Barkóczi Balázs (DK)

BARKÓCZI BALÁZS (DK): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! Hadd kezdjem rendhagyó módon a felszólalásomat. Én egészen megdöbbentőnek tartom azt, hogy amikor a szociális ágazat egy ilyen fontos és érzékeny területéről beszélünk, mint a fogyatékosügy, akkor a magyar parlamentben csak jobboldali pártok képviseltetik magukat vezérszónoki vagy hozzászólói szinten, és azok a parlamenti pártok és parlamenti frakciók, amelyek a Demokratikus Koalíció baloldaliságát sokszor nyíltan vagy inkább burkoltan meg szokták kérdőjelezni és kétségbe vonni, nem állítanak sem vezérszónokot, sem hozzászólót, ahogy látom, Kanász-Nagy Máté képviselőtársam kivételével. Ez számomra egészen megdöbbentő, hiszen mi lehetne baloldalibb téma, mint a fogyatékosügy és egyáltalán a szociális ellátás.

Azt, hogy a javaslattervezettel kapcsolatban a Demokratikus Koalíciónak mi az álláspontja, Gy. Németh Erzsébet képviselőtársam a frakció vezérszónokaként elmondta, én ehhez nem is tennék már semmit hozzá. Talán csak annyit, hogy egyrészt érintett is vagyok a témában, hiszen Schilling Magdolna, akinek Gy. Németh Erzsébet képviselőtársam a szavait idézte, az én választókerületemben lakik, a XV. kerületben. Elmondhatnám azt, mesélhetnék hosszan arról, amiről egyébként már szóltam a Parlament falai között nem is egyszer, hogy ő és szülőtársai, sorstársai milyen elkeseredett harcot vívtak azért, hogy megvalósulhasson a XV. kerület és Zugló határában az a támogatott lakóotthon, ami talán valamifajta könnyebbséget jelentene ezeknek a szülőknek. Végül ez úgy látszik megvalósulni, hogy már nem is az állam fogja biztosítani a telket, ahol ez a lakóotthon felépül, hanem Budapest Főváros Önkormányzata.

Zárójelben azért azt hozzáteszem, hogy a XV. kerületi volt önkormányzati fideszes képviselő, aki most már bent van a budapesti közgyűlésben, Lehoczki Ádám a telekátadásnál tartózkodott, tehát azt nem szavazta meg. Ezt is egészen elképesztőnek és felháborítónak tartom, mert ha valakinek, neki aztán pontosan tudnia kellene, hogy milyen harcot vívtak a XV. kerületi és a budapesti, illetve Pest környéki szülők.

Én is onnan tudom többek között, hogy a Göncz Árpád Szociális Intézmény fejlesztő- és gondozóközpontja szülőklubjának tagjai bizalmukba fogadtak, és rendszeresen a szülőklubba elhívnak; ha időm engedi, akkor részt is veszek. Ők egyébként nagyon szeretnének már beszélni egy kormánypárti politikussal, egy államtitkárral is. Rétvári Bence államtitkár urat többször elhívtam, ő megígérte, de egyszer sem volt ott. Talán itt az idő, hogy most személyesen meg tudom hívni Kósa Ádám államtitkár urat, ha gondolja, akkor a Göncz Árpád Szociális Intézmény fejlesztő-, gondozóközpontjának szülőklubja akkor sok szeretettel látja önt, államtitkár úr.

Mint már említettem, a javaslattervezettel kapcsolatban Gy. Németh Erzsébet a Demokratikus Koalíció álláspontját ismertette. Én most Ander Balázs képviselőtársamhoz csatlakoznék, és beszéljünk az ellátást végző dolgozókról is, hiszen a magyar szociális ágazat dolgozói, tehát azok az emberek, akik idős embereket, fogyatékossággal élőket vagy nehéz sorsú családokat látnak el többek között, olyan mértékű terhet viselnek, ami nemcsak az ő megélhetésüket, hanem az ellátás biztonságát is veszélyezteti.

(14.50)

Ha valaki nem hajlandó utánaolvasni, hogy milyen harcokat kell megvívnia nemcsak a fogyatékossággal élőknek, nemcsak az őket gondozó hozzátartozóknak, hanem a szociális ágazat dolgozóinak is, az, javaslom, nézze meg Rubi Anna többszöri díjnyertes filmjét, Az életed nélkülem címűt, ami egyébként pont Schilling Magdolna és szülőtársainak a küzdelméről szól. Na de vissza a szociális dolgozókhoz.

A szociális munka az egyik legnagyobb társadalmi felelősséggel járó hivatás, és mégis ma Magyarországon ez a legalulfizetettebb és a legkevésbé megbecsült közfeladat. A kormány évek óta beszél gondoskodó államról és megbecsülésről, de a valóság az, hogy a szociális intézmények egyrészt krónikus forráshiánnyal küzdenek, másrészt a dolgozók jelentős része másodállásra vagy elvándorlásra kényszerül. A fluktuációról már volt szó, én is fogom említeni a hozzászólásomban később. Az ellátotti kör pedig egyre nagyobb és összetettebb, és ez az ellentmondás mára már, én úgy gondolom, tarthatatlanná vált. Annál is inkább, mert itt nem elvont szakpolitikai kérdésről van szó, hanem emberekről, akik nap mint nap emberfeletti munkát végeznek, sokszor minimálbér körüli fizetésért, hatalmas lelki teherrel és óriási felelősséggel. Egy részük, a Göncz Árpád Szociális Intézmény dolgozói, jobban mondva a Szociális Munkások Demokratikus Szervezetének Palota csoportja kért meg engem arra, hogy a javaslataikat képviseljem itt a parlamentben, és én ezt most ennek a vitának a keretei között boldogan meg is teszem.

A XV. kerületben működik, tehát választókerületemben, Újpalotán a Göncz Árpád Szociális Intézménynek a Fejlesztő és Gondozó Központja a Molnár Viktor utcában. Ez egy nagy múltú, komplex feladatokat ellátó szociális szolgáltató intézmény, amely fogyatékosok napközi otthonát foglalja magában, idősotthont, házi segítségnyújtást, étkeztetést, családsegítést, számos egyéb szakfeladatot, és az ott dolgozók már csak azért is megérdemlik, hogy a hangjuk hallatsszon az ország házában, ugyanis nap mint nap több száz rászoruló emberről gondoskodnak, sokszor csendben, sokszor láthatatlanul, de minden esetben heroikus erőfeszítéssel. Ők azok, akik bemennek többek között a lakásokba, akik pelenkáznak, gyógyszert adnak, lelki támaszt nyújtanak, konfliktusokat kezelnek, életeket mentenek, gyakran megfelelő eszközök és megfelelő személyi feltétel nélkül.

Ennek az intézménynek a fenntartója a XV. kerületi önkormányzat, ám a finanszírozás jelentős része ‑ ezt meg kell említeni ‑ állami normatívából érkezik, ami évek óta nem követi sem a bérek növekedését, sem a feladatok bővülését, sem pedig sajnos az inflációt. Vagyis az állami hozzájárulás reálértéke folyamatosan csökken, miközben az ellátotti létszám pedig nő. Ez pedig nem egyedi eset, tehát nemcsak az én választókerületemre jellemző eset, hanem tükre az egész ország helyzetének, mert ha egy ilyen intézményben, amit az önkormányzat sokszor erején felül támogat, nincs ember, akkor máshol pláne nincs ember; ha itt alacsonyak a bérek, akkor máshol még alacsonyabbak. Nem is számíthatnak rá a dolgozók, hogy esetleg olyan kiegészítéseket kapnak, amiket a Göncz Árpád Szociális Intézmény dolgozói az önkormányzatnak, a szociálisan érzékeny és szolidáris önkormányzatnak hála ma megkapnak.

Amikor arról beszélünk ‑ és itt szó esett a fenntartásról is ‑, hogy milyen jó, hogy az önkormányzat tud gondoskodni a saját szociális intézményeiről, akkor itt meg kell említeni egyébként egy levelet, ami a birtokunkba került. Zsilinszky László jegyzi ezt a levelet, aki szociális ágazati egyeztető fórumra hívja a szociális dolgozókat, és ennek az egyeztető fórumnak a napirendjén szerepel, szó szerint hadd idézzem: „…a szociális, benne a gyermekvédelmi intézmények egyházi fenntartásba adásának folyamatáról, annak esetleges felgyorsításáról vagy felgyorsulásáról.”

Most azt felejtsük is el, mert tényleg nem a témához tartozik, de azért hadd említsem meg, hogy amikor a „Zsolti bácsi”-ügy és a Szőlő utcai javítóintézetben történt botrányos ügyek fellegei itt tornyosulnak felettünk, önöknek tényleg az a legfontosabb, hogy a gyermekotthonokat minél gyorsabban egyházi égisz alá terelgessék be. De ha a szociális ellátás egyéb intézményeiről beszélek, akkor itt nemcsak a világnézeti semlegesség sérülhet ‑ már ez is elég nagy probléma ‑, de gyengülhet a demokratikus ellenőrzés is. Az önkormányzat mint közösségi és közfeladatot ellátó szervezet elszámoltatható, helyben elszámoltatható, az egyházi intézményekkel szemben pedig gyakran kevesebb a nyilvános kontroll, és a működés átláthatósága kérdésessé válik.

Arról nem is beszélve, hogy nem véletlenül az önkormányzat minden ilyen intézmény fenntartója, hiszen az önkormányzat ismeri a helyi problémákat, a viszonyokat, a rászorulókat, a speciális ellátási igényeket, tud segíteni a fogyatékkal élőkön, illetve az őket gondozókon, és amikor a fenntartást átadjuk más szereplőnek, idesorolva az egyházakat is, ez az információbázis és helyben történő alkalmazkodás sérülhet. Tehát őszintén remélem, hogy a terv csak terv marad. Próbálkoztak önök már az SZTK-k államosításával; Lázár János megpendítette annak idején az önkormányzati fenntartású tanuszodáknak az államosítását; most úgy látszik, hogy a szociális intézmények egyháznak adása van soron.

Azt mindenki tudja, hogy a szociális dolgozók bére ma Magyarországon 20-30 százalékkal alacsonyabb, mint az egészségügyben vagy az oktatásban dolgozóké. És igaza van Ander képviselő úrnak: a miniszterelnök által belengetett 10 százalékos béremelés semmire nem lesz elég ezen a területen, ez nulla. Egy pályakezdő szociális munkás ugyanis nettó 200 ezer forint körül visz haza, a fluktuáció pedig drámai: a dolgozók 30-40 százaléka évente elhagyja a pályát, a végzetteknek pedig kevesebb mint a fele helyezkedik el a szakmában.

És mit élnek át maguk a dolgozók? Erről is essék szó! Fizikai terhelést: naponta többször emelnek 70-80 kilós embereket egyedül, segédeszköz nélkül, tönkretéve a testüket. Lelki terhet: látják a magányt, a bántalmazást, a kilátástalanságot, és viszik haza ezeket a történeteket. Óriási felelősség nyomja a vállukat: gyógyszerelnek, krízishelyzetet kezelnek, családokról döntenek, és szembesülniük kell ugyanakkor a túlórával, a létszámhiánnyal, az állami megbecsülés teljes hiányával, ami tarthatatlan. Sokszor hétvégéken, ünnepnapokon ügyelnek. Készenlét: két ember munkája egyszerre ‑ mindannyian tisztában vagyunk ezzel, hadd ne soroljam tovább.

De nézzük, hogy mit kérnek, mit kér a Szociális Munkások Demokratikus Szervezetének Palota csoportja! Nem luxust. Szögezzük le: nem luxust! A minimumot: valódi beépülő béremelést minden dolgozónak; a kafetéria keretösszegének 400 ezer forintra emelését; évi 100 ezer forint ruhapénzt a kollektív szerződésben; lakhatási támogatást havi 50 ezer forinttal vagy önkormányzati bérlakást ‑ a Demokratikus Koalíció programjában ezért is szerepel több mint tízezer új önkormányzati bérlakás felépítése -; a munkáltatói döntésen alapuló keresetkiegészítés felülvizsgálatát, emelését és kollektív szerződésben való rögzítését; az önkormányzati keresetkiegészítés emelését; a pótlékok felülvizsgálatát; a bankszámlavezetési hozzájárulás 24 ezer forintra való emelését; a kapcsolattartási ügyelet díjának 50 ezer forintra emelését naponta; a készenléti szolgálat óradíjának ezer forintra emelését; a táboroztatás idejére 26 ezer forint díjat naponta; egészségbiztosítási szolgáltatást, például soron kívüli szűrővizsgálatot; évi 5 nap rekreációs szabadságot a testi-lelki egészség megőrzéséért. Én úgy gondolom, hogy ezek a követelések mind a szakmai színvonal megerősítését, a munkavállalók megbecsülésének a növelését jelentenék, és ez tényleg a minimum, amit az állam adhat ezeknek az embereknek. Mert az ágazat ‑ és ezt mondjuk ki ‑ válságban van, és a válság nem egy természeti jelenség; ez a kormányzati rossz döntéseknek a következménye.

Önök 15 éve ígérik a szociális életpályát ‑ soha nem valósították meg. A kormány pontosan tudja, hogy mi történik. Bizottsági jelentések, ombudsmani figyelmeztetések, KSH-adatok mutatják a leépülést, ennek ellenére önök nem cselekszenek. Az országos fogyatékossági program egy nagyon fontos lépés, de nem elég, ha a szociális dolgozók és a fogyatékosügyben dolgozók megbecsüléséről beszélünk.

Önök nagyon gyakran azt mondják cinikusan, hogy a szociális ágazat problémáit az önkormányzatoknak kell megoldaniuk, miközben igaza van Ander Balázsnak ‑ ismét rá utalok vissza ‑, önök forrásokat vonnak el az önkormányzatoktól. Ez egy cinikus hárítás, én úgy gondolom. A XV. kerület eddig is mindent megtett, hogy ezeknek a szakembereknek a munkáját megbecsülje erején felül, de a szociális ellátás ‑ legyünk őszinték egymással ‑ állami feladat. Az állam határozza meg a normákat, az ellátási kötelezettséget, a finanszírozást, és ilyenkor nem lehet a fenntartókra tolni a felelősséget anélkül, hogy ahhoz elegendő forrást biztosítsunk.

(Folytatás 172/2-ben!)

2022-2026. országgyűlési ciklus Budapest, 2025. október 21. kedd 172/2. szám

Országgyűlési Napló

(15.00)

Sajnos, a szociális dolgozók ma nem partnerei, hanem elszenvedői a rendszernek: ha kérnek, akkor nem hallgatják meg őket, ha jeleznek, nem reagálnak, és ha szerveződnek, megpróbálják elhallgattatni őket, ez pedig így nem maradhat. Én úgy gondolom, hogy nem a dolgozóknak kell változniuk, hanem az egész rendszernek kell változnia. Ha ezt nem teszi meg ez a rendszer, illetve nem teszi meg a rendszer fenntartásáért és működtetéséért felelős kormányzat, akkor újabb intézmények fognak bezárni, ellátások szűnnek meg, emberek maradnak segítség nélkül, és a társadalom leggyengébb tagjai lesznek újra az áldozatok. Ne várjuk ezt meg, már így is a 24. óra után vagyunk. Én úgy gondolom, hogy cselekedni kell most a fogyatékos emberekért, az őket ápoló és gondozó családtagokért és a munkatársakért egyaránt.

Államtitkár úrnak pedig megismétlem a meghívást: a Göncz Árpád Szociális Intézmény Gondozó Fejlesztő Központjának szülői klubja sok szeretettel várja önt bármikor. Köszönöm a figyelmet. (Taps a DK soraiból.)