Dócs Dávid (Mi Hazánk)

DÓCS DÁVID (Mi Hazánk): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Az az igazság, hogy bár a vitában támogatásra alkalmasnak ítéltük ezt a törvénymódosítást ‑ bár azt akkor is leszögeztem, hogy sajnos a salátatörvény mivoltából eredően van, amit szívesen támogatunk, és van, amit kényszeredetten ‑, ám egypár témában azért talán újra elmondanám a mi álláspontunkat.

Az, hogy az osztatlan közös tulajdonformának a felszámolása gyakorlatilag górcső alá került a jelenlegi kormányzatnál, az egy nagyon helyes és üdvözlendő dolog, hiszen rengeteg ilyen földterület van a magyar vidéken, és ezeknek most már végre a magyar agráriumba teljesértékűen be kéne állniuk, és a termelésben részt kéne venniük ‑ ez eddig e miatt a tulajdonforma miatt akadályoztatva volt. Reméljük, hogy ez a jelenlegi szabályozás megfelelően fogja tudni majd ezt módosítani.

A helyben szokásos földárak, ez már egy sokkal kényesebb és érdekesebb téma, hiszen az internetes felületen láthattuk a most már gyakorlatilag helyben megszabott földárakat. Ez azt jelenti ‑ egy kiragadott példával szeretném önöknek szemléltetni ‑, hogy Nógrád vármegyében, a Balassagyarmati járásban egy hektár legelő 150 ezer forintra van taksálva, ami azt jelenti, hogy ez nevetséges ár, hiszen az eddig szokásos földárak, amelyek, mondjuk, az önkormányzat hirdetőtábláján vagy a magyarorszag.hu-n tetten érhetőek voltak, azok sokszorosai voltak ennek, hiszen egymillió forint alatt már nálunk, a legkevésbé értékes földterületek hazájában sem lehetett területet venni.

(20.30)

Tehát ennek a felülvizsgálatát, illetve ennek a szabályozásnak az újragondolását mindenképpen fontosnak tartanánk. Vesszőparipám jómagamnak is a fenntartható vízgazdálkodás, és a múltkor a Mezőgazdasági Bizottság ülésén a Belügyminisztérium részéről a főosztályvezető úrtól meghallgathattuk, hogy Magyarországon a vízgyűjtő elv van érvényben. Csak az a baj, hogy a gyakorlatban ‑ ott is elmondtam, és itt is elmondom önöknek ‑ ezt nem látjuk megvalósulni, hiszen ahogy Keresztes képviselőtársam is elmondta, gyakorlatilag ez nem egy üresen puffogtatott frázis, de több víz hagyja el a Kárpát-medencét, mint amennyi beérkezik, és erre mondta főosztályvezető úr, hogy ez egy természetes folyamat. Sok mindennek lehet nevezni, természetesnek nem, hiszen egész egyszerűen ez inkább egy mulasztási folyamat.

Természetesen, ahogy Rétvári államtitkár úr is mondta, a III. Károly által elkövetett hibákat ne a Fidesz-kormányzaton kérje számon, de azért azt szükséges leszögezni, hogy itt több évtizedes és több évszázados mulasztásokról is beszélünk (Rétvári Bence: Évszázados.), viszont a Fidesz-kormányzatnak volt már pont 13 éve arra, hogy ebben a témában legalább valamit elindítson, de úgy vettük észre, hogy ez egyelőre nem sikerült sajnos. Ez hasonló lehet, mint a kéthetes rend. Az sem igazán ért még be Magyarországon. Úgy látszik, hogy a vízgazdálkodás egy másik ilyen téma. De én külön örülök neki, hogy agrárminiszter-helyettes úr van megbízva azzal, hogy egy ilyen vízgazdálkodási tervet lerakjon az asztalra. Ha jól tudom, ez tavaly őszre volt elméletileg datálva.

Csúszások vannak, látjuk, de azért reméljük, hogy ez megvan, és minél előbb látjuk mi is, hiszen nekünk is az lenne a célunk, és mi is azt szeretnénk nagyon, ha Magyarország nem kiszárítva lenne, hanem élne azzal az édesvíznagyhatalmi státuszával, ami jelenleg még a kezünkben van. Ám ha nem fogunk gyorsan cselekedni, akkor elmondtam azt is, hogy ez sajnos könnyen a visszájára fordul, és gyakorlatilag mi még azokkal a lehetőségekkel sem tudunk élni, amelyek egyébként itt vannak előttünk, és amelyek adottak.

Aztán a vadászati törvénynek a bátrabb módosítására is nyugodtan biztatnám az agrártárcát, hiszen rengeteg módon és rengeteg ponton lehetne ezt még módosítani. Gondolok itt elsősorban arra, hogy talán egyensúlyba kéne hozni az agrártermeléssel a vadállomány létszámát is, hiszen most már nagyon úgy néz ki, hogy a kettő nem igazán van meg egymás mellett békésen. Most már akkora nagyvadlétszámról beszélhetünk, ami a termelést veszélyezteti, sőt egyes helyeken lehetetlenné teszi, hiszen már nemcsak a kultúrákban, a mezőgazdasági kultúrákban tesznek óriási károkat a nagyvadak, hanem bizony az a szakkifejezés, hogy nem nő ki az erdő a vad szájából, sajnos már a valóság, nem csak egy szakmai kifejezés.

Tehát ezzel mindenképpen foglalkozni kell, hiszen mennyire szomorú az, amikor egy invazív fajt ‑ például jelen esetben a fehér akácot ‑ egy őshonos állat pusztít ki. Azért ez a hasonlat, ez a párhuzam már jól bemutatja azt, hogy talán nem egészséges az a mérték, amennyire fel van duzzasztva, mondjuk, a gímszarvasállomány hazánkban. Arról nem beszélve, hogy a muflon és a dámszarvas, amely tájidegen hazánkban, szintén hatalmas állományokkal büszkélkedhet. Ez vadászati szempontból természetesen bevételt jelent, de a mezőgazdaságot és az erdőgazdálkodókat ez nem kárpótolja.

Illetve még egy nagyon fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet zárásként, hiszen az mindenki előtt köztudott, aki vadászattal foglalkozik, hogy a vad az állam tulajdona. Sokkal egyszerűbb lenne, nagyon sok mindent egyszerűsítene, ha azt az elvet követné egyébként a kormányzat, hogy ha a vad az állam tulajdona, akkor a vad által okozott kár is az állam felelőssége, az államnak szükséges kifizetni, hiszen ez a magyar költségvetésben egy elenyésző tétel. Mégis azt gondolom, hogy ha az eszetlen kerítéseket ‑ most nem az erdőknél értem, hiszen ott szükséges a kerítés, hanem a szántóföldi kultúráknak az eszetlen kerítését ‑ meg lehetne azzal akadályozni, hogy a vadásztársaságok helyett ‑ melyek kifizetése a vadkár esetében mindig bizonytalan az ő részükről, még ha most az előző évit be is kell tartalékolniuk ‑ átvállalná az állam, akkor én azt gondolom, hogy egy sokkal hatékonyabb gazdálkodást lehetne elérni. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Köszönöm szépen elnök úr türelmét. Nagyjából ennyi volt. Az utolsó mondatra nem maradt idő, de köszönöm szépen a szót. (Taps a Mi Hazánk padsoraiban.)