Melléthei-Barna Márton (TISZA)

MELLÉTHEI-BARNA MÁRTON (TISZA): Köszönöm szépen. Azért kértem szót, és nem a végén, hogy hátha tudunk még vitatkozni egymással. Gondoltam, ez így korrektebb és demokratikusabb egy fokkal. Gyorsan megpróbálok mindenkinek válaszolni a felvetésekre.

Az első az, hogy ennél a törvénynél ‑ akkor lehet, hogy még mindig nem teljesen világos ‑ kétlépcsős jogalkotásban gondolkodunk. Az első arról szól, hogy minél több irat kerüljön át a levéltárba, hogy lehessen kutatni. Második lépcsőben pedig annak a nyilvánosságra hozataláról majd a kormány egyébként a levéltári törvény módosításával és más jogszabályok módosításával fog gondoskodni. Tehát nekünk mint törvényalkotóknak a feladata az, hogy minél több iratnak az átadását tudjuk elérni a levéltárba, hogy kutatható legyen. A történészek feladata az lesz, hogy ezeket értékeljék, elemezzék, és valódi kutatók valódi tanulmányokat tudjanak ebből létrehozni. A társadalomnak pedig a feladata az lesz, hogy ha akarja, akkor értékeli majd ezeket a magatartásokat.

Ami kritika felmerült. Egyfelől az merült fel, hogy miért engedjük meg talán a 90-es évek előtti időszakból eszközöknek a leleplezését, vagy hogy titkosszolgálati eszközök módszertanát megismerhetővé tévő dokumentumok miért lehetnek nyilvánosak. Tisztelettel szeretném jelezni, hogy ami 1990 előtti módszer meg eszköz, annak minden bizonnyal ma már múzeumban van a helye és nem a titkosszolgálatoknál, tehát én azt gondolom, hogy üres halmaz. (Közbeszólás az ellenzéki oldalról: Hát nem!) Ezért vettük ki ezt ebből a körből, ahogy a rejtjeleket is. Nagyon csodálkoznék, ha az 1970-80-as évekbeli vagy a 60-as évekbeli rejtjelek ma még valódi szuverenitási kérdést vetnének föl. Tehát nem osztom a KDNP-s képviselőknek azon aggályát, hogy ez a szűkítés, pontosabban ez a lehetővé tétel bármilyen mértékben is korlátozná Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit.

A Mi Hazánk javaslatával annyiban egyet tudok érteni ‑ és pont ezt várom, és amikor elmondtam, hogy bármilyen jobbító szándékot és bármilyen észrevételt örömmel veszek ‑, azzal egyet tudok érteni, hogy ha lehet ezt a kört bővíteni, pontosabban szűkíteni, hogy mire tartható még fenn a nemzetbiztonsági minősítés, akkor ezt tegyük meg. Ez nem valami impexes összeesküvés-elmélet ‑ tisztelettel én is üdvözlöm Schiffer András kollégát ‑, hanem egyszerűen azért, mert felmerült bennem, amikor ezen a törvényjavaslaton elkezdtem gondolkodni és dolgoztam és egyeztettem történészekkel, hogy mi lenne, ha faékegyszerű módon azt mondanánk, hogy minden 1990 előtt készült nemzetbiztonsági dokumentum átkerülne a levéltárba ‑ pont ‑, mi lenne, ha ezt tennénk. És akkor egyébként, amint KDNP-s kollégák is jelezték, valóban felmerülnek nemzetbiztonsági, pontosabban alapvetően külhoni magyarokat érintő kérdések; valóban, azoknak a román állampolgárságú, szerb állampolgárságú, egyébként a magyar hatóságokkal valamilyen formában együttműködő személyeknek a nyilvánosságra hozatala, kutathatóvá tétele személyes tragédiákhoz vezethetne, ezért nem lehet ezt megengedni.

(12.40)

De van egy másik rész is. Azt gondolom, hogy előfordulhatnak olyanok ‑ én nem tudom, nekem nincs meg az átvilágításom, előbb-utóbb remélhetőleg meglesz, nekem még nincs, én nem láttam egyetlenegy iratot sem, de azt feltételezem, hogy voltak még a hetvenes években is olyan beruházások, amelyek kapcsán felmerülhetnek védett információk. Egy dolgot biztosan tudok mondani, például Paks kapcsán, de akár a magyar Országház épületével kapcsolatban is felmerülhetnek olyan iratok, amelyek átadása, kutathatóvá tétele nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetne. Ezért nem lesz az a faék egyszerű megoldás, hogy minden ’90 előtti irat átkerül.

Latorcai képviselő úr tévedésben van, amikor azt mondja, hogy mi ki akarjuk tágítani a ’90 utáni időszakra is az átvilágított dokumentumokat. Ahogy Novák Előd képviselő úr mondta, valóban arról van szó, a jogszabály ma lehetővé teszi azt, hogy akik 1990. február 14-e után még kötelékben voltak vagy szorosan együttműködtek ‑ akármit is jelent ez ‑ a nemzetbiztonsági szakszolgálatokkal, az azokra vonatkozó iratok nem adhatók át. Ezt a határidőt toltuk ki, hogy aki még 2000 után is aktív állományú szakszolga volt, azokra vonatkozó iratokat ne adjuk ki. Azon el lehet gondolkodni, hogy ez egy jó szabály, vagy nem, bennem is volt egy dilemma azzal kapcsolatban, hogy okozunk-e kárt azzal, ha kiadunk bárkit, aki akár ma is állományban van. Hiszen az érvelés az volt az én fejemben, hogy aki ma, 2026 ‑ nem tudom, mi van most ‑ júniusában ügynök még mindig, és ez volt ’88-ban is, és a jelentései átkerülnek ide, abból még, hogy megismernénk a jelentéseket ’88-ból, semmi nem következik arra vonatkozóan, hogy ő még ma is ügynök. Tehát van bennem is egy ilyen dilemma. Én nagyon örülök, ha ezen vitatkozni tudunk egymással, és elmondják, hogy ez valóban kockázat, vagy nem. Amikor erről beszéltem történészekkel, illetve levéltárakban, akkor ők azt mondták, hogy jobb az óvatosság. De én ebben rugalmas vagyok, tehát én nem feltétlenül tartom ezt indokoltnak. Ezen lehet változtatni.

Felmerült, hogy miért a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és miért nem az Országgyűlésnek alárendelt bizottság az, amely ebben a munkában részt vesz. Ennek két oka van. A Nemzeti Emlékezet Bizottságával, mint intézménnyel, maradjunk annyiban, hogy eltérő a megítélésünk. Azt gondolom, hogy tizenkét év alatt érdemi előrelépést a kis témákban igen, a nagy témában nem sikerült elérni. Ráadásul, ha megnézzük az összetételét, hogy honnan jönnek és kik azok, akik ebben részt vesznek, akkor minden egyéb fajta kritikát is meg tudunk fogalmazni.

De nem akarom elvinni a fókuszt, és most nem arról akarok beszélgetni, hogy kik vannak benne, inkább arról, miért gondoltam azt, hogy egy olyan bizottságot szeretnénk létrehozni ennek a munkának a segítésére, ami a jogszabálytervezetben van. Ennek pedig az az oka, hogy a szakszolgálatok a kormányzat alatt vannak, annak beszámolási kötelezettséggel tartoznak, ők a titokgazdák, és nekik kell feloldaniuk ezeknek az iratoknak minősítését, és a tervezet nem is változtat ezen a módszeren. Tehát nem azt mondtuk, hogy az Országgyűlés alá vagy bárhova rendelt bizottság lesz az, amely feloldja az iratokat, mert akkor lehetne az egy jogos felvetés, amit mondanak, hanem továbbra is ezeknél a titokgazdáknál marad ennek a jogi felelőssége is, hogy a minősítés átminősítését vagy feloldását megtegyék. Éppen ezért tűnt nekem logikusnak ‑ de ezen is tudunk vitatkozni egymással ‑, hogy ez abban a körben marad, hiszen maga a felelősség is abban a körben fog maradni.

Mindenkit biztosítani szeretnék arról, hogy nem Mező Gábor típusú, egyébként nem történész végzettségű, magukat történésznek hazudó szélhámosokat szeretnénk ebbe a bizottságba tenni. Jeleztem, a minisztériumok ‑ ahogy a javaslat ezt tartalmazza ‑ fognak jelölni szakembereket. Ha megkérdeznek, akkor nyilván nekem is lesznek erre javaslataim, ahogy egyébként bárkitől szívesen fogadunk, mert a célunk, az előterjesztő és a TISZA-frakció célja az, hogy minél nagyobb mértékben legyenek nyilvánosságra hozva ezek az adatok, vagy legalábbis az ÁBTL-be, a levéltárba kerüljenek át, hogy kutathatók legyenek.

Azt gondolom, önmagában az a cél, az a politikai megfogalmazás, amit mi megfogalmazunk mindannyian ‑ s remélem önök is, tehát remélhetőleg a teljes Országgyűlés ‑ a titkok gazdái felé, hogy a politikai igény az, hogy minél nagyobb mértékben hozzák nyilvánosságra az iratot azzal, hogy mögötte van egy korlát is, hogy amelyek vonatkozásában fenn kívánják tartani, ott egy civil többségű bizottság is megvizsgálja ezeket az iratokat, abba az irányba fog mindent elmozdítani, hogy minél több dokumentum valóban átkerül a levéltárba. Ez a teljesen egyértelműen kimondott cél, semmiféle hátsó szándék, sem impexes, sem semmilyen más összeesküvés-elméletek nincsenek. Nem konzultáltam sem Kapitány Istvánnal, sem Magyar Péterrel a jogszabály-előkészítés során, ezért szeretném jelezni, ez egyike azon összeesküvés-elméleteknek, amiknek nyilván semmilyen alapjuk nincsen.

Abban a kérdésben egyetértek önökkel, hogy hiányos a jogszabály abban a tekintetben, hogy átvilágítás szükséges az ebben a munkában résztvevő történészek és levéltárosok esetében. Ezt a javaslatot be fogjuk fogadni, ahogy a korábbi javaslatot is, ha technikailag nem is az önök javaslatát, de a tartalmát mindenképpen. Amik az általam indítványozott jogszabályokkal kapcsolatban voltak, azokat tartalmilag mind bedolgoztuk, és az önök jogszabály-módosításával, ha másképpen, de teljes mértékben egyet tudok érteni.

Felmerült az a kérdés, hogy máshol is vannak iratok, nemcsak a titkosszolgálatoknál, hanem vannak minisztériumokban és a Nemzeti Bankban is, és én is olvastam azt a cikket, amelyben biztosítókat is említettek. Én teljesen egyértelműen egyetértek azzal, hogy nem minősített iratokról van szó ezekben az esetekben, ha jól sejtem, ezeknek az átadása meg kellene hogy történjen, és teljesen egyetértek azzal is, hogy ha ez nem történik meg ‑ nekem erre nincsen rálátásom, miután ez valójában lex imperfecta, nincsen hozzá szankció kötve a levéltári törvényben, hogy akkor mi történt, vagy történt-e ilyen átadás, vagy sem. Ha a kikényszerítéshez szankció kell, akkor szankció, ha nem, akkor pedig a megfelelő minisztériumok remélhetőleg utasítani tudják az alájuk tartozó minisztériumokat és dolgozóikat, hogy ezeket a korábbi iratokat a törvénynek megfelelően adják át az ÁBTL-nek. De ha ehhez jogszabályt kell módosítani, akkor én azt gondolom, hogy a mi frakciónk is és biztos vagyok abban is, hogy a kormány is készen áll ennek a megtételére.

A nemzeti bankos felvetést őszintén szólva nem értem. A Nemzeti Banknál biztonsági iratok nem lehetnek, de ha vannak mégis, akkor természetesen azzal is egyetértünk, nem hiszem, hogy ebből kérdés lenne.

A külhoni kérdésekről beszéltünk. Ha valami kimaradt, akkor még van időm válaszolni, ha bármelyik kérdésre nem válaszoltam volna. Köszönöm szépen a szót. (Taps a kormánypárti padsorokban.)