Dúró Dóra (Mi Hazánk)

DÚRÓ DÓRA (Mi Hazánk): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Szeretném, ha bizonyosfajta szakmai konszenzus legalább mostanra kialakulna közöttünk, ezért most szeretném megcáfolni azokat a tévhiteket, amelyek egyébként tegnap a Gazdasági Bizottság ülésén is elhangzottak, a mai vitában is elhangzottak, és bízom benne, hogy ebben legalább egyetértünk, hogy ezek a tévhitek nem bizonyulnak igaznak. Az egyik ilyen, hogy az eszközök javítják a tanulást.

Az OECD-jelentések és a PISA-adatok alapján is teljesen egyértelmű, hogy a sok digitális eszközzel tanuló diákok rosszabb eredményt érnek el szövegértésben és problémamegoldásban is. Ennek a következménye az, hogy visszaszorítják ezeknek a használatát, ahogyan ezt említettem a svéd példával, de a franciákéval is. Arra még részletesebben ki fogok térni, mert én is szeretném, ha Magyarországon és a magyar Országgyűlésben is felállna egy vizsgálóbizottság. Egyrészt azért, hogy a folyamatos párbeszéd biztosított legyen, másrészt, ugye, vannak országok, ahol már kifejezett digitális miniszterek vannak, tehát a kormányzati struktúrában is megjelenik ennek az ügynek egy kifejezett felelőse. Fontos lenne a folyamatos párbeszédnek a biztosítása nálunk is, illetve látva a francia eredményt, ez valóban hasznos tud lenni.

A másik ilyen mítosz és tévhit, hogy a képernyőhasználat nem káros, csak rossz tartalom esetén. Ez nem igaz. A képernyőidő mennyisége önmagában is problémás, ha más miatt nem, elveszi az időt más, hasznosabb tevékenységektől, illetve említettem a passzívtelefon-hatást szintén. Még egy nagyon-nagyon fontos tévhit, hogy az online világ veszélyei kezelhetők technológiával. Tehát ezek a különböző szülői szűrőprogramok meg kontrollprogramok is megbuktak. Most már szakértői egyetértés van abban, hogy nincsen technológiai megoldás emberi jelenlét és nevelés nélkül. Szintén nagyon fontos tévhit, amit cáfolni kell, hogy a gyerekek megtanulnak érteni a digitális eszközökhöz, és a digitális kompetenciáik azáltal fognak fejlődni, hogy okoseszközeik vannak. Ez nem igaz.

Paradoxnak hangzik, de minél később kap egy gyerek okoseszközt, annál jobban fogja tudni kezelni azt felnőttként, mert nem sérülnek azok a kompetenciái és készségei, amelyeket egyébként az életkorából adódó idegrendszeri fejletlensége okoz. A gyerekeket nem lehet tudatos használatra megtanítani; ez szintén az idegrendszeri fejlettségi szintjükből ered.

Azt, hogy a kormányzat hozzáállása ezekhez a kérdésekhez és ehhez az egész ügyhöz miért elégtelen, mutatja önmagában az, hogy ez a paragrafus egy érdemi intézkedést javasol, de hogy önkritikával is éljek, az én javaslatom sem lenne elégséges. Amióta én ezt benyújtottam augusztusban másodszor, azóta is van már négy olyan új pont, amit javasolni szeretnék, és egyébként könnyen meg tudja a kormány valósítani.

Az egyik, hogy nagyon sok sarlatán van ezen a területen. Rengeteg olyan ember, szervezet jár be iskolákba és óvodákba előadást tartani, akik egyszerűen nem az igazat mondják. Tehát az, ahogyan az LMBTQ-lobbinak az iskolákba való bejutását sikerült megakadályozni, ugyanilyen alapon kellene létrehozni a digitális gyermekvédelmi adatbázist, hogy kik azok a szervezetek és kik azok a személyek, akik bemehetnek a gyerekeknek beszélni, vagy akár a tantestületeknek beszélni a digitális gyermekvédelemről. Mert ha a valós tájékoztatás helyett félretájékoztatják a szülőket vagy a gyerekeket, vagy akár mind a kettőt, azzal csak tetézzük a problémát.

Nagyon fontos lenne a klinikai háttér megvalósítása, illetve a kiépítése. Ugye, arról még nem beszéltünk, hogy tinédzserkorban függőséghez vezet ezeknek az okoseszközöknek a használata. Ez a függőség teljesen ugyanolyan, mint a kémiai függőségek, tehát a gyerekek agyában az ilyen túlstimulált videójátékokkal való játék közben ugyanaz a folyamat zajlik le, mint amikor, mondjuk, dohányoznak vagy drogoznak.

Ebből következően nekik szükségük van egy detoxikálásra. Ilyen civil programok már vannak Magyarországon, de jelen pillanatban nincsen arra lehetősége egy szülőnek, hogy ha a gyermeke függő, okostelefon-függő, akkor milyen intézményekbe tudják vinni. Illetve persze, el tudják vinni gyermekpszichiáterhez, de erre nincsen egyetemi szintű továbbképzés, nincsen megfelelő klinikai háttér, nincsen megfelelő továbbképzés. (Hollik István: Ez addikció.)

Megint ingatja a fejét Hollik képviselő úr. Ezeket Rétvári Bence is elismerte (Dr. Koncz Zsófia bólint.), most államtitkár asszony is bólogatott. Igen, ez nincs kiépülve, éppen azért, mert ez egy új terület, és ennek nincs meg még az intézményi háttere. Erre szükség lenne, hogy ha valaki, akinek a gyermeke ilyen problémával küzd, akkor legyen olyan hely, ahova el tudja vinni.

Ne haragudjon, államtitkár asszony, kicsit viccesnek tartom azt, hogy ön az iskolai korlátozás bevezetésekor számonkéri azt, hogy a Mi Hazánk nem tapsolt ennek. Tehát most komolyan, önöknek arra van szükségük, hogy mi elismerjük az önök intézkedéseit? Egyébként megtettük, tehát rosszul emlékszik, vagy nem tájékozódott megfelelően, mert mi akkor is megtettük ezt, kiálltunk mellette, és nemhogy nem mentünk el tüntetésre, hanem igen, megmondtuk, hogy ez egy jó lépés. Továbbra is azt mondom, hogy jó lépés volt, jó lenne, ha be is tartanák például minden iskolában, és ellenőriznék is.

Az én lányom matematikából továbbjutott egy versenyen, és a következő fordulót egy másik iskolában tartották meg. Amikor a férjem elvitte ebbe a másik iskolába ‑ napközben volt, dél és 1 óra között ‑, akkor bement az aulába, és az aulában az összes gyerek kütyüzött, de az összes, mert senki nem ellenőrzi az iskolákat, hogy be kell‑e tartaniuk. Egyébként ez egy híresen liberális iskola, ahol ez történt, de attól még ez volt a helyzet. Minden gyerek kütyüzött, annak ellenére, hogy elvileg tilos.

Azok közül a szakemberek közül, akik elkötelezettek ez iránt a javaslat iránt, illetve ebben az ügyben, többen mondták nekem, akiknek például nyolcosztályos gimnáziumba jár a gyermekük, hogy a korlátozás bevezetésekor valóban az történt, hogy a lánya nem válaszolt neki, ha írt neki egy üzenetet, csak a tanítási órák után. Néhány hónap elteltével azt mondta, hogy minden egyes szünetben válaszol a lánya, mert visszaadják nekik a telefont. Várható volt nyilván, hogy lesznek olyan iskolák, akik ezeket a korlátozásokat nem tartják be, ugyanakkor jó lenne, ha ellenőriznék ennek a végrehajtását, mert ha egyre többen lesznek azok, akik látják, hogy mindenféle szankció nélkül ezt meg lehet tenni, hogy nem tartják be, akkor egyre többen lesznek, akik ebből kimaradnak.

Arról, hogy elégséges‑e a kormányzati politika, vagy nem elégséges, szerintem az eredmények beszélnek leginkább. De emlékeztetnék ennek a javaslatnak a körülményeire. Amikor én benyújtottam először a határozati javaslatot, akkor Hollik István képviselő úr már akkor azt mondta a bizottsági ülésen, hogy a legfontosabb lépéseket a kormány az ügyben már megtette, tehát nem is, hogy ez a javaslat volt… ‑ szó szerint visszanéztem a jegyzőkönyvet, úgyhogy ez biztos. Tehát szerintem nemhogy akkor nem tette meg, még ezzel sem tette meg, és az egész probléma még csak most fog igazán a nyakunkba szakadni. Merthogy mi az eredmény? Évről évre több gyermek, évről évre korábban, évről évre több időt tölt a képernyő előtt. Ez teljesen világos tény. Akkor miről beszélünk?

Ez nem egy sikertörténet. Zuhanunk a szakadékba; ez a helyzet, és nem mondom, hogy ezért 100 százalékban önök a felelősek. Bár az, hogy ezt sugallják és az oktatási rendszert is áthatják a digitális tartalmak, sőt hátrány éri azt a gyermeket, akinek nincsen okostelefonja, mondjuk, felső tagozatban, az ellen hat, hogy… (Hollik István: Ez nem igaz! Ez nem igaz! ‑ Földi Judit közbeszól.) Így van, tehát amiről képviselőasszony beszélt, az egy példa, de nem csak a KRÉTA-ról van szó.

(14.10)

Olyan feladata van az 5. osztályos fiamnak, a tankönyvébe van beleírva, hogy töltsd le a telefonodra, miközben a Bethesda kórház, és egyébként nemcsak ők, hanem negyven szakmai szervezet azt ajánlja, hogy 14 éves korig lehetőleg ne legyen telefonja a gyereknek. Akkor most azt szeretnénk, hogy legyen telefonja a gyereknek, és ennek megfelelően ilyen tartalmakat fogunk a tankönyvekbe is beleírni, és ezt a normát sugalljuk a szülőknek, hogy de legyen a tízéves gyerekednek telefonja, vagy pedig tényleg komolyan veszik ezt, hogy 14 éves korig lehetőleg ne legyen telefonja. De innentől ez jogi kérdés is, ne haragudjanak! Bármit sugall a kormány, én nem szeretném, hogy a gyerekemnek legyen okostelefonja, és azt nem tehetik meg, hogy emiatt a tankönyvekben és az iskolában hátrány éri azért, mert neki nyomógombos telefonja van. Nem tudom letölteni a telefonjára azt, amit önök beleírnak a tankönyvbe, mert nem olyan telefonja van.

Ezt el kell dönteni, és ez az, amiről beszélek, hogy a kormánynak kell először állást foglalnia, hogy azt akarja sugallni, és az a norma, hogy nem telefonalapú a gyerekkor, és nem éri hátrány azt a gyereket, akinek 5. osztályban nincsen telefonja, vagy pedig ezt sugallja, amit egyébként az elmúlt 15 évben önök csináltak. Tehát jelen pillanatban ez a helyzet, ez van benne a tankönyvben, hogy töltsd le a telefonodra, ha tízéves vagy! Nem lehet! Erről beszélek. Nemcsak a túlzott képernyőzés a probléma, hanem az, hogy ez a norma.

De mondok egy másik olyan állami programot, szabadidős program, szintén említette államtitkár asszony, hogy nagyon sok közösségi programot szerveznek. Valóban. Ilyen ‑ és akkor ismét egy elismeréssel adózom az önök irányába ‑ az olimpiai Ötpróba-program. Szerintem kiváló, egy dolog a baj vele, hogy digitális alapú. A tízéves fiam, akinek nincs okostelefonja, hátrányba kerül ahhoz a gyerekhez képest, akinek van okostelefonja, mert okostelefonon kell gyűjteni a pontokat. Ugye, nem mindenki számára nyilvánvaló, hogy mi ez a program, ezért elmondom röviden: két olimpia között különböző sporteseményeken való részvétel során a teljesített kilométerekért ‑ meg van határozva, hogy miért, mennyit ‑ pontokat lehet gyűjteni, és aki pontokat gyűjtöget, az azután ajándékokat kap, sportfelszereléseket ‑ kiváló a program ‑, zoknit, pólót, kulacsot, szabadidőruhát, sőt még sorsolnak is egyébként az Ötpróba-pontokat szerzők között, és az olimpiára is eljuthatnak nézőként a kisorsoltak közül, azt hiszem, talán tízen. Kiváló program, csak miért nem tudják biztosítani azoknak a gyerekeknek is, akiknek nincsen okostelefonjuk? És akkor megint mondtam egy ilyen példát.

De említette államtitkár asszony a táboroztatásokat is. Akkor elmondom, a gyerekem volt olyan táborban, ahol déltől ötig az volt a program, hogy fekszik mindenki az ágyában, és a telefonját nyomkodja, mert meleg van ‑ ezt mondták ‑, és egy állami támogatásban részesülő sportegyesületről van szó. Az is benne van az én javaslatomban, hogy az állami támogatott táborokban ugyanaz a szabály érvényesüljön a telefonhasználatra, mint az iskolákban. Alapvetően offline legyen a tábor, és a kapcsolattartás idejére, a szülőkkel, a szeretteikkel való kapcsolattartás idejére kapják meg a gyerekek a telefonjaikat, de éjszaka például szintén semmiképpen ne legyen náluk. Ezt az állami támogatás feltételévé lehetne, sőt kellene tenni.

Szintén problémás, és megint csak jogi kérdéseket vet fel, hogy Magyarországon nem elérhető olyan telefon, amelyeket az Egyesült Államokban grab phone-oknak neveznek, amin nem elérhető a közösségi média. Nekem most kapott augusztusban a gyermekem telefont, a harmadik, nyomógombos telefont vettük neki azért, hogy megóvjuk ettől a szennytől, amit ezek az okoseszközök jelentenek a gyerekekre, és alapból fel van rá telepítve a Facebook, le sem lehet törölni; a nyomógombos telefonra! Tehát szeretném, ha a kormány elérhetővé tenné Magyarországon is az olyan telefonokat a gyermekek számára, amelyeken nincsenek rajta ezek a tartalmak.

Vannak, külföldön szintén jellemző, hogy a telekommunikációs vállalatok kínálnak olyan csomagokat és szoftvereket, amelyek kifejezetten a gyermekek életkorához igazodó tartalmakat tartalmazzák kizárólag. Szükség lenne arra is, hogy Magyarországon ezt is bevezessék. Ez is szerepel egyébként a javaslatomban, ahogy az is, hogy a televíziós és rádiós reklámok végén ‑ a gyógyszerreklámokhoz hasonlóan ‑ legyen egy olyan mondat, amely az okoseszközök káros hatásaira hívja fel a figyelmet.

Tehát összességében azt szeretném csak érzékeltetni önökkel, hogy nem arról van szó, hogy azt kell mondani a gyerekeknek, hogy a túl sok kütyüzés árt, hanem azt a digitalizációra, a telefonalapú gyerekkorra való ránevelést kell megszüntetni, ami a kormány politikájában nagyon erőteljesen jelen volt és jelen van, és vissza kell térni a játékalapú gyerekkorhoz azért, hogy esélyünk legyen legalább arra, hogy mentálisan és fizikailag egészséges embereket neveljünk a gyermekeinkből. Köszönöm a figyelmet. (Szabadi István tapsol.)