Barkóczi Balázs (DK)

BARKÓCZI BALÁZS, a DK képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Államtitkár úr! Elöljáróban szeretném elmondani, hogy az országos fogyatékosságügyi programot természetesen a Demokratikus Koalíció képviselőcsoportja támogatni fogja. Úgy gondoljuk, hogy ez a program olyan jó lépéseket tartalmaz, amelyek mind ahhoz járulnak hozzá, hogy fogyatékkal élő embertársaink is integrálódjanak a többségi társadalomba és teljes jogú tagjai legyenek annak, ugyanakkor én úgy gondolom, hogy nem szabad félúton megállni. Ezért néhány szót szeretnék ejteni a Demokratikus Koalíció fogyatékosságügyi programjáról is, ami még többet vagy esetleg még szélesebb körben ad a fogyatékkal élő embereknek.

Nyilvánvalóan ennek egyik legfontosabb pontja és első pontja az egyenlő jogok és az akadálymentes hozzáférésnek az elve. Az ENSZ fogyatékosságügyi egyezményének a tényleges végrehajtására gondolunk itt, vagyis hogy egy független ellenőrző testület álljon fel, amely nyilvánosan értékeli az állami és az önkormányzati intézkedéseket, és esetleg szankcionálja a mulasztásokat, amennyiben vannak ilyenek az akadálymentesítés körében.

Fizikai és digitális akadálymentesítés: mi úgy gondoljuk a Demokratikus Koalícióban, hogy egyaránt fontos, hogy az állami és az önkormányzati intézmények, a közlekedési eszközök és a honlapok legyenek valóban akadálymentesek, legyenek valóban hozzáférhetőek mindannyiunk számára. Az akadálymentesítés uniós forrásait civil szervezetek bevonásával és ellenőrzésével kell felhasználni, hogy ezzel is megteremtsük a kontrollt. Ugyanilyen fontosnak gondoljuk az inkluzív oktatásnak a fejlesztését, vagyis azt, hogy több gyógypedagógus legyen, több fejlesztőpedagógus és több asszisztens, őket bevonjuk, és az integráció helyett személyre szabott inklúzióval tudjunk élni.

(11.30)

A szolgáltatás, a lakhatás és az önrendelkezés legalább ugyanilyen fontos pontja a DK fogyatékosügyi programjának. A támogatott lakhatást mi az önálló élet kulcsának gondoljuk, a nagy intézményi elhelyezések helyett nyilvánvalóan támogatott lakhatási formák hálózatát kell kialakítani. Egyébként választókerületemben, a XV. kerületben is erre törekszünk, a Fővárosi Önkormányzattól kaptuk meg Zugló és Újpalota között azt a telket, ahol felépülhet egy támogatott lakóotthon több mint hat személy részére. Ha valaki ezt kevésnek gondolja, akkor emlékeztetném rá, hogy valahol még ennyi sincsen, tehát én ezt óriási eredménynek és nagyon nagy haladásnak gondolom.

Ugyanekkora haladásnak gondolnám, hogyha a tipikusan az elmúlt 40 évben, bocsánat, az elmúlt 70 évben, tehát a rendszerváltást megelőző 40 évben a határba kitelepített tömegintézményeket végre ki lehetne tagolni ilyen lakóotthonokba. Tehát ilyen hálózatot kell kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy a fogyatékossággal élő személyek saját otthonukban és közösségi környezetben élhessenek, mert mi úgy gondoljuk, hogy a támogatott lakhatás nemcsak szociális, hanem egyben emberi jogi kérdés is, amely az önálló élet viteléhez való jog gyakorlati megvalósítását jelenti nagyon sok embertársunk és honfitársunk számára.

A jelenlegi ellátórendszerben sajnos sokszor csak papíron valósul meg a támogatott lakhatás, valójában továbbra is intézményi struktúrákba kényszerítve az érintetteket. A kormányzat feladata, mi úgy gondoljuk, az lenne, hogy valódi lakóközösségi formákat támogasson, az önkormányzati bérlakásprogramhoz való hozzáférést és a személyi asszisztencia biztosítását is támogassa a mindennapi életvitelhez.

Itt nyilvánvalóan az állami döntéshozók és az önkormányzatok, valamint az állami szervek és az önkormányzatok megfelelő szerveinek az eddigieknél sokkal szorosabb együttműködésére van szükség ahhoz, hogy a fogyatékosügy ne csak valami mellékes dolog legyen akár az államigazgatásban, akár az önkormányzati igazgatásban, hanem kapja meg végre azt a méltó figyelmet, amit a fogyatékkal élő honfitársaink megérdemelnek.

Ehhez kapcsolódik a személyi asszisztencia és az önrendelkezés fontossága, vagyis hogy az érintettek maguk választhassák meg a segítőiket, az életvitelüket maguk választhassák meg és a szolgálataikat. Az ép embertársaink ebbe ne szólhassanak bele, még akkor sem, hogyha nyilvánvalóan a segítő szándék vezérli őket. Az asszisztencia rendszerét állami finanszírozás mellett, de civil szolgáltatók és érintett szervezetek bevonásával kell működtetni. Ennek fontosságát pedig nem győzzük hangsúlyozni, az állami ellátórendszerek nyilvánvalóan nem alkalmasak nagyon sokszor a probléma kezelésére. Ebben a kérdésben nyitni kell.

Meg kell újítani a támogatott foglalkoztatás rendszerét, minőségi és hosszú távú munkahelyeket kell biztosítani a sérült honfitársainknak és valós bérgaranciát, a fogyatékossági támogatás értékállóságát pedig ‑ mi úgy gondoljuk a Demokratikus Koalícióban ‑ jogszabályban kell rögzíteni, mégpedig az inflációhoz kötve.

És itt jön egy nagyon fontos dolog, az ápoló hozzátartozók helyzete. Nyilvánvalóan az ápolási díj is reformra szorul. Az ápolók jövedelme legalább a minimálbér szintjére emelendő, és a teljes ápolási időszak teljes körű nyugdíjjogosultságként elismerendő egy esetleges kormányváltás esetén, hogyha ez a mostani kormány nem hajlandó ebben lépni.

A tehermentesítő és helyettesítő szolgáltatásokról is beszélni kell. Rendszeres és elérhető nappali ellátások kellenek minden egyes járásban, mentális és közösségi támogatás vagy épp pszichológiai tanácsadás, önsegítő csoportok és ápolói érdekképviselet, ráadásul nyilvánvalóan mindez kormányzati forrásból.

És hogy emellett még mik a kormányzati teendők: a Demokratikus Koalíció képviselőcsoportjában mi úgy gondoljuk, hogy önálló fogyatékosságügyi kormánybiztost, illetve minisztériumot kell létrehozni. Ezt sem tartjuk túlzásnak ‑ a mostani kormányzati struktúrában sajnos még egészségügyi és oktatási miniszter sincs, önálló minisztérium sincs, nemhogy fogyatékosügyi minisztérium ‑ de nyilvánvalóan az élet és a világ erre tart ‑, amely integráltan képes és tudja kezelni az oktatási, a szociális és a munkaerőpiaci ügyeket.

Civil és érintetti kontrollt kell beépíteni a döntéshozatalba. Az uniós forrásokról már volt szó; nem győzöm hangsúlyozni, hogy sokkal célzottabban és átláthatóbban kell felhasználni az intézménykiváltási program folytatására, például lakhatási és közösségi megoldásokkal.

Tehát összefoglalóan azt szeretném mondani, tisztelt képviselőtársaim, hogy a fogyatékossággal élő emberek társadalmi befogadása nem egy kegy, mi legalábbis itt a baloldalon nem úgy gondolunk rá, hanem igenis jogállami kötelezettség. A kormányzati felelősség pedig nem merülhet ki a segélyezésben, hiszen a cél, én úgy gondolom ‑ és remélem, hogy mindannyiunk célja ‑, egy önrendelkezésen, önálló életvitelen és méltóságon alapuló rendszer, ahol minden érintett maga dönthet arról, hol és hogyan akar élni, támogatott lakhatásban, közösségben vagy esetleg a saját otthonában, és az őket ápoló hozzátartozóknak pedig biztosítani kell az emberhez méltó megélhetést, a pihenést és a társadalmi elismerést. Ez mindannyiunk közös felelőssége. Köszönöm a figyelmet.