Kósa Lajos (Fidesz)

KÓSA LAJOS, a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság elnöke: Tisztelt Ház! Akkor, amikor ezt a javaslatot megfogalmaztam, pontosan tudatában voltam annak, hogy ez egy rendkívül nehéz műfaj, mert a szó szoros értelmében mindenkiben ‑ és minél régebben politizál, annál inkább ‑ ezer meg egy sérelem van.

Mi is hallottunk már itt a parlamentben néhány érdekes felszólalást. A DK akkori frakcióvezetője, elnöke mondta egy külső civilnek, Vidnyánszky Attilának üzenve innen a parlamentből, hogy teljes vagyonelkobzás és börtön, és ezt egy olyan személyzeti intézkedésre mondta, amihez egyébként Gyurcsány Ferencnek semmi köze nem volt. Tehát nem valami sanda utalgatás volt vagy nem tudom, micsoda. Ez csak egy példa, rengeteget tudok mondani. Még egyszer, szándékosan nem mondom, hogy melyek azok nyilvánvalóan agresszív megnyilvánulások, amelyek az ellenzék felől a kormánypártokat és a kormánypárti politikusokat érik. Egyébként annak se lenne semmi értelme, mert akkor sorolhatnánk reggeltől estig vice versa. Tehát nem vitatom, hogy az ellenzéknek is vannak vélt vagy valós sérelmei. (Csárdi Antal: De mit tesznek, hogy ne legyenek?)

Hogy mégis megtettem ezt a kezdeményezést a bizottság elnökeként, arra az vezetett, hogy úgy éreztem, hogy átlépünk egy határt. Tehát van az agressziónak többfajta fokozata. Amikor teljesen nyilvánvalóan emberi élet kioltására alkalmas, eleve arra gyártott tárgyat visz valaki választói gyűlésre, annak biztos tudatában, hogy ez egyébként bűncselekmény ‑ tehát nem arról van szó, hogy egy bicska maradt ott, egy körömolló vagy nem tudom micsoda, hanem egy lőfegyver, egy éles lőfegyver, sőt ezt be is vallja, nemcsak ő, a párt elnöke is ‑, akkor itt egy olyan határnál vagyunk, aminél talán meg kell próbálni, legalább egy kísérletet kell tenni arra, hogy kölcsönösen figyelmeztessük egymást, hogy ebből még baj lesz.

Hogy hogyan lehet ennek egyébként valahogy útját állni? Többféle lehetőség van, utaltam egyre, ezt közösen, komoly munkával lehet csak előkészíteni. Nagy híve lennék annak, hogy például a digitális térben folyó verbális erőszak esetében ‑ nagyon durva példákat lehet mondani vice versa ‑ kötelezzük a tartalomszolgáltatókat vagy a hozzászólókat arra, hogy ezt irtsák ki.

(11.50)

Nyugodtan mondhatok mást is, mert másfajta agresszivitás is jelen van velünk. Egy demokratikus rendszerben egy magyar parlamenti párt tagjai felesküdnek a magyar alkotmányra. Hogy jön ahhoz egy digitális szolgáltató, hogy a párt elnökét kizárja a digitális térből? Hogy?! És vajon nem itt van‑e az idő arra, hogy azt mondjuk, hogy ezt Magyarországon nem lehet megtenni? Oké, vannak olyan politikai szervezetek, amelyeket ki lehet, de azok nem demokratikus pártok, félreértés ne essék! Egyébként ez marginális jelenség, itt-ott egy-két magát elvarázsolt honpolgárunk csinál ilyet, de hogy egy demokratikus parlamenti párt… ‑ függetlenül attól, hogy egyébként ennek a pártnak a képviselőivel semmiben nem értek egyet, de azt gondolom, hogy itt azért el lehetne gondolkodni, hogy vajon ez megint egy szimbolikus agresszió‑e nem egyszerűen csak az adott parlamenti párt elnöke, hanem az egész magyar demokrácia ellen. Ugyanez: amikor benne vagyunk egy szövetségben, az Európai Unióban, és azt mondja nekünk az Európai Parlament, hogy Magyarországon nem biztosított az egyenlő bánásmód elve egy, egyébként itt nagyon súlyos bűncselekményt elkövetett politikus számára, ezért nem adja ki. Hát, mi ez, ha nem a legdurvább agresszió és politikai lépés a magyar demokrácia ellen?!

Tehát vannak azért olyan határok, amelyeknél meg kell állni, és elgondolkodni, hogy ne tegyünk‑e kísérletet arra, hogy valamilyen módon ezt fékezzük meg. Igen, kedves képviselőtársam, ha valaki önt lehülyézi, lépjünk fel ellene, mert el lehet mondani ezt kulturáltan, és vice versa. Még egyszer mondom: vice versa.

Csak emlékezzünk rá, hogy honnan jutottunk ide! Egyébként egy magáról megfeledkezett képviselőtársunk ‑ megjegyzem, fideszes ‑ volt az első és az utolsó, aki lemondott a parlamenti mandátumáról azért, mert mondott egy rossz mondatot itt, a Házban. Azt mondta indulatosan ‑ nem nála volt a szó, csak bekiabált ‑, hogy „Ezért még lógni fogtok!”, és le kellett neki mondani, Arnóth Sándornak. Emlékeztessenek már arra, hogy hány elképesztően durva mondat hangzott el azóta a Házban, és hányan vonták le a következtetést! Nulla, senki. Ez az ország valamikor ott tartott, hogy egy kancelláriaminiszter azért kellett hogy lemondjon, mert egyébként tőle teljesen függetlenül az ő korábbi munkáltatójánál egy szerződést kötöttek egy nem saját hatáskör alá tartozó, de mégiscsak a kormány alá tartozó gazdasági szervezettel, és fel kellett neki állni. Mondják már meg, emlékeztessenek rá, hogy hol vannak ezek az idők! Nem tudom, hogy vissza lehet‑e hozzá térni, de amikor azt érzékelem, hogy valaki reménybeli politikusként ‑ egy olyan párt képviseletében, amelyik nem rejtekezve, hanem nyilvánvalóan a kormányzati főhatalom megszerzésére törekszik ‑ pisztollyal jelenik meg a saját politikai gyűlésén, akkor megint egy olyan határhoz léptünk, ami mellett nem lehet elmenni; ha elmegyünk, akkor éppen olyan hibát követünk el, mint amiről én beszéltem vagy amiről önök beszéltek.

Ezért gondoltam azt, hogy tegyünk erre egy kísérletet, nézzük meg, hogy mit lehet tenni. Nagyon helyesen a kormány meglépte azt, hogy az Antifát terrorszervezetté nyilvánította, nagyon jól tette, egy apró lépés. Nézzük meg, hogy a legsúlyosabb bűncselekmények esetében adott esetben lehet‑e szigorítani! Nézzük meg, hogy a fegyverviselés és -tartás kapcsán tudunk‑e valamit reagálni arra, amit észlelünk! De egyet ne tegyünk: hogy elmegyünk mellette szemünket behunyva, fülünket becsukva, fejünket elfordítva, mert az ‑ látjuk, nem lehetünk vakok, nem lehetünk tudatlanok ‑ nyílt kivégzéshez, gyilkossághoz fog vezetni.

Nézzék meg, mi történt Seattle-ben az úgynevezett BML-lázadások kapcsán! Nézzük meg, mi történik Nyugat-Európában, egyes olyan országokban, ahol behunyták a szemüket, és bennünket hülyéztek le ‑ már most a szónak a szoros értelmében ‑, amikor azt találtuk mondani, hogy olyan városrészek vannak Svédországban, Németországban, Ausztriában, ahova nemcsak hogy nem tanácsolják, hogy bemenjünk, hanem az adott ország hatóságai sem mennek be. (Novák Előd: Mint Szolnok!) Lehet, hogy Magyarországon is van ilyen, de akkor nézzük meg, hogy van‑e ott dolgunk! Tudok mondani jobbikos települést is, ahol ilyen zavaros viszonyok voltak, de akkor közösen ne hagyjuk, mert ha becsukjuk a szemünket, attól a dolog nem fog elmúlni.

Egyébként pedig ez a határozat csak azt kérdezi meg, tisztelt képviselőtársak, hogy van‑e abban szándékegység egyáltalán a parlament frakciói között, hogy valamit csináljunk; hogy egyáltalán jelezzük, hogy hoppá, itt olyan dolog történt, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Van‑e ebben szándékegység? Nem biztos, hogy sikerül, sőt az az igazság, hogy sajnos a demokrácia egy olyan rendszer, ami rendszertani okokból ki van téve ennek a folyamatnak, főleg amióta ezek a tömegmediatizált demokráciák fejlődnek, és ahogy fejlődik egyébként az a kommunikáció és az a kommunikációs rendszer, ami már az elnevezésében is felháborító, mert ezt nevezzük mi szociális, social médiának. Hát, ez sok minden, de nem szociális, mert pont hogy szétveri a társadalmat, nemhogy bármit összehozna, de ez nagyon messzire vezet.

Csak azt akarom mondani, hogy van néhány olyan immanens folyamat, ami sajnos ellenünk dolgozik, de ettől függetlenül, tisztelt képviselők, kedves képviselőtársak, én csak megkérdezem, hogy ebben az ügyben van‑e akarategység, még akkor is, ha tudom, hogy mindenkinek ezer sérelme van. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypártok soraiban.)