Bakos Csaba Attila (TISZA)

BAKOS CSABA ATTILA (TISZA): Elnök asszony, köszönöm. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Különös érzés először szólni ebben a teremben, főleg ez után a reggel után. Az ember ilyenkor mérlegel, beszéljen-e a jelenről, amely gyorsan változik, a jövőről, amelyet még nem ismerünk, vagy inkább arról, ami összeköt bennünket a múlton, jelenen és a jövőn át. Ha megengedik, én az utóbbit választom, mert néhány nap múlva ünnepeljük Szent László napját, és Somogyország fiaiként és lányaiként mi tudjuk, Szent László nem pusztán történelmi személy, ő hagyomány, ő példa, ő olyan erkölcsi iránytű, amely évszázadok óta segít eligazodni akkor is, amikor a körülmények változnak.

Somogyban különösen erős az ő kultusza. Templomaink freskóin újra és újra feltűnik alakja, nem mint hódítóé, nem mint diadalgyőztes vezéré, hanem mint az a király, aki erejét a gyengék védelmére, hatalmát a rend szolgálatába, tekintélyét pedig a közjó érdekében használta. Talán ezért él olyan elevenen ma is az emlékezete, mert minden kor felteszi ugyanazt a kérdést: mit ér az erő, ha nem párosul igazsággal? Mit ér a hatalom, ha nem szolgálat? Mit ér a győzelem, ha közben elveszítjük önmagunkat?

Honvédtisztként egész életemben különleges tisztelettel tekintettem Szent Lászlóra. Nem véletlenül, hiszen ő a magyar honvédek és különösen a gyalogság védőszentje. A gyalogságé, azoké, akik nem távolról figyelik az eseményeket, hanem közelről tapasztalják meg azok következményeit, akik tudják, hogy a biztonságot nem elég kívánni, azért nap mint nap dolgozni kell; akik tudják, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy az ember a félelmei ellenére is teljesíti kötelességét, és akik megtanulják, hogy a szolgálat nem alkalmi vállalás, hanem életforma.

Harminc évvel ezelőtt nekem is megadatott, hogy esküt tegyek a millecentenáriumi ünnepségek idején fiatal honvédtisztként. Emlékszem arra a napra, az egyenruhára, az izgalomra, az ünnepélyességre, de leginkább arra, hogy akkor még nem tudtam, mit jelent valójában az az eskü. Mert az eskü nem azokban a percekben válik valósággá, amikor kimondjuk, hanem azokban az években, amelyek utána következnek, amikor nehéz döntéseket meg kell hoznunk, amikor a kötelesség kényelmetlen, amikor az embereknek választaniuk kell a könnyebb és a helyes út között. Az eskü akkor nyeri el valódi értelmét, amikor már senki nem figyel, és mégis hűek maradunk hozzá.

Éppen ezért különös jelentősége van annak, hogy idén éppen Szent László napján tesznek esküt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karának végzős hallgatói. Ők nem honvédek, más egyenruhát viselnek, más feladatokat látnak el, de egy dologban a testvéreim: ők is a magyar embereket és Magyarország biztonságát szolgálják, és erre tesznek fogadalmat egy olyan világban, ahol a biztonságot sokszor természetesnek vesszük, pedig valójában törékeny, ahol a rend nem magától értetődő, ahol a bizalom nehezen épül, de könnyen elveszíthető.

Mit üzenhetünk nekik innen, az Országházból, és mit üzenhetek nekik én az első felszólalásommal? Talán csak annyit, amit nekem is jó lett volna harminc évvel ezelőtt hallani: ne féljetek az erőtől, de soha ne szeressétek önmagáért! Az erő csak akkor érték, ha védelmez, a tekintély csak akkor ér valamit, ha bizalmat ébreszt, a szolgálat pedig csak akkor teljes, ha megőrzi az embert embernek. Lesznek napok, amikor fáradtak lesztek, lesznek helyzetek, amikor úgy érzitek, nem kaptok elég megbecsülést, lesznek döntések, amelyek súlya még évek múlva is elkísér benneteket, de ne feledjétek, az eskü nem azt jelenti, hogy soha nem hibázhattok, hanem azt, hogy minden körülmények között törekedtek a helyesre.

Szent László öröksége sem legyőzhetetlenségében áll, hanem az erkölcsi tartásban, abban, hogy az erőt mindig az igazság szolgálatába állította (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), és talán erre van ma is a legnagyobb szükségünk, nemcsak a honvédségnél, nemcsak a rendvédelemben, hanem a közéletben és itt, ebben a Házban is. Ezt kívánom a most esküt tevőknek…