Komjáthi Imre (MSZP)

KOMJÁTHI IMRE (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! De nem is ezzel kezdem. Tisztelt Magyar Polgárok, Mindenki, aki néz most minket! Szégyen, amit itt látnak, és elnézést kérek a kormánypárti képviselők nevében is azért, amit most önök ettől a Háztól kapnak, mert amit ettől a Háztól kapnak, az most a határozatképtelenség. Micsoda kifejező szó! Ez jut a törvényhozástól önöknek: magatehetetlenség, erőtlenség, impotencia a képviselőktől. Ez a szó is mennyire kifejező!

(13.20)

Mert kit képviselnek azok a kormánypárti képviselők, akik ma el sem jöttek ide? Mennyire fontos nekik az ország, mennyire fontos nekik a nép sorsa, az általuk képviselt polgárok?

Mivel azonban a löttyedt és gyáva kormánypárti társaság nem akar a devizahitelesekről beszélni, ezért én ma egyet hátralépek, és egy fontosabb dologról beszélek, ami nekünk, szociknak mindig is fontos volt: a politika emberi hangján beszélni a párbeszédről. Mivel ez nem egy napirend előtti, hanem egy napirend helyetti beszéd, ezért azzal kezdeném, hogy nagyjából öt éve már egymás kezét kellene hogy keressük ebben a rendkívül nehéz helyzetben, ami körülöttünk folyik, háborúkkal, válságokkal terhelve, de valahogy mindig a furkósbotot találják meg.

Komoly dilemma volt számomra, hogy egyáltalán felhozzam ezt a témát, ami számunkra ennyire fontos, hogy beszéljük meg közös ügyeinket, mert azt látom, hogy sokkal egyszerűbb néhányaknak becsukott szemmel, befogott füllel egymásra sárt dobálni és egymást politikai vagy más furkósbottal agyonverni.

Persze mindeközben az alapvető elvi különbségek köztünk nem változnak. Mi, szocialisták kevesebb szegényt és kevesebb gazdagot akarunk, elvetjük a kormány, a Fidesz adóit, az állandó harcaikat az Európai Unióval és a kérdéseket megfogalmazó sajtóval. Súlyos vitám van azzal is, hogy kitől vesznek el pénzt és kinek adják oda. Szeretném, ha végre a Fidesz számára, a kormány számára beköszönte-ne a valóság, ugyanis mintha két különböző Magyarország lenne, két különböző Magyarországon él a NER-elit és a magyarok zöme. Az egyikben akkora a jólét, hogy az átlagosan havi ötmilliót kereső focisták is alig adóznak, a másikban pedig a szociális szféra dolgozói szégyenletesen kevés bérért dolgoznak, olyan megélhetési gondokkal küzdve, mint azok, akikről nekik gondoskodniuk kell. Ritkán gondolunk ebbe bele, de az országot jelenleg irányító szűk elit tetején az az Orbán Viktor ül, aki beült ide 27 évesen, és most a nyugdíjkorhatárhoz közeledve sem tud egy másik munkahelyet felmutatni.

Nem fogok meglepetést okozni, én elsősorban az ipari munkahelyekkel ismertetném meg őt, mert amíg ő csak egyszer, vörös szőnyegen lépdel be egy-egy felcicomázott gyárba, és a multik képviselőjével parolázik ‑ sosem szakszervezeti aktivistákkal ‑, addig a volt kollégáim és mai utódaik ott izzadnak és fáznak, kínlódnak és küzdenek folyamatosan, akár több műszakban. Most viszont, amikor körbenézek ezen az üres, félig üres ülésteremben, azt kell hogy mondjam: megértem azt is, aki mindenre és mindenkire nemet mond. Értem azt a csalódottságot, dühöt, ami már elveket és programokat sem néz, csak azt látja itt, hogy ebből elég volt.

Bocsánatot kérek mindenkitől, aki azt várná, hogy ebben a Házban az ország legfontosabb ügyeit vitassa meg az a 199 megbízott ember, akit a nép küldött ide. Mi, szocik eljöttünk, itt vagyunk, mindig itt vagyunk, de ettől ez a látvány még szégyen. Őszintén sajnálom. Remélem, hogy nem így fog folytatódni a parlament őszi ülésszaka, de hát, a remény hal meg utoljára. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)