Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm a lehetőséget és a figyelmet. Ha csak kormánypárti képviselőtársaim szavait hallgatnánk, megnyugodhatnánk, hogy a családtámogatások frontján minden rendben van. Én ugyanakkor arra kapacitálom önöket, hogy legyenek egy kicsit bátrabbak ennél.

A költségvetés vitája folyamán megbeszéltük, hogy nem az idecsatornázott pénz mennyiségével van a baj. Én örülök minden iderakott forintnak, és szerintem, aki ebben ellendrukker, az hazaáruló, ezt ki kell mondani. A helyzet az, hogy ha megvizsgáljuk a demográfiai adatokat, az élveszületések számát, akkor egy katasztrofális helyzetkép bontakozik ki előttünk, és ebben, legyünk őszinték, nemcsak önöknek van felelősségük, a korábbi balliberális kurzusok elképesztő bűnöket követtek el a magyar jövendővel szemben. A Bokros-csomag továbbgyűrűző hatásai még a 2010-es évek első felében is érezhetők voltak, de azzal azért szembe kellene nézni, hogy ez a hetvenhétezer-akárhányszáz születésszám az írott magyar történelem nemcsak leggyengébb adata, hanem egy elképesztő gyengeségről árulkodó adata, és azért már a Fidesz-KDNP a felelős, hogy engedte a Ratkó-unokákat elhagyni a gyermeket vállalni képes életkort anélkül, hogy számukra bármilyen célzott lakhatási, béruniós, bértámogatási vagy családtámogatási programot dolgozott volna ki.

A kormány arra apellált, hogy majd a CSOK-kal, majd a különböző intézkedésekkel ez az érintett korosztály is ebben az utolsó néhány évben, amikor nagy számban vállalhatott volna gyereket, megtalálja a számítását. Nem így történt. Voltak sikeres intézkedések. Én idesorolom egyébként a családi adókedvezményt is, ami az élveszületések számát egy egy-két éves kis buckával meg tudta dobni. A demográfusok szerint itt tipikusan az történt, hogy az amúgy is gyermekvállaláson gondolkodó párok egy kicsit előrébb hozták a gyermek vállalását az életvezetési terveikhez képest. Tehát nem sikerült a vágyott gyermekek számát úgy növelni, hogy aztán többen szülessenek meg a vágyott gyermekek számához képest, hanem egy időbeli eltolódást sikerült elérni. Ez is szerencsés. Ez sem rossz dolog, ha a társadalom elöregedése ellen akarunk hatni, de a helyzet az, hogy az élveszületési számok azt mutatják, hogy önmagában ez a kudarcos folyamatokat nem tudta megfordítani.

Hogy csak a jóról beszéljek az elején, a két- és háromgyermekesek szja-mentességét én a magam részéről kiemelten támogatom. Ez régi javaslataink közé tartozik. Ami erős félelem van bennem ezzel kapcsolatban, hogy nem tudom, a következő kurzusok képesek lesznek‑e költségvetési szempontból fenntartani. Nagyon bízom benne, hogy igen. Az is igaz egyébként, hogy sok esetben a nő szja-mentessége a férfi, tehát a férj vagy családapa majdnemhogy adómentessége irányába is mutat, de nyilván ez csak bizonyos fizetési szintig igaz.

Viszont itt felmerül egy nagyon komoly probléma. Ha megnézzük, a válások száma sajnálatos módon még mindig különösen magas, ez nem egy üdvözlendő folyamat, de így van, és egyre gyakrabban találkozunk olyan élethelyzettel, hogy egy hétig az édesanya neveli a gyermeket, gyermekeket, egy hétig pedig az édesapa. Tehát nem áll fenn egy aránytalanság a gyermekfelügyelet, a gyermekről való gondoskodás tekintetében, hanem egy arányos, ha úgy tetszik, munkamegosztás van. Ez a közös gyermekfelügyeleti modell és azok a modellek, amelyek most terjednek, előidézhetnek egy olyan helyzetet, hogy ugyanazon gyermekek esetében az édesanya adómentes, az édesapa pedig nem tudja ugyanezt érvényesíteni. Tehát egy nagyon komoly egyensúlytalanság áll fenn a gyermekek érdekei szempontjából.

Éppen ezért én arra szeretném a kormány figyelmét ráirányítani, hogy oldja fel ezt a szituációt a gyermekeiket egyedül nevelő édesapák, vagy a gyermekek nevelésében ugyanolyan aránnyal részt vevő édesapák esetében, hogy ők is tudják érvényesíteni ezt az adómentességet. Ez, úgy gondolom, hogy a költségvetési hatás szempontjából nem igényel súlyos tízmilliárdokat, viszont a szimbolikája nagyon-nagyon erős lenne, mert már nemcsak az édesanyára és nemcsak a szülőkre koncentrálnánk, hanem a gyermek érdekkörében hasznosuló milliókra, milliárdokra. Ezt a módosítást tehát mindenképpen javaslom önök számára, ezt keresztül kell vinni a rendszeren.

A családi adókedvezmény megduplázása is egyébként egy üdvözlendő dolog. Szeretném itt a kormányt azért afelé elvinni, hogy ezt ne úgy állítsa be, mintha reálértéken megduplázták volna az adókedvezményt. Ez a bevezetés óta értékének több mint a felét elveszítette, és most megduplázzuk, tehát visszapótoljuk az értékét. Ez jó dolog, örüljünk neki, de reálértéken semmiképp nem jelent duplázást, hanem az érték, a vásárlóerő megőrzését jelenti.

Egy gondolat a társasági adóról. Én sem lennék arra büszke, hogy a multicégek itt fizetik a legkevesebb adót Európában, sőt, ha még a számukra adott kedvezményeket is figyelembe vesszük, akkor még rosszabb a helyzet. Tehát arra bátorítom önöket, hogy a multicégeket vonják be a közteherviselésbe, és adóztassák meg őket tisztességesen. Nem kell őket elzavarni, kiutálni az országból, de arányaiban fizessenek ugyanannyi adót, mint a magyar cégek, magyar vállalkozások.

Eddig jött, ha úgy tetszik, a felszólalás konszenzusos része és a közös pontok megtalálásának része, mert amikor áttérünk a banki ágazati különadóra és a tranzakciós illetékre, akkor kicsit olyan érzés, mintha elvesztenénk ezeket a közös pontokat. Ez az előttünk fekvő javaslat tulajdonképpen törvényi erőre emeli a különadóknak azt a dimenzióját, ami eddig rendeleti szinten átmenetileg jelent meg. Önmagában a probléma az, hogy már az alapkonstrukció sem volt jó. Én nagy barátja vagyok annak, hogy a szabályozatlan vagy félig szabályozott környezetben extraprofitot elérő pénzintézetek fizessenek több adót és vegyenek részt a közteherviselésben, mert tényleg brutális extraprofitot halmoznak fel.

A problémám ott kezdődik, amikor a jogalkotó kiveti a bankadót, kiveti a tranzakciós illetéket, és utána a bankok elkezdenek egy nagyon sunyi, sötét mintázatokkal tarkított folyamatot: az utolsó centig áthárítják a fogyasztókra ezeket az összegeket. A jogalkotó nem a fogyasztóra vetette ki a különadót, a parlament nem arról döntött és a kormány sem, hogy magyar emberek fizessenek pluszadókat, mégis ez történik. Tehát az előttünk fekvő csomag akkor lesz vitaképes, ha a kormány a fogyasztóvédelem minden erejével garantálja az áthárítások megszüntetését.

El kell indulni ebbe az irányba, és nem elég szép szavakkal. Emlékezzünk a tranzakciós illeték bevezetésének időszakára! Ekkor történt meg az, hogy volt olyan pénzintézet, amely levelet írt a kisvállalkozó ügyfélnek és leírta az indoklásában, így a papírra, hogy a tranzakciós illeték bevezetése miatt az utóbbi hónapokra visszamenőleges hatállyal ő érvényesít egy díjemelést. Na, ilyen nincsen! Ez egy olyan jelzőfény az éjszakában, egyszerűen oda kell hatni a fogyasztóvédelmi eszközökkel, és nyilván az MNB-hez, a pénzügyi fogyasztóvédelmet ellátó kiemelt szervhez is fordulni kell, de azt látni kell, hogy ezt így nem hagyhatjuk.

A tranzakciós illeték összege ebben a költségvetési tervezetben már egy 600 milliárd feletti tétel, tehát egy brutálisan nagy tételről beszélünk. Ha ezt összeadjuk a bankadóval, akkor nagyjából azt a nagyságrendet érjük el, amit a kormány a rezsicsökkentés költségvetése címszava alatt egyfajta politikai reklámként használ, hogy ennyi pénzt hagynak a családok zsebében. Sajnos rögtön mellé lehet tenni a másik tagmondatot, hogy a családok zsebéből ennyi pénzt engednek kivenni a tranzakciós illeték és a banki ágazati különadó áthárítása révén. Itt az áthárítást nemcsak meg kell tiltani, de komoly szankciókkal kell ellátni. El kell érni, hogy többe kerüljön a banknak áthárítani ezeket a tételeket, mint megfizetni rendesen azt, amit egyébként rá róttak ki.

Az egy másik vitát kell hogy elindítson, hogy ezek a különadók a bankok hitelezési politikáját mennyiben befolyásolják. Én azt mondom, ha 2000 milliárd forint fölötti a banki profit az elmúlt időszakban, akkor azért ne sírjunk tele százas zsebkendőcsomagokat, mert ez egy olyan ágazat Magyarországon, ahol brutális hasznot érnek el. Azért sem vagyok nagyon nyitott a banki panaszkodásra, és ebben a kormánynak szintén van felelőssége, mert ha megvizsgáljuk a környező országok bankrendszerét, azt látjuk, hogy toronymagasan a legdrágább a magyar, az ügyfelenkénti 41 ezer forintos átlag a banki költségekre toronymagasan a legnagyobb. A saját, már adózott készpénzünkhöz való hozzájutás, ezek a különböző tekervényes pluszköltségek egészen vérlázítók.

Most itt a teremben többen vagyunk, akik a fogyasztóvédelmi terület irányába azért erősen nyitottak, és meg kell jegyeznünk, hogy vannak nagyon irritáló túlfutások. Tudom, hogy elsősorban MNB-feladat, de akkor is, tehát az ember nem állja meg, hogy ne hozza fel mindig. Ha az ingyenes összeghatár fölötti százezer forintot kiveszünk, történt egy ilyen kísérlet, bankfiókban, saját bankos ATM-nél és idegen ATM-nél, a százezer forintunk felvétele 2500 és 4000 forint közötti költséggel járt. Ez valami brutális! Nyilván a legdrágább akkor, ha az ember idegen ATM-ből veszi fel, ott volt egy négyezres adat. De a bank edukálni is akarja a lakosságot, és előidézi azt a helyzetet, hogy a saját pénztárában történő készpénzfelvétel irreálisan, tehát többszörösen drágább, mint a saját ATM-jéből való ‑ itt a Jászain is büszkén kiírják, hogy készpénzmentes bank vagyunk. Az edukáció nem a kereskedelmi bank feladata!

(12.00)

Köszönjük szépen, felnőtt emberként nem tartunk igényt arra, hogy egy bank a díjtételeivel való szórakozással kondicionáljon bennünket arra, hogy online bankolunk vagy személyesen. Nem kell! Ez lehet valamilyen szinten már az edukáció része, a pénzügyi felügyeletet ellátó MNB feladata, a minisztériumok is részt vehetnek ebben, tehát a politika színterén megjelenhetnek ilyen szándékok, hogy mit szeretnénk motiválni, és mit szeretnénk egy kicsit visszaszorítani. Örülök például, hogy a kormány megfordult a készpénz kérdésében, mert sokáig a készpénzt is egy lejárt lemeznek tartották, hogy „ki használ már készpénzt”; készpénzmentes rendezvények vannak; „ez már csak egy nyűg, ami amúgy nagyon drága”. Emlékszem ezekre a mondatokra, hogy a polgárok ne tartsák a párnacihában a pénzt. Jöttek ezek a gúnyos, lenéző, lekezelő dolgok, de ahogy egyre sérülékenyebbek lettek az egyre bonyolultabb rendszerek ‑ ez nem meglepő ‑, egyre több lett a banki leállás, egyre nagyobbak lettek a költségek, egyre nehezebben érhető el az ügyfélszolgálat, nagyon sokan kezdték ezt egy digitális kényszerzubbonynak érezni, és inkább afelé mozdulnak, hogy legyen a készpénzhasználat áramvonalasított, akadálymentesített. Az Ibériai-félszigeten bekövetkezett katasztrofális üzemszünet meg áramkiesés is azokat hozta ott helyzetbe vagy fenntartható helyzetbe, akik rendelkeztek készpénzzel, és képesek voltak a boltban ezért cserébe áruhoz jutni és árut kapni. Mi nem akarjuk megmondani, hogy az emberek elsősorban készpénzt használjanak vagy elsősorban online bankoljanak, én mind a kettőt használom, mi a szabad választás lehetőségét szeretnénk ebben a körben kitűzni, garantálni és garantáltnak látni.

Azt látjuk tehát, hogy Magyarországon a tranzakciós illetékkel, a bankadóval nem az a legnagyobb baj, hogy törvényerőre emelkedik, ami eddig egy különleges és váratlan veszélyhelyzeti szinten volt, bár ennek is megvan az üzenete, tehát ebből is fognak érteni a bankok, hogy ez egy hosszú távon fennmaradó teher, és a farkas hiába mondja magát vegetáriánusnak, úgy fognak reagálni, hogy elkezdik beépíteni a különböző díjtételek áraiba. Nagyon észnél kell lenni, nagyon figyelni kell tehát, hogy ezt ne tehessék meg, főleg ne büntetlenül.

A fő probléma ott kezdődik, hogy ez az egész struktúra így rossz, mert a kormány bátortalan volt, nem lépett fel az áthárításokkal szemben. Azt kell hogy mondjuk: ha ezen a politikáján változtat, akkor is csak egy nulla szintre hozhatja vissza ezt az egész rendszert. A tranzakciós illetékkel kapcsolatban viszont nemcsak ez van a csomagban, hogy törvényi szintre emelkedik, mondjuk, a bankadó és hasonlók, hanem az is benne van, hogy lényegében kiterjeszti a jogalkotó a tranzakciós illetéket. Olyan tranzakciók kerültek szóba, amelyek az ügyfél érdekében, de ha jól értem, akkor fizikailag és konkrétan nem az ügyfél számláján valósulnak meg, és akkor erre is számolnának most már tranzakciós illetéket, pedig eddig nem. Én úgy gondolom, hogy ha ezt a bank fizetné be, akkor nem beszélünk akkora összegről, hogy ez komolyabb zavart keletkeztessen akár a banküzemben, de ha ez is áthárításra kerül a polgárokra, akkor megint egy olyan tényezőt támogatnánk ezzel a csomaggal, ami váratlan és extra nehézséget okoz a magyar polgároknak.

Nagyon sok mindenről lehetne még az adórendszer kapcsán beszélni, a családtámogatásokat illetően, hogy a gyermeknevelést hogyan lehetne priorizálni a mostaniakhoz képest, hogyan lehetne nemcsak 5 százalékra levinni, de lenullázni a gyermeknevelési cikkek, a gyermekgyógyszerek, az alapélelmiszerek áfáját, de mivel ezeket már más viták során elmondtam, elmondtuk, ezért ezt megismételni nem szeretném, főleg nem egy következő hozzászólásban. De az egészen biztos, hogy míg a két- és háromgyermekesek szja-mentessége erősen támogatható és támogatandó, a családi adókedvezmény megduplázása egyenesen kötelező lépés, ha etikusan szeretnénk eljárni, addig azért azt látjuk, hogy a banki ügyek, a banki különadó és a tranzakciós illeték tekintetében nagyon sok feladata lenne még a kormánynak annak érdekében, hogy egy egyensúlyi helyzetet teremtsen, ahol a fogyasztó amúgy is állandóan fennálló információs aszimmetriája ne párosuljon méltatlan élethelyzetekkel.

Éppen ezért én fogyasztóvédelemben érdekelt és abban elkötelezett képviselőként arra kapacitálom a kormányt, hogy mindent tegyen meg a magyar ügyfelek, fogyasztók érdekében is, és ne csak a családtámogatásokról beszéljünk ebben a körben, hanem az áthárítások megszüntetéséről is. Köszönöm a figyelmet.