Kanász-Nagy Máté (független)

KANÁSZ-NAGY MÁTÉ (független): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Rögtön szeretném én is leszögezni, hogy támogatni fogom a javaslatot úgy, hogy a felszólalásomban szeretnék kritikát is megfogalmazni, hiányosságokra rámutatni, de ezt próbálom szakmai alapon tenni, még ha lehet, hogy egy picit szigorú is leszek. Azt gondolom, hogy a javaslatnak a szerkezetét, a céljait, a tartalmát mindenképpen támogatni kell, és remélem, ezt konszenzussal meg fogjuk tudni tenni.

Mindig, amikor ilyen javaslatról, ilyen programról vagy stratégiáról van szó, akkor természetesen felmerülnek műfaji kérdések, hogy pontosan miről van szó. Ezt egy programnak hívják. Lehet, hogy programhoz képest talán kevésbé konkrét és kevésbé részletes, de ha célkitűzésekről van szó, akkor mindenképpen nagyon fontos és nagyon helyes célkitűzéseket rögzít.

Mindig felmerülhet az a kérdés, hogy az ilyen programoknak vagy stratégiáknak mi az érvényük, mi a kötőerejük. Arra gondolok, hogy maga az anyag is rögzíti, hogy a jogalkotó és a végrehajtó a tevékenységében érvényesítse a programban elfogadott elveket, feladatokat és célkitűzéseket. A kérdés az, hogy egy következő vagy az utáni parlamenti többség, kormányzati többség és ellenzéke, illetve a kormány hogyan fogja érvényesíteni a mindennapi gyakorlatában az elfogadott programban szereplő fontos tematikát és célokat.

Engedjék meg, hogy végigmenjek a program főbb fejezetein, és rögtön a preambulummal foglalkozzam. Én azt gondolom, hogy a preambulumban egy nagyon fontos alapgondolatot kell rögzíteni, amelyre egyébként történik utalás, de én azt gondolom, hogy picit részletesebben is ki lehetne fejezni ezt az alapgondolatot, amely az egész fogyatékosügyi politika alapgondolata. Ugye, van egy régebbi megközelítés, amely abból indul ki, hogy vannak a fogyatékos személyek, a fogyatékossággal élő személyek, és a beavatkozásoknak őket kell célozniuk, tehát az ő hátrányaikat kell valahogy kompenzálni, nekik kell adni eszközöket, lehetőségeket, hogy a társadalomban tudjanak élni. Tehát mindenképpen valami egyéni, személyes hiányra, a fogyatékosságra magára koncentrálnak ezek a politikák.

És van egy újabb szemlélet, amely egyébként ‑ nem tagadom ‑ megjelenik az anyagban, de szerintem utalások szintjén jelenik meg, és ezt bővíteni lehetett volna. Ez arról szól, hogy igazából a környezet, amelyben élünk, amelyben a fogyatékos személyek, csoportok élnek, szenved hiányokban, hiszen ez a környezet nem tudja befogadni a fogyatékos személyeket, így a fogyatékos politikáknak ennek a környezetnek a megváltoztatására is kell koncentrálniuk, és mindenképpen ezt priorizálni kell. Természetesen az anyagban megjelenik az akadálymentesítés ‑ hiszen itt főleg az akadálymentesítéssel kapcsolatos intézkedéseket, politikákat értjük ‑, de én ezt a szemléletet, ezt a hozzáállást szeretném egy kicsit hangsúlyozni, ezt priorizálni.

Egyébként a program által rögzített további alapelvek, azt gondolom, hogy rendben vannak, de ahogy erre képviselőtársaim felhívták a figyelmet, nyilván a kérdés az lesz, hogy ezeket az alapelveket hogyan, miként lehet majd hatékonyan érvényesíteni.

Menjünk tovább a helyzetértékelésre, és én rögtön egy jogi helyzetértékeléssel kezdeném, már csak azért is, mert Vejkey Imre képviselőtársam, elnök úr beszélt erről még egy előző törvénynél, az Alaptörvény és az alkotmány összehasonlításáról. Szerintem érdemes erre is kitérni, mert amit az Alaptörvényben vagy módosításaiban megfogalmazott a kormánytöbbség, illetve elfogadott a korábbi parlament, az kifejez egyfajta hozzáállást, árulkodó, és ezt most nem negatív értelemben mondom.

Arról van szó, hogy egyébként az Alaptörvény tényleg több ponton előrelépést hozott a fogyatékos személyek ügyében, ha csak azt nézzük, hogy legalább nevesíti őket. Az alkotmány ezt nem tette meg, rokkant személyekről beszélt vagy más társadalmi hátrányban lévő csoportokról, ami nyilván egy hiányosság volt. Az Alaptörvény több ponton foglalkozik velük, három ponton: amikor alapvető jogokról beszél, amikor külön megemlíti őket, hogy külön intézkedésekkel kell segíteni az ő helyzetüket, és ott vannak a szociális biztonságra való törekvésnél, a következő mondat felsorolásánál is, hogy meghatározott támogatásra jogosultak.

De én azt gondolom, hogy itt azért van egy probléma és hiányosság, amely hiányosságban egyébként a korábbi alkotmány nem szenvedett. Nyilván itt a módosított, legalábbis utolsó verzióra gondolok, amely 2011-ben is hatályban volt, hiszen a korábbi alaptörvény kimondta a szociális biztonsághoz való jogot, hogy mindenkinek joga van a szociális biztonsághoz, és a magyar állam ezt biztosítja számukra. Tehát megjelent ez a jog, megjelent ez az alapjog, de valóban a rokkant személyeket nevesítette, hogy külön ellátásra van joguk, amely ellátások a megélhetésüket fogják biztosítani.

Tehát beszélünk itt szociális biztonságról. Nem mindegy, hogy az alapjogként jelenik meg vagy csupán törekvésben, hogy törekszünk rá, hogy biztosítsuk ezt a jogot, és az sem mindegy, hogy amikor támogatásokról, védelemről, ellátásokról beszélünk, akkor rögzítjük ezeket az ellátásokat, hogy vannak ilyenek ‑ az Alaptörvény ezt teszi ‑, vagy kimondjuk azt is, hogy egy minimális megélhetést biztosítaniuk kell ezeknek az ellátásoknak. A korábbi alkotmány ezt megtette, a jelenlegi Alaptörvény ezt nem teszi meg, szerintem ez egy hiányosság és probléma, és egyébként az országos fogyatékosügyi programban sem jelenik meg ennek a kibontása vagy ennek a jogi helyzetnek a tisztázása. Természetesen vonatkozó jogszabályokra utalnak és hivatkoznak rájuk, de egy átfogó jogszabályi áttekintést nem kapunk az anyagból.

A helyzetértékelés ugyanis a demográfiánál indul nagyon helyesen, és a KSH adatait láthatjuk, itt részletes bontásokkal, részletes KSH-adatokkal találkozunk, ez helyes és korrekt. Talán hiányzik annak a magyarázata ‑ és erre is utaltak képviselőtársaim felszólalásukban ‑, hogy számadatokat kapunk, de tendenciákról, illetve a változások mögött álló okokról kevésbé esik szó, és hogy milyen társadalmi folyamatok állnak a változások mögött. Valóban beszédes az, hogy ha a népszámlálási adatokat nézzük, akkor a fogyatékos személyek létszáma a magyar társadalmon belül úgy csökken, hogy egyébként a tartós vagy súlyos betegséggel élők létszáma nem csökken, tehát a fogyatkozó népességszám ellenére is, ha a 2011-es és a 2022-es népszámlálás adatait nézzük, akkor az ő létszámuk, akik tartós betegséggel élnek, még egy picit növekedett is. Szerintem érdemes, ha valamiféle magyarázatot vagy a háttérfolyamatok megvilágítását tartalmazza egy ilyen anyag és statisztika.

Ami talán hiányosság… ‑ de egyébként erre az anyag is felhívja a figyelmet, hogy érdemes nem csupán KSH-adatokra hagyatkozni; nem mintha azok ez esetben ne lennének pontosak, erről nincs szó, hiszen pontos és korrekt demográfiai, népesedési adatokról van szó, de felhívja az anyag a figyelmet arra, hogy szükség van akár speciális kutatásokra. Én ezt szeretném megkérdezni, hogy például vannak‑e ilyen államilag finanszírozott vagy államilag kezdeményezett felmérések, kutatások, amelyek az ismeretanyagunkat tudják bővíteni. Az anyag is hangsúlyozza, hogy ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk, pontos és mély helyzetképre van szükség, amihez nem csupán a KSH-t kell és érdemes használni, hanem más típusú adatbázisokra, más típusú kutatásokra is szükség van. Persze az anyagban egyébként a NCSSZI adatai szerepelnek, tehát van erre hivatkozás egy-egy ellátás esetében.

(15.10)

Ott van a helyzetértékelésben a szociális szolgáltatások leírása. Én azt gondolom, hogy ez nem mindenben konzekvens. Konzekvens azt illetően, hogy vannak bizonyos típusú ellátások, ahol rögzítik az ellátottak számát, hogy a tavalyi évben, tavalyelőtt hány főt láttak el, rögzítik a kapacitásokat, férőhelyeket, létszámadatokat látunk, de nem minden ellátástípus esetében látjuk ezeket az adatokat. Nem minden esetben látjuk mindenhol, hogy hány főt látnak el, egyébként mennyi ellátottra lenne kapacitás, és mondjuk, mekkora létszámban, hány munkatárs bevonásával, milyen végzettséggel látják el ezeket a szolgáltatásokat, nyújtják ezeket az ellátásokat.

Egyébként is van egy visszalépés az elmúlt másfél évtizedben, ha az adatok nyilvánosságát tekintjük, és ez a szociális szféra adataira nagyon is vonatkozik. Emlékszem még, amikor szociálpolitikai referensként elkezdtem dolgozni, hogy napi szinten használtunk olyan adatbázisokat ‑ ezek teljesen nyilvános, hozzáférhető adatbázisok voltak ‑, amelyek pontosan megmutatták, hogy milyen szolgáltatási típusok vannak, adott szolgáltatási típus esetén, például fogyatékos személyek nappali ellátása esetén tételesen felsorolva, hogy milyen ellátók vannak, ezek állami ellátók, önkormányzati ellátók, egyházi, civil, egyéb fenntartásban lévő ellátók. Ez teljesen transzparens volt. Teljesen transzparensek voltak a létszámadatok, a kapacitásra, a dolgozói létszámra vonatkozó adatok. Nem találunk most ilyen nyilvános adatokat, legfeljebb olyan adatok vannak, hogy nagy összegezve vagy nagy átlagolva találunk ellátotti létszámra vonatkozó adatokat, de szolgáltatási típusonként nem látjuk ezeket lebontva.

Ír az anyag a közösségi ellátásról, de nem látjuk, mekkora kapacitással működik a közösségi ellátás. Nem látjuk azt sem, nem mondja ki az anyag, hogy most mennyivel működik, és egyébként mennyivel kéne működnie. Ez is egy kritikám az anyaggal kapcsolatban, hogy természetesen megfogalmaz bővítésre, kapacitásfejlesztésre vonatkozó célokat, de ezeket a célokat nem számszerűsíti. Én azt gondolom, hogy szükség lenne számszerűsített célkitűzésekre is, hogy tudjunk mihez viszonyítani. Most van egy iksz kapacitás, de mi az a kapacitás, amit szeretnénk elérni? Másfélszeresére szeretnénk növelni tíz év alatt, kétszeresére vagy csak 25 százalékára? Tehát ezzel kapcsolatban érdemes, azt gondolom, valamiféle konkrétumot szintén megfogalmazni vagy elmondani.

Vannak olyan területek, amelyek nagyon fontosak és megjelennek, de érintőlegesen szeretnék velük foglalkozni idő hiányában. Ott van például a bentlakásos intézmények kiváltása. Erre vonatkozólag Magyarországnak is vannak kötelezettségei vagy vállalásai, ígéretei. Azért az nagy hiányosság, hogy ezeknek a nagy létszámú bentlakásos intézményeknek a kiváltása nem történt meg a mai napig, és egyébként az anyag sem mondja, hogy száz százalékban meg kell történnie ennek a kiváltásnak. Nyilván úgy fogalmaz, hogy kell kiváltás, de nem mondja azt, hogy száz százalékban váltsuk ki, hanem valamiféle minimális létszámot mintha megengedne nagy létszámú intézmények esetén. Egyébként ez miért van így?

Kósa Ádám államtitkár úr elmondta a szociális ellátórendszerre vonatkozó fejlesztési célokat. Ezt természetesen halljuk, a kormány részéről, államtitkár úr részéről halljuk az ígéreteket, és látunk bizonyos előrelépéseket. Az anyag is mutat ilyet, támogató szolgálat, falugondnoki szolgálat esetében. Nyilván nem véletlen, hogy az anyag itt egy picit részletesebb, mert valódi eredményekről lehet beszámolni. A közösségi ellátás, nappali ellátások esetében kevésbé részletes az anyag, már a helyzetképe is, hiszen itt kevesebb kormányzati segítség történt az elmúlt években vagy évtizedben.

Összességében szerintem az anyag nem hangsúlyozza eléggé, hogy a szociális intézményrendszert fejleszteni kell, hogy a kapacitásokat fejleszteni kell és igen ‑ erre is utaltak képviselőtársaim ‑, a szociális dolgozók bérét jelentősen, komoly mértékben emelni kell. Ezzel a kérdéssel én magam is nagyon sokat foglalkoztam az elmúlt időszakban.

Mintha picit visszafogott lenne az anyag a pénzbeli ellátások tekintetében is, úgy fogalmaz, hogy a jövedelmi értékhatárok felülvizsgálatára szükség van. Hát, nyilván ez a jogosultsági feltételek, ahogy egyébként növekednek a jövedelmek, még ha kis mértékben is, kieshetnek személyek, családok, csoportok a jogosultságból. Azt azonban már nem mondja ki az anyag, hogy a támogatások növelésére is szükség van, tehát ilyen jellegű mondatot nem találunk, még ha van is egy finom kormánykritika az anyagban az elmúlt időszakra vonatkozólag, hiszen azt elmondja, hogy a támogatások vásárlóereje visszaesett, vagy nem nő olyan mértékben. Hát kérem szépen, nem a vásárlóerő esett vissza a támogatások esetében! Ezekből a támogatásokból mire telik? Néhány tízezer forintról beszélünk egy fogyatékossági támogatás vagy egy ápolási díj esetében, de itt nem a vásárlóerő esett vissza. Sokkal erőteljesebben kellene fogalmazni a szociológia nyelvén is nyilvánvalóan. Szerintem meg kell fogalmazni komolyabb célkitűzéseket a támogatások növelése terén is.

Végül két terület, amivel mindenképpen foglalkoznék. Szerintem az nagy hiányosság, hogy az anyag nem nevesíti a nevelést-oktatást közvetlenül segítő munkatársakat. Negyvenezer kollégáról van szó. Pedagógusokról, gyógypedagógusokról esik szó, az ő esetükben történt is értékelhető vagy valamilyen szinten elfogadható béremelés. De azoknak, akik az ő munkájukat és a fogyatékos személyek, csoportok boldogulását segítik, akár gyermekekét, akár felnőttekét vagy idősebbekét, ezeknek a szakdolgozóknak a béremelése hol marad? Tehát erre vonatkozólag sem látunk ígéretet. Az anyag ‑ még egyszer ‑ nem nevesíti őket, nincs felsorolva a nevelést-oktatást közvetlenül segítő munkatársak csoportja és köre.

A másik terület, amivel szintén foglalkoztam én magam is korábban sokat, az ápolási díj. Ennek az emelésére mindenképpen szükség lenne, olyannyira, hogy szerintem a minimálbér összegére kellene felemelni ennek a támogatásnak az értékét, hiszen az ápolás munka. Aki felnőtt hozzátartozóját ápolja, mert az tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos, azt meg kellene becsülni, és a minimálbér szintjét kellene neki is biztosítani. Köszönöm szépen a türelmet.