Dr. Hargitai János (KDNP)

DR. HARGITAI JÁNOS (KDNP), a napirendi pont előadója: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Hosszú és nagyon tudatos készülődés eredménye az, hogy most itt állhatok önök előtt, és „A mohácsi csata hőseinek emlékéről” című törvény előterjesztőjeként beszélhetek itt, a Ház előtt. Mindkét mondatot vagy mindkét állításomat meg kívánom indokolni, a hosszúságra is utalva és a tudatosságra. Két évszámot fogok felidézni, és a két évszámhoz kötődő esemény ‑ még mindkettő ‑ a 2020. évhez kötődik, amikor Mohács 500 kapcsán a készülődés elindult. Ez is jelzi azt, hogy nem egy mohácsi eseményre készülünk, hanem egy nemzeti emlékévre, egy kormány által felemelt, nemzeti összefogást jelző emlékévet szeretnénk a jövő évben közösen megélni. Már itt, mielőtt elfelejtem, minden jelen lévő képviselőt, a magyar Országgyűlés minden képviselőjét a legnagyobb tisztelettel várunk és fogadunk az emlékév minden rendezvényén.

A tudatosságra utalva két dolgot is kell mondanom. Nyilvánvalóan miniszteri biztosként, aki kezdeményezője, ösztönzője, összehangolója ezeknek a folyamatoknak, a lehetőséget is látnom kellett a térségem számára, hogy egy ilyen emlékév mit jelenthet, és egyéni képviselője is vagyok e térségnek, a tudatosság itt is működött bennem. Amikor 2020. február 19-én először Mohács 500 minden ügyét megemlítettem a Karmelitában a miniszterelnök úrnak, majd később a miniszterelnök-helyettesnek, Semjén Zsoltnak, akkor területfejlesztési kérdéseket is felvetettem, vagyis azt mondtam, hogy egy ilyen emlékév kapcsán úgy kell ráfutnunk erre az eseménysorra, hogy tudjuk azt, hogy akkor majd ez a térsége az országnak, ez az akkor még mindentől elzárt térsége hogyan nézzen ki, és ez nyilvánvalóan elsősorban közútfejlesztési kérdések megoldását jelentette.

A kormány három kormánydöntésében döntött a Mohács 500 emlékévről. A legfontosabb ilyen döntés az első kormánydöntésben született meg, ez az 1159/2023. (IV. 27.) kormányhatározat. Annak az 1. melléklete rögzítette azt, hogy a kormány milyen területfejlesztést, elsősorban közútfejlesztéseket kíván megoldani a mohácsi csata emlékévéhez kötődően abban a térségben. Csak felsorolom ezeket: az autópálya befejezése Eszék irányában, ezt ma már használjuk; a kelet-nyugati közlekedési tengely megteremtése százéves álom; Szeged-Pécs összekötése a mohácsi Duna-hídon keresztül, az ország leglátványosabb, leglendületesebb beruházásaként halad ezen beruházás; Villány és térsége, a borvidék rákötése az autópályára; gazdasági kikötő építése; kerékpárútrendszer, amely a két csatasíkot is összeköti; és a körzetem északi részén szintén egy kelet-nyugati közlekedési folyosó megteremtése; elsősorban Csibi Krisztina képviselő asszony térségében, de ez az én térségemet érinti, ez a Szeged-Kaposvár közlekedési tengely. Minden beruházás vagy elkészült vagy halad, vagy előkészületek zajlanak ebben az ügyben.

A másik, amit meg kell említenem a tudatosság kapcsán, hogy nyilvánvalóan az emlékév lényegéhez kapcsolódóan lehetőségünk adódott emlékezetpolitikai pontok, fejlesztési helyek megvalósítására, sőt elsősorban a már megépültek továbbfejlesztésére, felújítására. Tudatosan törekedtünk arra, hogy azokat az emlékhelyeket, amelyeket már az előző korok létrehoztak abban a térségben, azokat mi felújítsuk vagy továbbépítsük.

A másik ilyen általános megjegyzésem, mégis ez a legfontosabb, a regionális emlékezeti hagyományok, ha úgy tetszik, megemelése. A regionális emlékezeti hagyományt a mindenkori pécsi püspök tartotta életben. Az első, akit megemlítek, Király József püspök úr, aki már a csata 209. évfordulóján emlékkápolnát építtetett Mohácson, és ebben az emlékkápolnában mindig egyszerre emlékeztek meg a vesztes csata hőseiről, de a későbbi győztes csata, a második mohácsi csata hőseiről is.

Ezzel azt mondhatom önöknek, hogy a regionális emlékezet mindig a hősiességre épített. Ezzel szemben a nagy országos kánon Mohács kapcsán elsősorban a balsorsra, „Nemzeti nagylétünk nagy temetője” valami végzetes eseményre utal, persze joggal, és ez épül be a magyar önképbe. A regionális emlékezet, mondom, másfelé is helyezett hangsúlyokat, és ezt mi az emlékév kapcsán tudatosan használni akartuk, és erre építünk. Amit mondok, az persze történészek gondolatai által megtámogatott, ne egy politikus mondatait gondolják ilyenkor csak önmagában.

A harmadik, amit mondani akarok, hogy megfogható módon építeni tudtunk már két évfordulóra: a 400. évfordulóra, amely jól dokumentált, 1926., Trianon után, éppen a szerb megszállás után. De azt mondhatom, hogy az ország bármilyen nagy gondokat élt meg akkor, egy nemzetben gondolkodó emlékévet akartak és valósítottak is meg, és az akkori dolgok továbbépítése számunkra rendkívül fontos. Ez összefügg egyébként az emléktörvény megalkotásával is. A 400. évfordulón is szándékukban állt emléktörvényt alkotni, ez akkor elmaradt. Most az 500. év generációja ‑ ezek mindannyian mi vagyunk, nemcsak itt, a parlamentben, hanem mind, aki minket hallgat az országban ‑ ezt az emléktörvényt most megalkothatja.

A másik ilyen évforduló, amelyre építeni lehet, az a 450. évforduló 1976-ban. Akkor persze nem akartak nemzeti ügyet csinálni az egészből, de nem lehetett nem csinálni valamit 1976-ban, mert a tömegsírok megtalálása okán Mohácson, Pécsen voltak olyan akkori vezetők, akik elérték azt, hogy megépítették akkor a történelmi emlékhelyet. Én 18 éves diákként ott voltam akkor az emlékezők között a 450. évfordulón, most pedig a 450. évfordulón létrehozott emlékhelynek az átépítése Mohács legfontosabb programpontja, azt is mondhatnám, hogy a szíve közepe a mohácsi emlékévnek.

Emlékezetpolitikához kötődő fejlesztések zajlanak ma már Mohácson: a csatatéri emlékkápolna, amelyre utaltam, annak a felújítása már folyik. A főtér, amely szintén egy fontos emlékezeti hely, annak az átalakítása elindult. A II. Lajos-obeliszk a Csele-patak partján is már felújítás alatt áll, és amire már az előbb utaltam, a csatasíkon, tehát nem Mohácson, Mohácstól délre, a nemzeti emlékhelyen ‑ ez Sátorhely közigazgatási területe ‑ a nemzeti emlékhely átalakítása is lendületesen folyik. És vannak felújítások, fejlesztések, és lesznek még az elkövetkezendő időszakban a második mohácsi csata síkján, tehát Villány és Nagyharsány térségében is.

A legfontosabb esemény, amit az előkészületek kapcsán mondanom kell, a 494. évfordulóhoz kötődik. Tehát hat évvel az előttünk álló nagy esemény előtt, 2020. augusztus 29-én a nemzeti emlékhelyen elsősorban helyi szereplők találkoztak, és egy kiáltványt fogalmaztak meg. Köztünk volt az akkori pécsi püspök, az akkori pécsi rektor ‑ most is még ő a pécsi rektor ‑, három professzor, múzeumigazgató Pécsről, a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatója, és persze képviselőként jómagam.

A továbbiakban erre a kiáltványra építve mondom el önöknek a gondolataimat az emlékév kapcsán, azt előrebocsátva, hogy Mohács kapcsán három síkot egészen biztosan érintenem kell. Az első, hogy mi történt 1526. augusztus 29-én és az azt követő időszakban. Was ist geschehen? Ezt a mondatot csak azért mondom németül is, mert ezzel Hóvári professzor szellemét, emlékét akarom megidézni, aki professzorként a kiáltvány létrehozóinak, aláíróinak egyikeként még köztünk volt, de ma már sajnos nincsen közöttünk. Tehát ez a „mi történt akkor?” a gondolkodás egyik síkja.

(11.00)

A másik sík az emlékezetpolitika: hogyan válik Mohács a balsors jelképévé? Ez a kép hogyan válik önazonosságunk egyik nagyon fontos alappillérévé, a mindig ideológiavezérelt emlékezést az 500. év generációja hogyan haladhatja meg?

A harmadik gondolkodási sík ‑ amelyről még a jövőben itt most szólni fogok ‑ természetesen az, hogy mi, az 500. év generációja, az előzőekre építve mit hagyhatunk az utókorra.

Akkor a kiáltvány gondolataira térve és azt felidézve a következőket mondhatom önöknek. Ez a kiáltvány azzal indul, hogy közösen azt állítjuk, hogy 1526. augusztus 29-én világtörténelmi jelentőségű esemény zajlott a mohácsi síkon. Ez azért fontos ‑ mármint ennek a jelzőnek a megemlítése ‑, mert az egész eseményt nem egyszerűen egy magyar történelmi eseményként értelmezzük, hanem azt beillesztjük, ahova való ez a történelmi esemény, az európai és elsősorban közép-európai kánonba, eseménysorba.

Ezen a napon II. Lajos keresztény serege és Szulejmán muzulmán serege ütközött meg. Ez a csata azt eredményezte, hogy az addig erős Magyar Királyság, a magyar-cseh-lengyel- és Jagelló-államszövetség meggyengült, az Oszmán Birodalom Közép-Európában másfél századon át meghatározó tényezővé válik, és ami legalább ilyen fontos, a csata következményeként ‑ Buda 1541. évi elfoglalásához kötődően is ‑ a Habsburgok közel 400 éven keresztül a térség uraivá válnak, és világhatalmi tényezőkké emelkednek. Ami fontos, Krakkó ekkor válik el a budai és a prágai érdekszövetségtől.

Az emlékezés szempontjából a legfontosabb annak tudatosítása, hogy ez a hősies csata, amely ugyan vereséggel végződött, alapzata azóta is a magyar identitásnak. A Himnuszban benne van ennek a csatának minden fájdalma. Ez a csata az akkori világban, az európai világban hihetetlen tiszteletet váltott ki. Tehát a hősök az akkori gondolkodásban tiszteletet kaptak az európai világtól. Ennek a csatának minden tagja ‑ legyen az tiszt, közrendű főpap, pap, főúr vagy egy közrendű, legyen magyar, cseh, lengyel, horvát, szerb, osztrák, német vagy itáliai, a fiatal királlyal az élen ‑ hősként küzdött, és sokan, a többség hősként is halt meg ezen a csatamezőn.

Nem is tehettek mást, mert ezeket a hősöket, ezeket a katonákat elődeik katonahagyományai és elődeik katonaerkölcse kötelezte arra, hogy megpróbálják a lehetetlent. A lehetetlen pedig az volt, hogy szembeszálljanak az akkori világ vezető hatalmával, az oszmánokkal. Tökéletesen tudták azt akkor is, és tudja ma az 500. év generációja, hogy az oszmánok milyen hihetetlen fölényben voltak minden tekintetben: területi fölény az Oszmán Birodalomra utalva akkor, népességbeli fölény, és ami ezekből következik, lehetőségek, katonai erőben, anyagi erőben lévő fölénnyel rendelkezett az oszmán világ, nemcsak az akkori Magyar Királysággal összevetve, hanem bármelyik európai állammal összevetve.

Talán a történeti kutatásoknak, amelyeket a mai kor történészei elvégeztek, ez az egyik legszebben bemutatott területe ma már, amikor számszerűen megmutatja a mai történészgeneráció azt, hogy milyen fölénnyel rendelkezett az oszmán világ akkor Európával szemben, és miért mondom azt joggal, hogy ilyen szempontból ezek a hősök a lehetetlent kísérelték meg.

Ha már a történeti kutatásokat szóba hoztam, akkor néhány személyt és kutatóműhelyt meg kell említenem önöknek, mert egyszerűen csodálatos az a tevékenység, amelyet a történészek produkálnak az 500. év kapcsán. Az egyik ilyen kutatóműhely ‑ „Rekonstrukció és emlékezet” címen futó gondolkodóműhely ‑ az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Pécsi Tudományegyetem egy közös műhelye. A másik ilyen a Századok sorozat. Itt van az asztalomon a legújabb kötet, ebben a sorozatban már megjelent kötet. Ez a Magyar Történeti Társulat és az ELTE Humántudományi Központja, annak Történettudományi Kutatóintézetének műhelyét jelenti. A harmadik ilyen nagyon fontos műhely Pécsen a Janus Pannonius Múzeum, hozzá kötődően a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Szegedi Egyetem elsősorban antropológus kutatói.

Ha neveket mondok, néhányat, félve kezdek bele, mert lesznek olyanok, akiket kihagyok érdemtelenül, de talán a legfontosabbak, akik átfogó szerkesztői munkával is vezérlik ezeket a kutatásokat: a „Rekonstrukció és emlékezet” esetében Fodor Pál, Varga Szabolcs, B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas, Pap Norbert, a Századok esetében Fodor Pál, Kenyeres István, Toma Katalin, a pécsi múzeum körüli kutatóműhely esetében Varga Szabolcs, Bertók Gábor igazgató úr, Hamza Márk és még néhány kutató ebben a sorban. Fedeles Tamás a pécsi egyetemhez és a Pázmányhoz is kötődő kutató. A szegedi antropológuscsapatból Pálfi Györgyöt említem meg, mint aki minden rendezvényen szellemi teljesítményével ott van köztünk, és gazdagítja a Mohácsról kialakított emlékképet.

A kormány természetesen ezeket a kutatásokat pénzügyileg is támogatta. Jutott pénz régészeti kutatásokra, jutott pénz régészeti feltárásokra, történeti kutatásokra, mint ahogy említettem, antropológiai kutatásokra. Megemlítem a Nemzeti Örökség Intézetet mint egy olyan állami intézményt, amely a legdinamikusabban szervezi Mohács 500 minden egyes programját, de a Hadtörténeti Intézetet is ebben a sorban említem. Tehát ezek az összegek, amelyek kormányzati pénzzel a tudomány világába kerültek, én azt gondolom, hogy nagyon jól hasznosulnak. A gondolatomat ott szakítottam félbe a kiáltvány kapcsán, hogy tisztában voltak azzal, hogy a lehetetlent próbálják meg, amikor az oszmánokat megpróbálják megállítani a mohácsi síkon.

A kiáltvány következő nagyon fontos állítása az, hogy ugyan ott vereséget szenvedett ez a közép-európai sereg ‑ mert ez nem csak egy magyar sereg volt ‑, de ez a hősies tett, ami ott lezajlott, megakadályozta a szultánt abban, hogy úgy legyen Közép-Európa ura, ahogy szeretett volna, mert nem jutottunk a balkáni országok sorsára. Magyarország, a Magyar Királyság egy egész más pályát írt le a török időkben.

Azt már említettem, hogy az európai világ akkori tiszteletét kivívta ez a sereg. Európa ébredéséhez is hozzásegített ez a csata. Az ébredés alatt azt értem, hogy utána kezdik megszervezni Közép-Európa védelmét. 1526 csak 1541-gyel, Buda elfoglalásával értelmezhető. Ha közép-európai vagy európai kontextusba akarjuk helyezni ezt az eseménysort, meg kell állapítanunk azt, hogy nekünk hihetetlen területi veszteséget jelentett ez a csata és a csata következménye, hihetetlen népességbeli veszteséget jelentett, az akkori 3 milliós Magyar Királyság népességéből 16 ezer ember ott halt meg a csatasíkon. Ez a népesség fél százaléka, aki ott meghalt a csatasíkon, és akkor nem beszéltem még arról, hogy mi várt erre az országra vagy erre az országrészre a törökök 150 éves ittléte után.

A következő gondolat, és ez a regionális emlékezethez kötődő mondat… ‑ bocsánat, még egy mondatot elfelejtettem. Ez az időszak a születése a Habsburg Monarchiának is. Habsburg Ferdinánd elfoglalja azt a trónt, azt a két trónt, ami II. Lajost is megillette, Prága és Buda trónját.

(11.10)

S ebbe a Habsburg-rendszerbe illeszkedik be az akkor megmaradt Magyar Királyság. Ha Pálfi Györgynek, egy jeles kutatónak a mondatát idézem, ő így fogalmaz: más út nem volt ahhoz, hogy megelőzzük a teljes oszmán megszállást abban az időben.

És akkor a kiáltvány következő gondolata, amit én fontosnak tekintek, a regionális emlékezet. Van egy kitekintése a kiáltványnak az 1687. augusztus 12-ei, második mohácsi csatának mondott csatára, tehát a vesztes csata síkjától 20 kilométerre történő eseménysorra. Ott az európai keresztény sereg fényes győzelmet aratott a törökök felett, és ennek kapcsán Fodor Pál, az egyik legjelesebb kutató úgy fogalmaz, hogy ettől kezdve a Kárpát-medence visszafordult abba az irányba, ahonnan Szulejmán 1526-ban eltérítette.

A kiáltvány vége felé fogalmazzuk meg a legfontosabb gondolatunkat, ami már az emlékév felé mutat. Ebben a szövegben úgy fogalmazunk, hogy a közelgő 500. évforduló egyszerre lehet a kegyelet, a hősiesség és a közép-európai összefogás emlékéve. A hősiességről nem kell újra szólnom, mert sokat beszéltem róla, csak megjegyzem azt, hogy minden eddigi tanult dologgal szemben akkor egy nagyon korszerű, létszámában is erős magyar és közép-európai sereg vonult fel a csatasíkon ‑ Európa bármelyik országa akkor körülbelül ilyen léptékű seregek kiállítására volt képes. Az más kérdés, hogy ezzel szemben az oszmánok még ezzel a korszerű európai sereggel szemben is óriási erőfölényben voltak, de hát a világ vezető hatalma volt akkor az oszmán világ.

A kegyeletre már ki kell térnem egy mondat erejéig. Ott, a csatasíkon 15 ezer ember is el lehet hantolva, ma sem tudjuk, hogy hol, de néhányukat tömegsírokban megtaláltuk már ötven évvel ezelőtt. Ezek a hősök soha nem kaptak igazi kegyeletet. Most az emlékév kapcsán a két tömegsírból kiemelt hősöket nyilvánvalóan nem újra visszatemetjük majd a tömegsírokba, hanem antropológiai vizsgálatok után ‑ ez a szegedi egyetem kutatócsoportjának munkája ‑ megpróbálunk szó szerint arcot adni azoknak a hősöknek, hogy ne csak tetemeket, emberi maradványokat, ne csak számokat lássunk, ne csak arról beszéljünk, hogy 16 ezer ember ott halt meg valahol ezen a csatasíkon, hanem ezekhez arcokat tudjunk kötni. A mai tudomány különböző rekonstrukciós tevékenységei alapján erre képes lesz. Az évfordulóra ismerni fogjuk legalább 300 hősnek a nevét, életrajzát, tevékenységét, akik ott megfordultak a csatasíkon ‑ egy részük meghal a csatasíkon, másik részük túléli ezt a csatát. Tehát arcot tudunk adni majd a hősöknek, és ezt be is fogjuk mutatni a nemzeti emlékhelyen. Természetesen a hamvak újraszentelésével ott, az emlékkápolnában igazi kegyeletet kapnak az 500. év generációjától ezek a hősök.

A közép-európai összefogásra meg eddig is utaltam, nem egy magyar eseményről beszélünk. Egy közép-európai összefogó sereg szenvedett vereséget az oszmánoktól. Első helyen a cseheket emelem ki: 5 ezer cseh hal meg a mohácsi síkon, II. Lajos a csehek királya, és meghal másfél ezer lengyel, meghalnak németek, osztrákok, szerbek, horvátok és itáliaiak. Az emlékév során ennek a közép-európai seregnek, a közép-európai szövetségeseinknek is tiszteletet kívánunk adni. Megfogalmazzuk azt, hogy az 500. év lehetőség arra, hogy olyan maradandó keresztény szellemi és tárgyi emlékhelyeket hozzunk létre, amelyek a múltat összekötik a jelennel.

Megemlítem önöknek érdekesség kapcsán, hogy a Magyar Királyság már az 1360-as években érintkezésbe került kényszerből az oszmánokkal. Az 1460-as évek az a pont, amikor Pius pápa Európát először emlegeti úgy a török fenyegetettség okán, hogy Európa a közös hazánk és közös otthonunk, és ezt kell megvédeni a fenyegetettséggel szemben. Megjegyzem azt, hogy a közös hazánk, a közös otthonunk, Európa ma is fenyegetettséget élhet meg, és talán az fontos, hogy Közép-Európa ebben a helyzetben a nagy kérdések tekintetében ugyanúgy viselkedik, ugyanúgy gondolkodik, mint ahogy azt tette 500 évvel ezelőtt.

A mohácsi csata nagyban alakította az önképünket. A mi önképünk és a rólunk alkotott kép, az, hogy Európa mit gondolt rólunk, a mohácsi csatáig, ha úgy tetszik, egy síkon mozgott. Ahogy mi magunkat láttuk a kereszténység védőpajzsaként, Európa is ezt gondolta rólunk. Voltak idők később, amikor ez a két narratíva, a mi önképünk és Európa rólunk megalakított, megalakult képe már nyilvánvalóan eltért ettől ‑ hogy Thököly időszakára utaljak ‑, de ezekbe a fejtegetésekbe most nem kívánok belemenni, inkább rátérek a harmadik gondolati síkra: mi, az 500. év generációja, mit hagyunk a következő nemzedékre.

Itt kell rámutatnom az emléktörvény szövegére. Az emléktörvény, mint minden emléktörvény, rövid, hisz nincsen vagy kevés a normatív tartalma, egy fontos történelmi esemény kapcsán deklarál valamit ez a törvény. Van egy két szakaszból álló preambuluma, és utána még mellette két paragrafusa. Ez a preambulum mit állít? Az első, hogy hazánk és Közép-Európa védelme érdekében történt az, amit az akkori hősök megtettek a mohácsi csatasíkon. Azt mondjuk, hogy az ő tevékenységük példa az utánuk következő és a miutánunk következő nemzedék számára, mert ezek a hősök, ez a magyar és szövetségesekből álló keresztény sereg tántoríthatatlan bátorságról, hazaszeretetről és áldozatvállalásról tett tanúbizonyságot, és mi, az 500. év generációja azt reméljük, hogy ezt örök időkre emlékezetül hagyjuk az utókor számára ebben a törvényben. Megfogalmazzuk azt az óhajunkat, illetve nem csak óhajunkat, ez az Országgyűlés rendelkezése, hogy a ’26-os évet a mohácsi csata hőseinek emlékévévé nyilvánítjuk. Ez a kiáltvány, amit sokszor idéztem, utolsó gondolatában is megfogalmazódik. Ilyen szempontból ez most megtörténik, és a 2. § a hatálybalépésről rendelkezik.

A Kulturális Bizottság mint szakbizottság tárgyalta nyilvánvalóan ezt a témát, ott egyhangú támogatást kapott ez az indítvány, ez a törvénytervezet, így került a Ház elé. Azt gondolom, hogy az itt jelen lévő képviselők nyilvánvalóan azért vannak itt, mert a legérzékenyebbek ezekre a kérdésekre. Kérem az önök és a frakcióik támogatását ahhoz, hogy ezt a törvényt a mohácsi hősökről, az ő emlékükről reményeink szerint örök időkre a törvényben az utókor számára meghagyjuk. Köszönöm a támogatásukat. (Taps.)