Dr. Brenner Koloman (Jobbik)

DR. BRENNER KOLOMAN, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Én öt pontban szeretnék reflektálni államtitkár úr expozéjára, illetve az előttünk fekvő törvényjavaslatra. Először, ahogy államtitkár úr is kezdte az expozéjában, a magyar egyetemi világ átfogó stratégiai fejlesztéséről szeretnék beszélni, aztán másodjára a törvényjavaslatban szereplő akkreditációs kérdésekre térnék ki, majd a már eddig is hangsúlyosan megjelenő nyelvtudás, nyelvvizsga témakörében szeretném kifejteni álláspontunkat, majd a pedagógusképzésről, végezetül pedig a felnőttképzésről szeretnék reflektálni mindarra, ami az előttünk fekvő törvényjavaslatban van, illetve ami eddig a vitában elhangzott.

Én úgy tudom államtitkár úr expozéjának a kezdetét megítélni, hogy igen, azt gondolom, hogy ha csak az elmúlt 12 évre visszagondolunk, akkor én azért lényegesen kritikusabban látom a fejlődést. Mégpedig azért arra emlékezzünk vissza, hogy 2010 után a Fidesz-kormány a Széll Kálmán-terveket vezette be először a magyar egyetemi világba, ami azt jelenti, hogy súlyos száz- és százmilliárdokat vontak önök el a magyar egyetemi világból. Én ebben az időszakban még felelős egyetemi vezető voltam, és bizony-bizony a saját bőrömön tapasztaltam meg ezeket a nagyon nehéz időszakokat. Itt is emlékeztetném önt arra, államtitkár úr, hogy önök gyakorlatilag fizetőssé akarták tenni a teljes magyar felsőoktatást, csak erről már megfeledkeznek azóta a Széll Kálmán-tervben. Ezt majd így tessék egy kicsit azért ‑ amikor a jelenlegi győzelmi jelentését felolvassa államtitkár úr ‑ szerényebben, mert azért innen indultunk.

Aztán tíz évig gyakorlatilag nem volt stratégia mentén történő átgondolt és olyan fejlesztése a magyar egyetemi világnak, amely átfogó és olyan, akár az egyetemi oktatók bérezésében, akár a nemzetközi rangsorokban, akár egyéb mérőszámban kifejezhető fejlődést mutatott volna. Voltak stratégiai anyagok, „fokozatváltás a felsőoktatásban”, majd az ezekben az anyagokban semmilyen formában nem szereplő alapítványi formába történő átforgatása következett be a magyar egyetemi világ 80 százalékának. Én akkor is a vitában egyébként minden egyes alkalommal elmondtam, hogy nem az alapítványi formával van nekünk problémánk, hiszen egy kis egyetemnél, mint mondjuk, az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem, néhány szakot gondozó szakegyetemek, semmi probléma ezzel, hiszen az egy jó formája a fenntartásnak. Na, de kérem, a kontinentális Európában, és nem az angolszász világra gondolok, ugye, Harvard, Oxford, egyebek, ahol évszázadok óta felhalmozódó egyetemi vagyonok vannak a fenntartó alapítványok mögött, a kontinentális Európában, tisztelt képviselőtársaim, a nagy állami egyetemek azok, amelyek igazán kiemelkedő képzést tudnak nyújtani. Tessék megnézni a régiós vetélytársainkat, a prágai egyetemtől kezdve a bécsi egyetemig bezárólag, nagy tudományegyetemeket, mint a Szegedi Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Debreceni Tudományegyetem és a többiek, nagy, átfogó, gyakorlatilag a teljes képzési palettát átfogó nagy tudományegyetemeket állami fenntartásban kell kiemelten támogatni a mi véleményünk szerint, és nem olyan, szinte kizárólag a Fideszhez kapcsolódó kuratóriumi tagokkal aztán feltölteni kuratóriumokat, amelyek ráadásul önmagukat hosszabbíthatják meg életfogytig. Én minden egyes esetben benyújtottam annak idején azt a módosító javaslatomat, hogy a kuratóriumoknak ex officio, tehát hivataluknál fogva legyenek tagjai az egyetem megválasztott vezetői és a hallgatók ‑ önök ezt lesöpörték annak idején.

Most pedig valóban, ahogy az már elhangzott a vitában, azt gondolom, hogy aktív minisztereknek, aktív államtitkároknak távozniuk kell most azonnal az egyetemek kuratóriumából. Szóval, az mégiscsak egy válságos időszakban valahol nagyon visszatetszést keltő, ha aktív miniszter még felveszi a másfél milliós fizetését is egy kuratóriumban. Azért tényleg, egy kiegyensúlyozott polgári demokráciában mi konzervatív pártként ebben hinnénk, ilyen nincs, hogy az államtitkár, aki a felsőoktatásért felel, kinevezi saját magát a saját egyetemének kuratóriumi elnökévé. Szóval, komolyan, tehát azért azt gondolom, hogy a magyar egyetemi világ sokkal többet érdemelne ennél. Ezt úgy is mondom, mint az Európa Tanács jelentéstevője az akadémiai szabadság és egyetemi autonómia témakörében.

A második pontban szeretném kifejteni az akkreditációs témakörhöz, hogy itt teljes mértékben én is, ahogy az előttem szóló ELTE-s kollégám támogatásáról biztosította az előterjesztőt, itt én is, mint olyan volt egyetemi vezető, akinek a nevéhez 79 mesterszak akkreditációja fűződik, csak támogatni tudom, hogy ebben a kérdésben ez egy olyan előrelépés, amely valóban mindenfajta szempontból támogatható, ahogy az is, hogy, mondjuk, három év után aztán a NAB ezt újra ellenőrzi azon intézmények esetében, amelyek egyébként az általános akkreditáción kiválóan teljesítettek. Ez egy teljesen rendben lévő dolog.

A művészeti képzések akkreditációjáról két dolgot szeretnék mondani. Egyrészt én, ahogy említettem, annak idején az akkreditáció során is észleltem azokat a problémákat, amelyek abból fakadnak, hogy nyilvánvalóan a művészeti területen oktató kollégáknak nincs olyan tudományos mérőszáma ‑ a DLA-n kívül, mondjuk ‑, amivel meg lehetne azt ítélni, mondjuk, akkreditációs szempontból, hogy az adott oktató kolléga megfelel‑e azon tantárgyfelelősi kritériumnak.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy itt a Kossuth-díj valóban egy kicsit azért kérdéses az én szememben, mert én ugyan fiatalkoromban nagyon szerettem a Beatrice együttest, bevallom önöknek, de az, hogy Nagy Feró, aki Kossuth-díjat kapott, mondjuk, oktasson egy művészeti intézményben, az lehet, hogy egy kicsit ‑ hogy is mondjam? ‑ ebből a jogszabályból ugyan lehetséges, de lehet, hogy nem feltétlenül kívánatos célja szerintem egyikünknek sem. Itt én azt gondolom, hogy mind ez a kérdés, mind az, hogy 70 év felett egyes oktató kollégák aktívak maradhatnak, ez egy nagyon érzékeny kérdése a magyar egyetemi világnak, mert valóban vannak olyan professzor asszonyok és urak, akik 70 évesen tökéletes szellemi és fizikális állapotban nagyon nagy kincsei a magyar egyetemi világnak, ugyanakkor azt is hozzá kell tenni, hogy mondjuk, általános tendenciaként már eleve hazánkban az egyetemi oktatók előmenetele akár nemzetközi összehasonlításban is nagyon, hogy úgy mondjam, röghöz kötött.

(12.50)

Tehát nagyon nehezen mennek végig a kollégák a ranglétrán a tanársegéd, adjunktus, docens és aztán az egyetemi tanári, professzori kinevezésig bezárólag, és a kiválasztás metódusa is az én szememben egy kicsit kétséges.

A harmadik pont a nyelvtudás, nyelvvizsga kérdése. Azért, mert én német anyanyelvűként tudom azt, hogy azoknak, akiknek nem ‑ mint nekem, soproni poncichter polgárként ‑ német az anyanyelvük, mennyire nehéz egy másik nyelvet elsajátítani. Ráadásul ‑ bocsánat, ilyenkor kitör belőlem a nyelvész ‑ azzal, hogy a magyar nyelv nem indogermán, indoeurópai nyelv, nekünk van egy általános hendikepünk is más európai nemzetekkel szemben, hiszen aki egy szláv nyelvet beszél anyanyelvként, annak egy másik szláv nyelv elsajátítása nyilvánvalóan lényegesen kevesebb erőfeszítésébe kerül.

Ettől függetlenül elborzasztók azok az adatsorok, amiket képviselőtársaim már felemlegettek; én nem ismételném meg őket. Azt gondolom, az viszont tényleg egy beismerő vallomása a fideszes egypárti túlhatalomnak, hogy el akarja törölni a nyelvvizsga-kritériumot, hiszen ez a közoktatás dolga. Az egyetemek nem nyelviskolák, kedves képviselőtársaim! Azzal én egyetértek, hogy az egyetemeken a szaknyelvi képzést erősíteni kell, mert az valóban egy olyan nyelvi kompetenciaszint már, amelynek nagy szerepe kellene hogy legyen az egyetemi képzésben. Ezt én elfogadom, de nagyon rossz jelzésnek tartom a társadalom egésze felé, hogy beismerjük, a magyar közoktatásban a pedagóguskollégák erőfeszítése és a nagyon magas óraszám ellenére nincs meg az az output, az a kimenet, amely a fiatalok számára szélesebb körben biztosítaná a biztos nyelvtudást. Igazából a közoktatásban lévő nyelvoktatás átfogó modernizációjára lenne szükség a mi véleményünk szerint. Itt sokkal több autentikus nyelvi impulzusra van szükség, sokkal több olyan új metódusra, amikor a valódi, élő idegen nyelvvel találkoznak a fiatal felnőttek és a gyermekeink, mert csak így, ebben a formában tudják aztán valóban elsajátítani a nyelveket.

Végezetül a pedagógusképzésről és a felnőttképzésről is mondanék néhány gondolatot. Azt, ami a törvényjavaslat 29. és 33. §-aiban van, hogy a két, illetve négy féléves tanárképzés idejét nem kell beszámítani a hallgatói ösztöndíjak támogatási idejébe, mi maximálisan támogatni tudjuk. Ugyanakkor ez véleményünk szerint nem oldja meg azt, hogy a magyar politikában egy klebelsbergi fordulatra volna szükség. Mert az igazi konzervatív válságkezelés, amiben mi hiszünk, az volna, ha GDP-arányosan nem 6 ‑ ezt sem érjük el most ‑, hanem 8 százalékot költenénk oktatásra, mert csak ez lehet hosszabb távon a magyar polgárok jólétének és szabadságának a záloga a XXI. században, a tudás és az információ évszázadában. Ehhez kellene azonnali 50 százalékos béremelés a pedagóguskollégáknak. Ma reggel ott voltam az élőláncban a Margit hídon. Talán nem véletlen ‑ s érdemes volna ezeket a jelzéseket a fideszes kormánynak is látnia ‑, hogy a pedagóguskollégák társadalmi és anyagi megbecsültsége arányait tekintve most jutott el ilyen szintre. Nem beszélek osztrák tanárbérekről, nem beszélek német tanárbérekről, de szlovénről igen, ami 2500-3000 euró. Itt nagyon komoly és azonnali cselekvésre van szükség, mert ez az igazi konzervatív válságkezelés.

Végezetül hadd térjek át a törvénycsomag felnőttképzési részére. A gazdaság-újraindítási foglalkoztatási alap esetén a foglalkoztatási és felnőttképzési alaprész nevesítése egy abszolút támogatandó dolog. Orbán Viktor miniszterelnök úr is nemsokára 12 százalékos munkanélküliséget jósol, ezért itt a felnőttképzéseknek kiemelkedő szerepük van. Nagy kérdés, államtitkár úr, hogy a Fidesz-kormány erre milyen forrást kíván fordítani. Az, hogy 2030-ra a teljes felnőtt lakosság 60 százaléka vegyen részt képzésben, ne haragudjon, államtitkár úr, de egy irreális cél. Az EU-átlag 9 százalék ez ügyben, nálunk 6-7, de az alapfokú végzettségű lakosságnál ez az arány 2 százalék. Ezt néhány év alatt 60 százalékra felfejleszteni… ‑ hát, megemelem a kalapom, ha ez sikerül. Én ezt egy nagyon irreális célkitűzésnek tartom, viszont nagyon támogatom magát a célkitűzést, és kérdezem, hogy mennyi forrás lesz erre, mert ehhez nagyon komoly forrásokat kellene hozzárakni. A leszakadó társadalmi rétegek felzárkóztatását mi kiemelten fontosnak tartjuk, mert nem engedhetjük meg azt, hogy generációnként 12 százalék lemorzsolódik az oktatási rendszerünkből, és ezeket az embereket aztán később a felnőttképzés kapcsán lehet egy olyan gyarapodó és teljes élethez segíteni, ami a XXI. században egy európai uniós tagállamban véleményünk szerint elvárható.

Összefoglalva: ennek a törvényjavaslat-csomagnak néhány pontját támogathatónak tartjuk, viszont az átfogó helyzetképem és elemzésem szempontjából nagyon sok kérdést is felvet. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket.