Dr. Hiller István (MSZP)

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Az első mondatom az, hogy helyesnek és méltányosnak tartom, hogy külön törvényben emlékezik meg a magyar Országgyűlés a mohácsi csata 500. évfordulójáról; helyesnek és méltányosnak tartom, hogy nemzeti emlékévnek nyilvánítja a mohácsi hősök, csatatéren elesett hősök hősiességét és önfeláldozó, hazáért elkövetkező halálát.

Kötelesség is, hogy a magyar Országgyűlés ezt megteszi, ezért nem is gondolom, hogy ebben bármilyen vita kell hogy legyen közöttünk. Mi ennek a törvénynek az elfogadását támogatjuk, én magam és a frakció is meg fogja szavazni.

Ennél azonban többet szeretnék mondani. Először magának a törvénynek a szövege. Ami a főszöveget illeti: igaza volt képviselő úrnak, egy emléktörvény ne legyen hosszú, mondja ki azt, ami egyébként közös gondolatunk és érzésünk. Ezt megteszi. Nincsen hozzáfűznivalóm, úgy fogom elfogadni, ahogy van.

Ugyanakkor: tisztelettel kérem, hogy ezt ne valami módosító indítványnak, inkább egy sajátos javaslatnak fogja fel. Az általános indoklás harmadik, utolsó bekezdése, amely úgy szól, hogy „Mohács és környéke a Trianon utáni Magyarország ‑ Budapest és Esztergom után ‑ egyik legfontosabb történelmi helyszíne”. Én azt javaslom, hogy ezt a bekezdést hagyjuk el. Azért hagyjuk el, mert ne állítsunk sorrendet a különböző területeink és városaink fontossága között. Nekem az is jó, ha egyszerűen csak úgy szerepel, hogy Mohács és környéke a Trianon utáni Magyarország egyik legfontosabb történelmi helyszíne. Ne bántsuk meg a debrecenieket, a soproniakat… (Nacsa Lőrinc: Székesfehérváriakat.), a székesfehérváriakat, hogy bármilyen módon valami hierarchiát állítunk fel. Én tudom, hogy Budapest az ország fővárosa, azt is tudom, hogy Esztergom milyen történelmi szerepet játszik, de nem gondolom, hogy egy ilyen emléktörvényben valamiféle sorrendiséget kell állítani. Kérem szépen, hogy ezt fontolják meg! De maga az, hogy ilyen törvény születik, ez az én szakmai és politikai véleményemmel egyezik. Meg fogjuk szavazni.

De itt valóban szóba került Mohács és annak jelentősége. Bárhogy is, itt nem egyszerűen egy vesztes csatáról van szó, nem egy olyan jelentőségű ütközetről, amelyet érettségire vagy egyetemi vizsgára megjegyezni fontos, hanem a nemzet sorsának egészét befolyásoló konfliktusról. Kérem szépen, gondoljunk arra, hogy Mohácsnál kétségkívül olyan folyamatok vették kezdetüket, amelyek mindmáig hatással vannak az országunk és nemzetünk egészére.

Helyesen mondja képviselő úr, Mohács előtt a Magyar Királyságnak durván 3,2 millió lakosa volt, és a törököt kiűző háborúk után, amennyire ezt hiteles forrásokból kollégáim megállapítani képesek, durván ugyanannyi. Ez, kérem, azt jelenti, hogy 150-160 év után ennek az országnak a lakossága tulajdonképpen növekedését tekintve nulla, ami nyilvánvalóan pusztulás. Más tekintetben a városszerkezetünk és amire külön szeretném felhívni a figyelmet, a Magyar Királyság teljes lakosságának nemzeti, nemzetiségi összetétele alapvetően változott meg. A török hódoltság az ország középső részén alakult ki, ott, ahol a honfoglaló magyar törzsek és utódaik leginkább a Kárpát-medencében területet foglaltak. Az ország három részre szakadásával, az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával és a Királyi Magyarország létrejöttével e két terület nemzetiségi megoszlása sokkal vegyesebb. Ez a folyamat direkt mód vezetett ahhoz, hogy a XIX. század végére és a XX. század elejére az akkori Magyarországon a magyarság saját országában kisebbségben volt. Ez nem egy természetes folyamat, hanem nem kis mértékben Moháccsal és a török hódoltsággal beálló folyamat.

Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy Mohács és az azt követő másfél évszázad története korántsem csak a magyar történetírásban kiemelkedő. A világon a turkológiának a két legjelesebb iskolája a budapesti iskola és a chicagói. Szeretném megemlíteni, hogy a világon talán az elmúlt évtizedek legnevesebbnek tekintett turkológusa, a Chicagói Egyetem professzora, Halil İnalcık kiemelten foglalkozott Moháccsal és a magyarországi hódoltsággal. Ő állította fel az úgynevezett lépcsős hódítás elméletét. Ebben tisztelettel felhívom a figyelmet a következőkre ‑ ez ugyanis nemcsak Magyarországra, hanem az Oszmán Birodalom, sőt a későbbiekben az oszmán török hódítások, meg kell mondjam, mindmáig élő gyakorlata.

Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy miután Hunyadi 1456-ban megvédte Nándorfehérvárt, Nándorfehérvár háromnegyed évszázaddal később, 1521-ben esett el. Az elfoglalás, az elesés napja augusztus 29‑e volt. A mohácsi csata napja 1526. augusztus 29. Budát tizenöt évvel később, 1541. augusztus 29-én foglalta el a török, amelyben természetesen nem valami véletlen, hanem katonai számítás és szimbolikus gondolkodás játszott szerepet.

(11.40)

A lépcsős hódításelmélet négy lépcsőt különít el. Az első lépcsőben a hódító oszmán az adott ország egy jelentős végvárát, hogy úgy mondjam, kapuját foglalja el, további hódítást nem tesz, azonban biztosítja önmaga számára a ki- és bejárás lehetőségét. Ez, kérem, Nándorfehérvár.

A második lépcsőben egy döntő mezei ütközetben az ellenség ‑ jelen esetben a mi országunk, a mi nemzetünk ‑ hadainak teljes megsemmisítése a cél. Ez Mohács, 1526. augusztus 29-e. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy Mohács után az oszmán had és Szulejmán bevonul Budára. Ha valaki elmegy Isztambulba és bejut az Aja Szofiába, az láthatja többek között azt a két óriási gyertyatartó kandelábert, amit Budáról vitt el Szulejmán, ami mind a mai napig az egyik legfontosabb kincs az Aja Szofiában. De nem foglalta el Budát, hanem kivonult. Ez, kérem, teljesen tudatos. A lépcsős hódításelmélet világosan magyarázatot ad erre.

A harmadik lépcsőfok 15 évvel később következett: a főváros, uralkodói központ vagy közigazgatási központ elfoglalása. Ez vér nélkül történt, egy árulás eredményeként, és ugyanazon a napon, augusztus 29-én.

A negyedik lépcsőfok, amit a Buda elfoglalása utáni másfél-két évtizedben kezdenek meg és hajtanak végre, a török közigazgatás meghonosítása az elfoglalt területeken. Ez például a budai vilajet és még öt másik magyarországi területen való felállítása, ami azt jelenti, hogy inkorporálják az Oszmán Birodalom egészébe, és ugyanazon közigazgatási módszer szerint folyik ez, mint Anatóliában, Egyiptomban, a perzsa határon.

Ezeknek a folyamatoknak a bemutatása a történészszakma feladata, és azt kell mondjam, hogy az elmúlt időszakban a magyar történészszakma nemzetközi együttműködésben is valóban komoly eredményeket ért el. Nem hiszem, hogy mód lenne arra, hogy itt, a magyar Országgyűlés plenáris ülésén a XX. századi historiográfiáját áttekintsük Mohácsnak és Mohács emlékezetének. Elhangoztak igaz dolgok és elhangoztak részrehajló dolgok. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar történetírás egyik legszínvonalasabb vitája az úgynevezett Mohács-vita, amelyet történészek politikai beállítottságtól nagyon függetlenül és egymástól különbözően folytattak. Hogy csak két nevet mondjak, Perjés Géza és Szakály Ferenc olyan történelmi meglátásokat, tanulmányokat és könyveket tettek le, amelyek színvonala mind a magyar, mind a nemzetközi historiográfiában megállja a helyét. Érdemes elővenni ezeket. Hasonlóképpen más tudományterületek képviselői, a régészek, muzeológusok, néprajzosok is olyan kutatásokat végeztek és egymással olyan együttműködésben tártak föl dolgokat, amelyek a Mohács-vitát emlékezetessé teszik a magyar történet- és társadalomtudományban egyaránt.

Az is helyes gondolat, hogy megfogalmazzuk, a múlt megismerésén túl milyen üzenete van az 500. évfordulónak és a magyar Országgyűlésnek. Hogy a tudománynak milyen üzenete van, azt Hargitai képviselő úr kitűnően összefoglalta. Konferenciákon, tudományos szimpóziumokon, kötetekben a tudomány képviselői, az említettek ‑ megjegyzem, nem Pálfi György, hanem Pálffy Géza az említett történész, de nem fogunk ezen összeveszni ‑ ezt majd elénk tárják. Azt látom, hogy valóban komoly kutatások vannak, valóban nem kampányjellegű, hanem megalapozott előzetes kutatások eredményeit fogják tudni bemutatni, a szakmai és az érdeklődő nagyközönség elé tárni.

De van‑e olyan üzenet, amit a magyar Országgyűlés érdemes, hogy megfogalmazzon? Azt gondolom, hogy van. Helyesen mondja Nacsa államtitkár úr ‑ egyetértek ezzel ‑, az a helyzet, hogy egyáltalán nem logikus és törvényszerű, hogy mi itt magyar képviselők a magyar Országgyűlés házában, egy szuverén országban magyarul képviseljük ennek az országnak és nemzetnek az érdekét. Ez a mi történelmünkből logikusan egyáltalán nem következik. Fontos és szerencsére így történt, de ha ezt képletekkel akarná leírni valaki, és mondjuk kiindul a XVI-XVII. századból, akkor ennek logikus következménye nem feltétlenül ez. Az, hogy Mohács következményeként az ország és a nemzeti identitás fenntartása egy tudatos vállalás lett úgy az Erdélyi Fejedelemségben, mint más módon a királyi Magyarországon, az, hogy a hódoltsági területeken a hódoltság kialakulása után még fél-háromnegyed évszázaddal a közösségek, bármilyen furcsa, adót vittek a királyi Magyarország területére, hogy magyar családok évszázadokon keresztül tartottak olyan nemesi vagy egyéb kiváltságleveleket, amelyek meghódított területeken voltak, és ebben kétségkívül a városi közösségeink és az egyházak szerepét érdemes az anyanyelv fenntartásában is kiemelni, ezek nagyon fontos és meghatározó dolgok.

Az üzenet, amit a magyar Országgyűlés megfogalmazhat, tulajdonképpen annyi, hogy annak ellenére és akkor is, hogy a nemzeti identitás fenntartása és az ország, az államiság kontinuitásának fenntartása az előbb említett sajátos módon megtörtént, fundamentuma és alapja annak, hogy mi itt magyar képviselőként a magyar Országgyűlésben mondhatjuk el mindazt, amit közösen gondolunk. Azt szeretném és azt javaslom ‑ nyilván más frakciókhoz hasonlóan én is, sajátos ez, ellenzéki képviselőként csak javaslattal fordulhatok ‑, hogy ezt a törvényt a magyar Országgyűlés minden képviselőjének illő és érdemes megszavazni, elfogadni. Itt nem pártpolitikáról van szó, hanem olyan dologról, ami az országunk és a nemzetünk egészét, annak múltját és jövőjét befolyásolja. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)