Horváth Nándor Zsolt (TISZA)

HORVÁTH NÁNDOR ZSOLT (TISZA): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! 2023-ban szereztem meg a történelemtanári diplomámat, és amíg gyakoroltam ezt a gyönyörű hivatást, mindig arra tanítottam a diákjaimat, hogy a múlt nem azért van, hogy ítéletet mondjunk felette, hanem azért, hogy megértsük azt, levonjuk belőle a tanulságokat és bölcsebben formáljuk a jövőnket.

Amikor közös felelősséggel az ország sorsáról döntünk, akkor a múlt tapasztalatait szem előtt tartva érdemes megvizsgálnunk a ma előttünk fekvő törvényjavaslatot is. Ha már így elrévedezünk a múlt rejtelmeiben, Czirbus Gábor képviselőtársam bürokratikus teherről beszélt. Hát, kedves képviselőtársam, én végigcsináltam a teljesítményértékelési rendszert, és minden tisztelettel, na, az volt az igazi bürokratikus teher. Többek között ezért szüntettük meg.

A magyar oktatás története világosan megmutatja, hogy az iskolarendszer azokban az időszakokban tudta legeredményesebben betölteni a küldetését, amikor a szakmai autonómia, a kiszámíthatóság, az oktatásban dolgozók megbecsülése biztos alapot jelentett a mindennapi munkához. Amikor Eötvös József 1868-ban megalkotta a népoktatási törvényt, nem hivatalt épített, hanem szakmát. A rendszer tartóoszlopává a megbecsült pedagógust tette. Az a törvény azért működött, mert egy egyszerű belátásra épült: az iskola annyit ér, amennyit a tanára, és a tanár annyit tud adni, amennyi bizalmat kap.

Ez a javaslat is arról szól, hogy a szakmai döntéseknek ott van a helyük, ahol a gyermekeket név szerint ismerik. Az elmúlt bő évtized ugyanis megmutatta, milyen súlyos mellékhatásai vannak egy túlcentralizált rendszernek. A 2013-at követően kialakított működési modellben az iskolaigazgatók úgy viselték a teljes vezetői felelősséget, hogy közben megfosztották őket a vezetői munka legfontosabb eszközétől, attól a lehetőségtől, hogy maguk választhassák ki és alkalmazhassák azokat a pedagógusokat, akikkel az intézmény szakmai munkáját kívánják megvalósítani. Az Orbán-rendszerben eljutottunk odáig is, hogy egy tankerületi vezető szabta meg az iskolaigazgatónak, hogy ki szólalhat fel egy tanévnyitón. Az a vezető, akinek megmondják, kinek adhat szót a saját közösségében, nem partner, hanem ügyintéző. Ahol a felelősség és a döntés elválik egymástól, ott a döntés elszakad a valóságtól.

Tisztelt Ház! Ez a törvényjavaslat erre a hibás rendszerlogikára ad választ. A következőkben engedjék meg, hogy három pontban rendszerezzem a felszólalásom téziseit az előttünk álló törvényjavaslat vonatkozásában. Először is a javaslat visszaadja a döntési szabadságot azoknak, akik értenek hozzá. Az állam garantálja a finanszírozást és a béreket, de a szakmai munkát visszahelyezi a tanáriba. Ez azért jó, mert a helyi igényeket nem egy minisztériumi íróasztalnál, hanem a tantestületekben ismerik a legjobban.

Másodszor: mert véget vet a fentről diktált, arc nélküli kinevezéseknek. Ez a módosítás azért jó, mert az iskolaigazgatók végre valódi vezetők lesznek, akik maguk választhatják meg a csapatukat, mindezt a közösség bizalmával a hátuk mögött. Ezzel helyreállítjuk a vezetői tekintélyt és a szakmai méltóságot.

Harmadszor: a felesleges konfliktusok helyett kiszámíthatóságot teremt. A sztrájkjog kiüresítése eddig csak káoszhoz és polgári engedetlenséghez vezetett. Ez a szabályozás pedig azért jó, mert békét hoz, tisztázza a játékszabályokat, megvédi a gyermekek és a szülők érdekeit, miközben nem tapossa el a pedagógusok jogait sem. Emlékezzünk a Kölcsey Gimnáziumból azonnali hatállyal elbocsátott tanárokra! Volt diák, aki egyszerre veszítette el a magyartanárát, a matematikatanárát és az osztályfőnökét. Felteszem a kérdést: kinek volt ez jó? Hát persze, hogy senkinek. Ellenben most a törvényes sztrájkjog kiszámíthatóságot hoz. A javaslat pontosan garantálja a gyermekfelügyeletet reggel 7 és délután 3 óra között.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a javaslat alapozás, nem old meg mindent egyszerre, egy csapásra, de az alapoknál dől el, hogy megáll‑e az épület. Az oktatási reformok közül azok bizonyultak tartósnak Eötvöstől napjainkig, amelyek a pedagógusszakma bizalmára építettek, és azok koptak el, amelyek a bizalmat ellenőrzéssel akarták pótolni. A tanári szoba nem kormánypárti és nem ellenzéki. Aki igennel szavaz, az nem egy kormánynak szavaz bizalmat, hanem azoknak a pedagógusoknak, akik holnap reggel is belépnek az osztályterembe, és akik jobban tudják bármelyikünknél, mire van szüksége a gyermekeknek. Kérem tisztelt képviselőtársaimat, támogassák a javaslatot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárt padsoraiból.)