Dr. Komáromi Zoltán (DK)

DR. KOMÁROMI ZOLTÁN (DK): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A lakhatás szükséglet, ma ez mégsem adatik meg mindenkinek. Manapság nem könnyebb lakást venni vagy bérelni, nem csökken a lakáspiacról kiszoruló, legsérülékenyebb emberek száma. Továbbra sincs hosszú távú, átfogó kormányzati lakhatási stratégia, és az összeomlás szélén álló szociális ellátórendszer lakhatási reformja is várat magára ‑ olvasható például az Utcáról Lakásba! Egyesület elemzésében.

A most szeptemberben elindított 3 százalékos Otthon Start hitel csak a tulajdonszerzést támogatja, ráadásul már most két számjegyű áremelkedést okozott az egyébként is folyamatosan dráguló lakáspiacon. Tehát a leginkább kiszolgáltatott egykori állami gondozottaknak vagy a fedél nélkül maradt bántalmazott anyáknak ez nem jelent semmilyen megoldást. Az első esetben tudni kell, hogy ma hazánkban 24 ezer gyermek él nevelőszülőknél, kisebb lakásotthonokban és hagyományos gyermekotthonokban. Mi lesz velük, ha felnőnek?

Pontosan tudjuk és látjuk, hogy a mai gyermekvédelmi ellátás kritikus helyzetbe jutott. Az állami gondoskodásban élő gyermekek életük korai szakaszától kezdve gyakran traumatikus tapasztalatokat élnek át, sajnálatos, de a rendszerből való kikerülésük után nagyobb eséllyel néznek szembe a hajléktalansággal és más nehézségekkel. Az évente elvégzett hajléktalanfelmérés adatai szerint az utcán élők 20 százaléka hosszabb-rövidebb ideig az állami gyermekvédelem ellátottja, állami gondozott volt. Pedig az állami nevelésbe vett gyerekeknél a legfontosabb cél a korábbi traumákból adódó hátrányok csökkentése, az előítéletek lebontása és a társadalomba való sikeres beilleszkedésük segítése lenne. Hatékony segítségre van szükségük. Ha a szerető, támogató szülő elhagyta őket, akkor gondoskodó államra, biztos, kiszámítható jövőre van szükségük. A legalapvetőbb, hogy stabil, biztos lakóhelyük legyen, ahol fiatal felnőttként megtapasztalhatják az önállóságot, és mentorálás mellett elindulhatnak a felnőtté válás rögös útján.

Több civil szervezet vette magára a veszélyeztetett fiatal felnőtt korcsoport életkezdési esélyeinek növelését, és indított programot a 18. életévét betöltött, állami gondoskodásból kikerülők számára.

(20.20)

Ehhez a programhoz csatlakozott Erzsébetváros önkormányzata is, ahol két egykori állami gondozott fiatal két önkormányzati bérlakásba költözhetett be. Egyikük a párjával, a másikuk egy hozzátartozójával vette bérbe az ingatlanokat. A beköltözés előtti hónapokban egy szociális munkás készítette fel őket az önálló életre. Először a közművek átírásában, a rezsifizetés mikéntjében segített, átalányfizetés vagy bediktálás legyen‑e, később a lakáshasználatot beszélték meg, mi hogyan működik, hogy érdemes fűteni, hogy érdemes takarékoskodni. A lényeg, hogy mostanra megszokták a biztonságot, azt, hogy van hova hazamenniük, és lényeg még, hogy az említett fiatalok minimum 2030-ig maradhatnak ezekben a lakásokban, de a szerződés hosszabbítására is mód van.

Tudom, hogy ez egy csepp a tengerben, de ezeknek a fiatal embereknek ez a mindent jelenti, csakúgy, mint azoknak az anyáknak, akik például a családon belüli erőszak miatt fedél nélkül maradtak gyerekeikkel. A VII. kerületi önkormányzat nekik is segítséget nyújtott. Ebben az esetben egy kívül-belül felújított önkormányzati ingatlanban kapott elhelyezést a családok átmeneti otthona. Az itt elhelyezett családok önálló lakásokat kapnak, a ház földszintjén kettő, a két emeleten három-három egy-, illetve kétszobás lakást alakítottak ki saját fürdőszobával és konyhával.

Úgy gondolom, hogy ezek szép példái egy önkormányzat szociális szerepvállalásának, és jó lenne, ha most már az állam is követné a gondoskodó Erzsébetváros példáját. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki padsorokból.)