Mehmed szultán, aki már nem az első négyéves ciklusát töltötte az Oszmán Birodalom élén, Európa egyik legnagyobb hadseregével érkezett Nándorfehérvár falai alá. A kor legerősebb katonai hatalma vonult fel a vár ellen, legalább 70 ezer janicsár alakulataival, hatalmas flottával és olyan túlerővel, amelyet a krónikások többsége egyszerűen legyőzhetetlennek tartott. És igen, a katonai számítások, előrejelzések elsöprő győzelmet mutattak.

A túlerő nyomasztó volt, az erőforrások… ‑ össze sem lehet hasonlítani. Mai fogalmainkkal élve talán úgy mondanánk, az ostromlók azt gondolták, hogy a vár védőiben óriási kognitív disszonancia lehet (Derültség a TISZA soraiból.), és valódi, igazi vereség lát majd napvilágot.

Hunyadi serege létszámban, felszereltségben és tapasztalatban is hátrányban volt, egyszóval minden adott volt ahhoz, hogy a történelemkönyvek egy elveszített csataként emlékezzenek erre az ostromra, mégis egészen másként alakult. A nándorfehérvári diadal egyik legfontosabb tanulsága ugyanis az, hogy a túlerő önmagában soha nem jelent biztos győzelmet. Egy közösség erejét ugyanis nem kizárólag a fegyverei, a pénze vagy a létszáma határozza meg, hanem az is, hogy a tagjai képesek‑e felismerni a közös célt, képesek‑e bízni egymásban, képesek‑e ellenállni minden olyan körülménynek, amely ezt a bizalmat meg akarja bontani.

(9.50)

Hunyadi János pedig tudta, hogy az ostrom nem csupán a falak ellen zajlik. A túlerő mindig keresi a leggyengébb pontot, és egy közösség akkor maradhat erős, ha nem engedi, hogy bármilyen eszközzel eltérítsék a közös céljától. Viszont a vár védői kitartottak Hunyadi mellett, pedig sokféle emberből állt össze a sereg: főurak, végvári katonák, polgárok, parasztok, Hunyadi veteránjai együtt vállalták a küzdelmet. Pedig más volt a múltjuk, más volt a feladatuk, más volt az életük, de egyetlen célban teljes volt az egyetértésük: meg kellett védeni a hazát, mert tudták, ha Nándorfehérvár elesik, annak következményeit nemcsak ők, hanem egész Magyarország és egész Európa viseli majd. Ezért sokan úgy tekintettek a vár védőire, mint akik nemcsak Magyarország, hanem Európa jövőjéért is harcolnak. (Taps a kormánypárt soraiban.)

Tisztelt Ház! 1456-ban nagyon sokan úgy gondolták, hogy Nándorfehérvárnak nincs esélye. Hunyadi János és katonái azonban tudták, hogy a vár falait nemcsak kövekből építik fel tégláról téglára, mert a valódi remény azokban az emberekben volt, akik hittek egymásban, akik vállalták a felelősséget, és akik tudták, hogy vannak pillanatok, amikor egy közösség minden tagjának ugyanazért az ügyért kell helytállnia. 2026 elején Magyarországon is többen biztosak voltak abban, hogy egy politikai közösség alulmaradhat egy olyan hatalommal szemben, amely mögött ott áll a pénz, a média és az állam teljes ereje. A történelem viszont azt tanítja, hogy a túlerő önmagában még soha nem jelenthet biztos győzelmet. Éppen ezért emlékezzünk azokra a hősökre, s vegyünk példát azokról, akik bebizonyították, hogy a haza szeretete képes megváltoztatni a történelem menetét, és akiknek az üzenete 570 év múltán is irányt mutat az utókor számára. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárt soraiban.)