Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Veszek egy nagy levegőt. Nem beszéltünk össze kormánypárti képviselőtársammal, aki a digitalizáció szerinte napfényes oldalát mutatta be, akkor most következzen az árnyoldala, szeretném ugyanis, ha a kormány érdemi állásponttal rendelkezne ezen a területen. Most hallottuk a győzelmi jelentést, hogy önök szerint mennyire fontos ez a terület, és mennyire jól digitalizált Magyarország, én pedig szeretném idehozni a valóságot, mert míg a kormány úgy gondolja, hogy méltán lehet büszke a digitalizációra, én azt látom, hogy a korábban megszokott személyes életvezetésünk, életformánk folyamatosan épül le, és annyira túltolja ez a kormány és egyébként sok más kormány is a digitalizációt, hogy a személyes ügyintézés, a személyes ügyfélszolgálat, a személyes életutak vezetése folyamatosan szorul vissza.

Egy olyan helyzetben vagyunk, amikor a vidék Magyarországán számtalan helyen bezárt a posta, bezárt a bolt, van, ahol még a kocsma is bezárt, de a bankfiók jellemzően bezárt, sőt még az ATM-eket is feltépték, a kábeleket is kiszedték a földből, és most kellett a kormánynak újra egy ATM-telepítési programot hirdetnie, anélkül, hogy elárulta volna, hogy ki fogja fizetni ennek az árát. Reméljük, hogy nem hagyják leverni ezt is az embereken. De összességében nagyon sok esetben a személyes életvezetés lehetősége beszűkült.

Nézzük meg, hogy a magyar vállalkozók, a magyar gazdaság frontján mit jelent az, amikor a digitalizációt dicséri a kormány vagy egy-egy kormánypárti képviselő. Én a mesterséges intelligencia témájában eléggé elmerültem, és igyekszem a lehető legtöbb konferencián, továbbképzésen ott lenni, hogy tanuljak erről a területről, és szeretném megosztani az imént szóló képviselőtársammal azt, hogy a Portfoliónak az AI-jal foglalkozó konferenciáján is részt vettem, ahol bemutattak egy statisztikát Magyarországról. Közép- és felső vezetőket kérdeztek meg arról, hogy az ő cégüknél használnak‑e mesterséges intelligenciát, tervezik‑e használni, van‑e ilyen költségvetés. Nagyjából a cégek egyharmada mondta emlékeim szerint azt, hogy már fordít erre nagyobb pénzösszeget, további egyharmad mondta azt, hogy szeretne, tehát hogy tervben van nála, és csak körülbelül egyharmad volt az, aki egyáltalán nem foglalkozott ezzel.

Ezzel még azt mondhatnánk, hogy a kormányzat imént elmondott szavai akár még be is igazolódnak, hisz ez egy fontos terület Magyarországon, csakhogy megkérdezték azt is ezektől a vállalati vezetőktől, hogy az érintett cégek hány százaléka az, amelyik ki tudja mutatni, hogy mérhető profitra tesz szert pusztán azért, mert ezeket az eszközöket használja. Kormánypárti képviselőtársaim figyelmébe ajánlom, hogy 9 százalék volt ez az arány az érintett cégek körében. Tehát bár sokat és sokan költenek ezekre az eszközökre, tudják, mások is ezt teszik a világban, és a helyzet az, hogy elenyésző azoknak a magyar cégeknek a száma, akik ebből mérhető, realizálható profitot tudtak generálni, és hogy ez a profit bekerül‑e a magyar gazdaságba, ez egy következmény, egy következő kérdés.

Mi azt látjuk, hogy nem igaz, amit az imént elmondtak. A magyar kis- és közepes méretű vállalkozások nem kerültek előnyös helyzetbe a digitalizáció által. Aki lemarad, az tényleg kimarad bizonyos folyamatokból, de nem igaz az, hogy magyar startupok tömegesen betörtek volna a világpiacra. Itt a Facebook példája a legjobb erre. Nem tudom, hogy képviselőtársaim közül van‑e olyan, aki azt állítaná, hogy kódolás szempontjából vagy informatikai megközelítésből a Facebook a legprofibb rendszer, amit ki lehet találni a közösségi médiában. Szerintem nem mondja senki. Az informatikusok biztosan azt mondják, hogy legalább húsz jobban leprogramozott rendszer van, ami jobban használható. Adódik a kérdés, hogy akkor miért a Facebookot használjuk mindannyian, és miért ott győzködjük a választókat és egymást is a vélt vagy valós igazunkról. Azért történik mindez, mert ez a cég a megfelelő pillanatban képes volt a megfelelő tőkekoncentrációt maga mögé állítani, és le tudta dominálni a világpiacot.

A platformok korában sajnálatos módon ott tartunk, hogy mintha már a monopolhelyzet lenne az új egyensúlyi helyzet. Ezek a platformok akkor kezdenek kiteljesedni, amikor monopolhelyzetbe kerülnek, leuralják a piacot, és önök is hagyták, más kormányok is hagyták, hogy algoritmusok uralják az életünket, a vásárlásainkat. Most már a politikai véleményünket is formálják, hiszen ezek az algoritmusok dobálják fel számunkra ‑ állítólag a korábbi klikkeléseink és fogyasztási szokásaink alapján ‑ azt, ami érdekel minket, de a valóságban ez nem teljesen így van. Érdekes módon a nagy nyelvi modellek, a ChatGPT-hez hasonló rendszerek azért jellemzően egy urbánus, inkább baloldali, inkább liberális világlátást szoktak visszatükrözni, tehát a nemzeti gondolat azért nincs kirakva a kirakatba náluk.

Azt látjuk, hogy amikor a kormány egyoldalúan, technooptimista módon túltolja a digitalizációt, akkor ennek a hálózatosodó világnak fekszik be, a nagy nemzetközi hálózatoknak, és elmulaszt egyrészt egy fogyasztóvédelmi védőpajzsot állítani a magyar polgárok érdekében, másrészt nem vizsgálja meg, hogy hogyan lesz ebből az AI-forradalomból magyar cégek tömegei számára kitörés. Mert jelen pillanatban ott tartunk, hogy a multicégek baromi jól járnak a mesterségesintelligencia-forradalommal, a kis fejlesztőket fojtogatja az AI Act és az Európai Unió dinoszaurusz lassúságú törvénykezése, a magyar kormány pedig ezt veszi át szolgai módon, nem tesz hozzá szinte semmi többet.

Látom én, hogy van Mesterséges Intelligencia Koalíció, én meglátogattam őket, és tisztességes szakembereknek tartom őket. Látom azt is, hogy Mesterséges Intelligencia Tanács is van, sőt van a területnek kormánybiztosa, őt is meglátogattam, és rendkívül korrekt tájékoztatást kaptam tőle. Tehát senki nem mondhatja azt, hogy nincsenek megfelelő szakemberek a kitalált testületek élén és a felső vezetésben. Azt szeretném kihozni ebből, hogy ez még kevés lesz.

A magyar kis- és közepes méretű vállalkozások akkor tudnak helyzetbe kerülni, ha a tudás megszerzéséhez anyagi vagy pályázati forrásokon keresztül támogatást kapnak ‑ ez nagyon gyerekcipőben jár önöknél ‑, és akkor, ha nagyon olcsón tudnak hozzájutni azokhoz a csomagokhoz, amelyek ezeknek a digitális eszközöknek az előfizetéseit és a különböző csatornák elérését tartalmazza, ezt sem támogatja a kormány.

(14.50)

Tehát ott tartunk összességében, hogy az emberiség legnagyobb technológiai forradalmának nem a közepén, hanem a hajnalán vagyunk, és a magyar kormány költségvetésében ebből semmi nem jelenik meg. De úgy képzeljék el, hogy semmi! A helyzet az, hogy ezenközben részt vettem a tavalyi AI Summiton is, talán a legnagyobb, mesterséges intelligenciával foglalkozó konferencián, bár ilyet nem illik mondani, mert akkor lehet, hogy a többi, szintén kiváló és nagy eseményt szervező megsértődne, de ez egy exponált rendezvény, és én végighallgattam Nagy Márton miniszter úr előadását. Senki nem mondhatja, hogy a kormány nincs tisztában a problémával. Nagy Márton is elmondta, hogy a magyar munkahelyek 37 százaléka van vagy lesz közvetlen veszélyben a digitalizáció és az AI miatt a következő esztendőkben. Ezzel tehát a kormány tisztában van.

A kérdés az, hogy miért nem tesz semmit, illetve azért nem tesz semmit, mert ez a jelenlegi cikluson túlnyúló probléma, és akkor ne fektessünk bele, mert úgysem biztos, hogy nekünk térül meg. A helyzet az, hogy nem szabadna ezt ilyen rövidlátó módon elintézni. Úgy gondoljuk, hogy megtaláltuk, ha nem is a megoldást, de mindenféleképpen a megoldás felé vezető utat, és ezt a javaslatot elmondtam egyébként minden tárgyalópartnernek, ahol tájékoztatást kértem erről.

Eltökéltek vagyunk abban, hogy fel kell állítani a magyar munkahelyvédelmi alapot, MMA-t, és ez a magyar munkahelyvédelmi alap targetálhatna erre a 37 százalékra, aki vagy elvesztette a munkahelyét, vagy el fogja, és minden érintett számára ingyenes átképzést lenne kötelező biztosítani, akár éppen az AI-érintettségű szakmákban. Tehát senki ne mondja azt, hogy ez önmagában egy rossz dolog. Ha nem szabunk korlátokat, akkor válik egy életveszélyes dologgá. Talán önök is látják, hogy sokan már egy digitális kényszerzubbonyként élik meg a mindennapjaikat, mert önök túltolják és engedik túltolni a digitalizációt. De egy magyar munkahelyvédelmi alap reális jövőképet nyújtana mindenkinek, akinek az életét tönkreteszi ez a rettenetesen gyors átállás.

Tudom, jönnek mindig a gőzgép példájával, amikor azt feltalálták, az ipari forradalommal, azzal, hogy mindig változik a technológia, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy az emberiség történelmében ilyen gyors változás és átállás soha nem volt, az én álláspontom szerint nem is lesz, mert a normális ember szabályozott közegben és szabályozott körülmények között tartja az ennyire gyors változásokat.

A magyar munkahelyvédelmi alap másik lehetősége éppen az, és ezért nyújtottam be erről szóló módosító javaslatot, hogy az érintett magyar kis- és közepes méretű vállalkozásokat helyzetbe hozza. Ha úgy tetszik, támogatja őket abban, hogy részt vegyenek a mesterségesintelligencia-forradalomban, hogy kis, a periférián mozgó startupokból valódi piaci részesedéssel bíró, a magyar nemzetgazdaság számára profitot generálni képes vállalkozásokká váljanak. Erre is jó ez az alap.

Miből lenne benne pénz? Ha azt mondjuk, hogy csak a magyar adófizetők pénzéből és a költségvetésből, akkor szerintem rossz úton járunk. Én azért nyújtottam be úgy a módosítót, hogy az a néhány milliárd forint csak a testület felállításáról és az adminisztráció megteremtéséről szól, mert a mi koncepciónk szerint európai szinten kezdeményezni kell, de akár világszinten, hogy a félig szabályozott környezetben hasító AI-cégek extraprofitjából egy 1 százalékos, bevételhez mért befizetést szeretnénk kérni a magyar munkahelyvédelmi alapba. Nyilván más országok is csináljanak munkahelyvédelmi alapot, ott kérjék az ott működő cégeket minden további nélkül. Így, ha ezek a százmilliárdok megjelennek ebben az alapban, végül is ahhoz is hozzájárulunk, hogy az érintett cégek munkaerő-utánpótlása biztosítva legyen, de legalább nem engedjük, hogy magyarok százezrei kerüljenek a perifériára, mert a kormány valami egészen rossz és beteg megközelítésű dolgot csinált.

Van több mint 230 ezer magyar munkakereső, vannak érintőleges programok, tehát több tízezer honfitársunkat akár meg is céloznak ezekkel, de átfogó, mindenki számára nyitott, ingyenes átképzési program nincs. Vele párhuzamosan van százezres nagyságrendű vendégmunkás. Miközben azt mondják, hogy vagy a gépek vagy az algoritmusok el fogják venni nagyon sok ember munkáját, azon a síkon pedig, ahol a gép esetleg nem is tudná elvenni, vagy az algoritmus biztos nem, oda meg hoznak vendégmunkásokat. Ezzel párhuzamosan több százezer magyar kényszerből kivándorol ebből az országból.

Tehát egy nagyon-nagyon természetellenes folyamat indult el. Itt, most még, ebben a pillanatban be lehetne avatkozni és el lehetne érni azt, hogy legalább, aki akar, az jusson ingyenes átképzéshez piacképes szakmákban. Nem mondom azt, hogy a magyar munkakeresők mindegyike bevonható ezeken a területeken, tehát ilyen lázálomszerű állításokat szerintem nem lenne jó tenni a parlamentben, de azt állítom, hogy több tízezren igen. Azt is látom, hogy az álláskeresési járadék az egyik legszűkebb időtartamú Európában, ez a három hónap lényegében értékelhetetlen egy családos ember számára, akinek meg kell vennie a gyerekeinek a különböző gyermeknevelési cikkeket 27 százalékos áfával, ezért tettünk javaslatot ennek a meghosszabbítására is.

Ezzel párhuzamosan azt látjuk, hogy az átlagos munkakeresési idő, tehát amíg munkába tud állni valaki, az utóbbi években volt, amikor egy év volt, volt, amikor 11 hónap, valamennyi, nagyjából ott ingadozott. Tehát a statisztika által a kormány is elismeri, hogy az álláskeresés idejének háromnegyede adott esetben majdhogynem állami támogatás nélkül zajlik. Itt az önkormányzatokra szoktak mutatni ebben az esetben, hogy az önkormányzat biztosíthat rendkívüli segélyt, támogatást, s a többit. De ezek az önkormányzatok meg több száz milliárdos befizetésre vannak kötelezve, szintén az állam irányába, pont azt fizetik be, amiből lehet, hogy tudnák az álláskeresőket vagy a nehéz helyzetben lévőket támogatni.

Ebben az elképesztően nehéz helyzetben a kormány képviselői arra hivatkoznak, hogy milyen jó ez a digitalizáció, és amúgy is mennyire könnyű, miközben ők maguk is látják, hogy emberek tömegei fogják vagy elveszteni a munkájukat vagy kerül a munkájuk veszélybe, és nem lehet mesterségesen fenntartani olyan álláshelyeket, amelyekre igazából piaci kereslet nem mutatkozik tíz év múlva. Tehát nem a gyertyaöntőket kérjük mi vissza, hanem azt kérjük, hogy racionalizáljuk az átállás tempóját, és miközben ez a technológiai átállás zajlik, védjünk meg minden magyar polgárt.

Ezt a kormány nem teszi meg ezzel a költségvetéssel, ami egy racionális döntésének a függvénye, de azt, hogy még hurráoptimista módon egy ilyen technooptimista jelentést is tesz mellé, egészen elképesztőnek tartom. Még egyszer leszögezem: az OECD szerint a magyar munkahelyek 37 százaléka került már veszélybe vagy fog veszélybe kerülni emiatt.

Az árnyoldalak említése okán köszönettel tartozom képviselőtársamnak. Valóban, a digitális függőség egy olyan kérdéskör, ami egyébként nemcsak a gyermekek kapcsán, de akár velünk kapcsolatban is szóba jöhet. Mindannyian érezzük azt, hogy már nehezebben mélyedünk el egy könyvben, már nehezebben tudunk kikapcsolni a digitális körforgásból, de azért azt mindenképpen említsük meg, hogy ezen szintén algoritmusok és szintén nagy hálózatok dolgoznak. Ahogy a digitális tér kinyílt, nemcsak az online csalások száma és az érintett összeg lett több tízszerese a korábbiaknak, hanem bizony itt a digitális függőséggel kapcsolatban a webshopos elektronikus kereskedelmet érintő és egyéb visszaélések száma is megtöbbszöröződött.

A csepegtetőárazásról, a sötét mintázatokról sokat beszéltünk. Ezt megpróbálták rendeletekkel, DSA-val, DMA-val, egyebekkel valamelyest kordában tartani. Úgy látom, hogy ezek jó irányú kezdeményezések, de nem tudják ezt a teljes piacot lefedni. Viszont azt látjuk, hogy a webshopokon keresztül történő visszaélésekkel szemben is ez a kormány felléphetne. Hosszú-hosszú fogyasztóvédelmi harcokkal elértük azt, hogy most már van olyan szankció, és ezt a fogyasztóvédelmi szakemberek maguktól behozták a rendszerbe, hogy a visszaéléseket foganatosító webshopok felületét el lehet sötétíteni. Tehát adnak valamennyi bírságot egy ilyen óriáskereskedő hálózatnak, ezt röhögve ki fogja fizetni háromperces profitjából, és igazából nem áll elő olyan helyzet, hogy ez neki komoly fennakadást okozzon. De ha, mondjuk, három napra felfüggesztik a tevékenységét, sötét az oldala, és nem lehet az általa kereskedőként közvetített szemetet megvásárolni, akkor bizony egészen más a helyzet.

Én azt kérdezem a kormánypárti képviselőktől, hogy ha van ilyen szankciónak lehetősége, akkor hol van az első három eset ezzel kapcsolatban. Mert folyamatosan húzzák le a magyar polgárokat, a magyar fogyasztókat, de nem látjuk azt, hogy ezen a területen a kormány exponálná magát. Márpedig, ha van egy ilyen erős digitális elkötelezettség önökben ‑ én látom, hogy van ‑, akkor a digitalizáció árnyoldalaival is foglalkozni kellene. Meg azzal is, hogy mondjuk, hogy megy be egy koncertre egy ember a csak digitális jegyével, ha lemerült a telefonja. Tehát nagyon sok, a mindennapi életből vett olyan példa van, ami ezt a hurráoptimizmust azért inkább az óvatosság irányába kellene hogy vigye. De látom, hogy a kormány elköteleződött ebben.

Arról is beszéljünk, hogy sokan érezzük úgy, hogy egyfajta digitális adó van leverve az embereken. Ez a rendszerhasználati díjakon keresztül az online vásárlások utáni, úgynevezett kényelmi díjakban testesül meg. Térjünk vissza a koncertjegy példájára! Hogy van az, hogy önök engedik, hogy akár két-három ezer forintot húzzanak le embereken akkor, ha egy nemzetközi előadónak az itteni koncertjére jegyet vásárolnak?

(15.00)

Hogy van az, hogy önök engedik, hogy a Wolt, a Foodora és hasonló cégek minden egyes rendelés után, mondjuk, 150 forint kényelmi vagy rendszerhasználati díjat leverjenek az embereken? Önök ezt miért engedik? Ez sok milliárd forint évente. És ha ráklikkel az ember az ételrendelés után, hogy mi ez a díj, akkor kiírják egy felugró ablakban, hogy ebből csinálunk nektek nagyon jó ügyfélszolgálatot. Az a gond, hogy az ügyfélszolgálat üzemeltetése törvényi kötelezettsége ennek a társaságnak, a törvényi kötelezettsége ellátását viszont ne a magyar fogyasztók fizessék. Tehát ha van digitalizációs elkötelezettségük, akkor figyeljenek arra, hogy védjék meg az embereket ezektől a folyamatoktól.

Még visszatetszőbb és sokunk számára elítélendő, amikor a bankok és a pénzintézetek úgy tolják túl a digitalizációt, hogy a különböző díjak kiszámításánál edukálni próbálják a polgárokat. De köszönjük szépen, mi ebből nem kérünk. A magyar polgárok felnőtt emberek, nem vagyunk arra rászorulva, hogy egy bank, egy pénzintézet, amely a mi pénzünkből él, és abból, hogy forgathatja a pénzünket, oktasson és tanítgasson bennünket. Büszkén kiírja, hogy készpénzmentes bankfiók, és ha az ember a bankfiókban, a pénztárban kívánja a saját, már adózott pénzét fölvenni, akkor sokkal többet számítanak fel érte, mintha az ember ezt egy ATM-en keresztül teszi.

Az a nagy helyzet, hogy megvizsgáltuk, mi történik, ha 100 ezer forintot fölvesz az ember az ingyenes készpénzfelvételi határ fölött. A saját bankban van, ahol 2500 forintot húznak le a pénzből 100 ezer forint felvételénél, de amikor idegen ATM-ből veszi fel az ember, találtunk olyat, aki 4 ezer forintot húz le a magyar polgár 100 ezer forintjából. Tudják, miért van ez? Azért, mert önök hagyják. Azért, mert önök hagyják, mert ezeknek a nemzetközi hálózatoknak így megadják magukat. Nem képesek fogyasztóvédelmi szempontból megvédeni a magyar embereket. Tehát kérem, amikor túldicsérik a digitalizációt, és úgy gondolják, hogy önök jól állnak ezen a területen, akkor gondoljanak arra is, hogy a magyar emberek 100 ezer forintjából 4 ezret elvett a bank azért, mert önök hagyják. Ezért nem a bank felelős. A farkastól ne várjuk, hogy vegetáriánus legyen. Nyilván a bankot is hibáztatjuk érte, de alapvetően önök engedik meg ezeket a túlfutásokat, önök teremtik azt a klímát, ahol ezek a dolgok nincsenek rendbe téve. Nagyon sokat beszélhetnénk még a pénzügyi fogyasztóvédelemről, de ha az ingyenes bankolás koncepciója meg tudna valósulni átlagbérig és az alapműveletek tekintetében, akkor lényegesen kevesebb ilyen problémánk lenne.

Sokat emlegették képviselőtársaim a rezsicsökkentést mint egy kiemelkedő kormányzati vívmányt. Ez mennyit takar? Ugye, 800 milliárd forintról beszélünk a rezsicsökkentés tekintetében. A banki profit az előző évben 2000 milliárd fölötti, és az önök költségvetésében több mint 600 milliárdot fizettetnek ki az emberekkel pénzügyi tranzakciós illetékre. Ezt elvileg a banknak kellene fizetni, de szintén önök hagyják, mert megint csak nem oldják meg a fogyasztóvédelmi problémát, hogy 600 milliárdot áthárítsanak a bankok a magyar polgárokra. 600 milliárdot kivesznek a zsebükből, a másik oldalon pedig nagyon-nagyon nagy hangerővel reklámozzák, hogy 800 milliárdot megspórolnak a rezsicsökkentéssel. Szeretném önöket emlékeztetni, hogy a rosszul menedzselt államadósság miatt csak az államadósság kamataira több mint 4000 milliárd forintot fizetnek a magyarok a következő mért esztendőben. Ezeket az összegeket érdemes összemérni azzal, amit említettek a politikai vívmányaik tekintetében.

Szóba került a magyar munkavállalók helyzete, illetve az, hogy mire számíthat egy magyar, ha dolgozik, mondjuk, egy akkumulátorgyárban. A készpénzfelvétel-összeghatár emelésénél beszéltünk erről. Volt egy javaslatom, ami a munka törvénykönyve módosításával azt tenné lehetővé, hogy a dolgozó rendelkezhetne úgy, hogy ha akarja, akkor készpénzben kaphassa a fizetését. Most az van a munka törvénykönyvében, hogy meg kell ebben állapodni a munkáltatóval, de egy akkumulátorgyári környezetben simán mondhatja azt a munkáltató, hogy ha nem tetszik, akkor hozunk a helyedre egy vendégmunkást. Sajnos ezt a kormány által teremtett klímában egyáltalán nem lehet kizárni. Sorra kapjuk a híreket arról, hogy a magyar embereknek vagy megszűnik a munkahelye, vagy éppen megmarad, de vendégmunkásokat vesznek fel.

A legfrissebb hír szerint, amit most megkaptam éppen a kezembe, ötszáz Fülöp-szigeteki, tehát filippínó vendégmunkás dolgozhat majd a debreceni akkugyárban. Ebben az az érdekes, hogy amikor volt egy miniszteri meghallgatás a Gazdasági Bizottságban jó sok hónappal ezelőtt ‑ még az előző beruházásról volt szó ‑, akkor jelezték azt, hogy Debrecenben és környékén a magyar munkaerő elfogyott. Tehát ezeket a beruházásokat a kormány már úgy menedzseli meg úgy rakosgatja szét az országban, hogy sokszor tudja, hogy nincs magyar munkaerő, más országrészekbe meg nem jut beruházás, és ott van a magyar munkaerő, ami munkanélküliek formájában testesül meg.

Azt is látjuk, hogy a kormány azért itt lépett, elmozdult a korábbi önmagától. Sokáig követeltük, hogy ha állami támogatást kap egy ilyen cég, mégis elküldi a magyarokat és vendégmunkásokat vesz fel, akkor legalább az állami támogatást fizesse vissza. A kormány ennek legalább a hátterét megteremtette, tehát ez a folyamat elindult: a jegybanki alapkamat, plusz egy kicsivel súlyozva. A mi javaslatunk az volt, hogy a kapott állami támogatás dupláját verjük le azokon a cégeken, amelyek kirúgják a magyart, de felveszik a vendégmunkást.

Szeretnék még egy, talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy politikai sikerről beszámolni. A munkásszálló-építések kapcsán pont Fónagy miniszterhelyettes úrral diskuráltunk legalább tíz alkalommal. A munkásszálló-építéseket alapvetően a magyar adófizetők finanszírozzák, a költségvetést ők töltik fel, mégis azt láttuk és tapasztaltuk, hogy ezen munkásszállók egyre nagyobb hányadában külföldiek, harmadik világbeli munkások dolgoztak. Azt javasoltuk a kormánynak, hogy a munkásszálló-építéseknél is legyen egy magyarkvóta, tehát csak akkor legyen állami támogatás, ha legalább 90-95 százalékban magyarok, magyar munkahelyek és magyar lakók kerülnek ide. Ebből lett 50 százalék. Tehát azért egy fél sikert elértünk azzal, hogy itt a kormány is húzott egy alsó határt. De arra kapacitáljuk a kormányt, és erre szintén van javaslatunk, hogy a magyarkvótát vezesse be az érintett multicégek és akkumulátorgyárak esetében, tehát csak az kaphasson állami támogatást, aki vállalja, hogy 95 százalékban magyarokat foglalkoztat. Nyilvánvaló módon, ha egy cég ezt nem tudja vállalni, akkor ne számíthasson a magyar államtól támogatásra, hiszen ezt az adófizetőktől kapja, és a magyar adófizetők, a magyar családosok befizetései révén. Úgy gondoljuk, hogy nem lenne korrekt ezt helybenhagyni.

Utolsó nagyobb blokként szeretnék még néhány gondolatot megosztani a lakhatási kérdéskörről. Tegnap már érintettem, hogy mennyire elügyetlenkedte a kormány az Airbnb kezelését, ami katasztrofális hatásokat okozott. A kormány akkor nyúlt hozzá először az Airbnb-piachoz, amikor az Airbnb-s szálláshelyek száma már megközelítette az elérhető szállodai szobák, szállodai szálláshelyek számát, és addigra ez úgy felverte az albérletárakat, hogy egy kezelhetetlen helyzet alakult ki. Olyanról nem nagyon hallottunk, hogy az albérletárak csökkentek volna, ezek maximum stagnálni tudnak, de visszafelé nem szokták módosítani a szerződéseket. A mostani 260 ezres ár annyira durva Budapesten, hogy lényegében van, akinek a teljes fizetését elviszi. A vidéki nagyvárosok sajnos zárkóznak fel ebben, tehát ott sem sokkal jobb a helyzet. Az új építésű lakások száma egyébként önmagában tudja jelezni egy nemzetgazdaság és egy nemzet állapotát. Évente 40-41 ezer ingatlannak kellene felépülnie ahhoz, hogy százévente megcserélődjön az ingatlanállomány. Önök most a tizen-egynéhányezres sávban tartanak, tehát egy nagyon-nagyon alacsony számot tudnak felmutatni.

Ezzel az a probléma, hogy kínálati szűkösség van mind az új építésű, mind a bérelhető lakások piacán, és erre lehetett a mesterterv a maxi-Dubaj-projekt, ami szerencsés módon elhasalt, tehát szerencsére nem lesz ilyen. Ugyanakkor nem látjuk, hogy mi lesz helyette. A Diákváros ígérete, úgy látom, hogy komolyabban senkit nem érintett meg, tehát kevesen hitték el, hogy ebből valóban lesz Diákváros. Mi azt látjuk az általunk alkotott „Mi várunk” programon belül egy sokkal életszerűbb megoldásnak, hogy jelöljön ki Budapesten hét vagy nyolc rozsdaövezeti zónát, tehát olyan területet, amit nem nagyon használ senki, nézzük meg, hogy lehet ezeket rekultiválni, és helyszínenként 600-800 vagy akár ezer bérelhető lakás jöjjön létre. Ezekbe a piaci ár maximum feléért lehessen beköltözni, és ha mindez megtörténik, és néhány évig a társadalmi együttélés szabályait maradéktalanul és minden szempontból sikerül betartani, akkor váljanak bekerülési költségen megvásárolhatóvá ezek a lakások. Tehát legyen egy kilátás a magyar emberek számára, hogy adott esetben hét-nyolc év alatt lehet egy saját otthont szerezni úgy, hogy nincsenek kiszolgáltatva a brutális piaci albérletáraknak és az elképesztően drága banki termékeknek.

(15.10)

És joggal merül fel a kérdés, hogy ez a program, ha mondjuk, épülne évente 5-10 ezer bérelhető lakás, nyitva lenne‑e mindenki számára. Én azt mondom, hogy ki kell ezt nyitni, de ne zárjuk ki, hogy előnyben tudjuk részesíteni a nemzetstratégiailag különösen fontos ágazatban dolgozókat, a gyermekeinkkel foglalkozókat, védőnőket, egészségügyi szakembereket. Az ő esetükben egy, a német nyelvterületről meghonosított szociális pontrendszert lehetne bevezetni, amely a lakhatási program tekintetében nem zár ki senkit, viszont pluszpontokat ad azoknak, akik ezekben a kiemelt ágazatokban dolgoznak. És itt nyilván az állam kellene hogy tulajdonoljon, tehát a költségvetés tudna forrásokkal beszállni az építésbe, de lehet, hogy a kezelést jó lenne az önkormányzatokra bízni, amelyek egyrészt nagyobb helyismerettel rendelkeznek, másrészt a helyi szociális rendszer mozgatásával talán jobban tudják, hogy ki az, akinek óriási segítséget jelent a lakhatás ilyetén módon történő támogatása.

Azt kell mondjuk tehát, hogy ez a költségvetés igen sok sebből vérzik. Én most igyekeztem a megoldási javaslatokra szorítkozni, nyilván arról érdemes beszélnünk, amiben vitás pontok állnak fenn közöttünk, és itt, mind a digitalizáció tekintetében nagyon bízom benne, hogy a kormány meglátja most már, hogy feladatai vannak ‑ ráadásul ez egy olyan terület, ahol el lehetne érni sikereket is ‑, mind a lakhatás terén is azt várom önöktől, hogy nézzenek szembe azzal a válsághelyzettel, amelynek részben előidézői, részben nyilván a korszellem is benne van abban, hogy azért könnyebben vándorolnak ki a magyarok Magyarországról, mint akár 20-30 évvel ezelőtt; de az egész biztos, hogy aki kényszerből vándorol ki, annak lehetőséget kellene teremteni mind a hazatérésre, mind a szülőföldön való boldogulásra. Ez szinte tökéletesen hiányzik a költségvetésből. Elmondtuk már tegnap is, hogy úgynevezett hazahívó programmal talán egyszer próbálkozott a kormány, aztán emlékeim szerint ennek a hazahívó programnak a szervezője is külföldre távozott. A gond az, hogy rendszerszinten ebből nem valósult meg semmi, csak a kifelé áramlást látjuk, és nagyon szeretnénk látni azt, hogy ez legyen az egyén saját szuverén döntésének a tárgya, és a szülőföldön való boldogulás lehetősége nyíljon ki minden magyar számára, legyen szó banki károsultról, legyen szó olyan fogyasztóról, akit a nagy hálózatok kifosztanak, vagy legyen szó lakhatási gondokkal küzdőről. A mi szemünkben minden magyar problémája egyenértékű ilyen szempontból, és mindannyiuk számára segítő kezet szeretnénk nyújtani. A módosító javaslataink is ezt szolgálják. Köszönöm a figyelmet.