Dr. Lukács László György (Jobbik)

DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Nagyon szépen köszönöm. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Urak! Egy költségvetés részben azt mutatja, hogy egy kormányzat milyen hangsúlyt helyez, és hova helyezi a hangsúlyt a közjó, a közérdek szolgálatában, és hogy milyen állami funkciót kíván ellátni annak érdekében, hogy a lakosság elképzelései, azaz az adóbevételek újrafelosztása, a gazdasági teljesítmény eredményének az újraelosztása miként valósuljon meg, és hogy miként javuljon az emberek élete. Ezért érdemes végignézni a költségvetés egyes fejezeteit, egyrészt hogy milyen hangsúllyal milyen fejlesztéseket, illetve milyen módosulásokat ígér a kormány az elkövetkezendő évekre. Én végignéztem, az én fókuszom elsősorban az egészségügy lenne, de végignéztem azokat az extra kiadásokat, amelyekre azt lehet mondani, hogy nem biztos, hogy az ország jelenlegi helyzetében, a jelenlegi gazdasági helyzetében elsődlegesen fontos lenne, hogy azokra költsön.

Az elmúlt időszakban állandó vita volt, és szerintem most már mindenki unalomig tudja, hogy amikor sportcélú kiadások voltak, milyen kritikái voltak az ellenzéknek, egyébként a civil társadalomnak, sőt az embereknek is, vagy hogy amikor nagy kormányzati költések voltak, akkor általában milyen kritikák hangzottak el. De érdemes most megemlékezni azokról a különös pontokról, amelyek valóban azt mutatják, hogy a kormány számára vannak fontosabb területek, és megnézni, hogy milyen költések vannak ez alatt.

Elsőre szemet szúr, ugye, itt az építkezéseken végighaladva, hogy a Steindl Imre-programban csak folytatják, ugye, közel 20 milliárd forintos összeggel az építkezést, a Budai Várban ismételten folytatódik 20 milliárd forintért az ottani kormányzati központnak a terjeszkedése; a kormányzati kommunikációra is bőséggel jut 200 milliárd forint. Itt szerintem azért érdemes annyit megjegyezni, hogy ez a kormányzati kommunikáció nagyon sokszor nem kormányzati, hanem elsősorban pártpolitikai érdeket szolgál, ezt le szokták tagadni, de ehhez képest mindig ezt látjuk ‑ és ezt egyébként nemcsak önök csinálták így, korábban jóval szerényebb összegekért, de a baloldali kormányok is éltek ezzel a lehetőséggel. Ez így valójában nincs rendben, merthogy a kormányzati kommunikációnak a költései nem egy pártnak az érdekét, hanem az emberek érdekét szolgálnák. Az elmúlt időszaknak a 200 milliárdos vagy az azt éppen el nem érő költései kapcsán vajmi keveset tudunk felmutatni, hogy az emberek mindennapi életét mennyiben segítette, vagy segítette‑e egyáltalán.

És hát, itt van a tegnapi napnak a sztárja vagy igazából az előző hét sztárja, a Szuverenitásvédelmi Hivatal. Ez jól mutatja, hogy ki mit tekint értéknek ebben az országban, és nem azért, mert a szuverenitásra akarnak önök költeni, hanem mert önök a jövő évben is a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak átadott, átruházott, egyébként a jogállamisággal összeegyeztethetetlen jogköreinek az erősítését célozzák, amit az mutatja, hogy például a munkatársaknak az illetménye 950 millió forintról 2,2 milliárd forintra fog ott nőni, holott alig fog nőni egyébként az a létszám, amelyre ezt el akarják költeni; de azt is látjuk, hogy a személyi juttatások 1,6 milliárdról 2,4-re nőnek, a szakmai tevékenység folytatására 23 millió forint helyett már 840 millió forintot fog költeni a Szuverenitásvédelmi Hivatal; és azt látjuk, hogy propagandakiadásokra 110 millió helyett 1,2 milliárd forint fog jutni.

Fel fog tehát dübörögni ‑ és nem a szuverenitás védelme érdekében valójában, hanem egy választási évre készülve ‑ azoknak az egyébként kellemetlen vagy gyakorlatilag véleményükben nem egyező embereknek a kiszorítása, elhallgattatása vagy valamilyen módon a sarokba állítása, akik önöknek kellemetlenek. Tudom, hogy önök azt mondják, hogy ez egy konteó, tudom, hogy azt mondják, hogy feleslegesen kiabál, akinek nincs takargatnivalója. Tisztelt képviselőtársaim, a tegnapi napon elhangzott, nem akarom újra elmondani, de az a jogszabály, amely itt lesz, és amely a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak a munkáját segíti, és amelyhez a költségvetésben hozzárendelik a megfelelő összegeket, egy olyan jogszabály, amely lényegében bármit lehetővé tesz a Szuverenitásvédelmi Hivatalnak.

Egy dolgot kellene megfontolni, Bödőcs Tibortól lehet kölcsönözni a gondolatot: amikor önök végeznek azokkal, akik önök számára nemkívánatosak, leszámolnak az ellenségekkel, elpaterolnak mindenkit, akkor ki a fészkes fene fogja ezt az országot fizetni és fenntartani? Merthogy az a helyzet, hogy azok, akik nem értenek egyet önökkel vagy velem, ugyanolyan hasznos tagjai a társadalomnak, adót fizetnek, dolgoznak, két kezükkel tartják fenn az országot. Ezeket az embereket elüldözni, kellemetlen életet okozni nekik, esetleg megnyomorgatni őket, vagy háttérbe szorítani, a legnagyobb bűn, amit tehetünk. Egy egyébként is nehéz helyzetben lévő országnak az egyik legnagyobb tartalékát, a magyar nemzeti kohéziót kettéosztani, és üldözötteket csinálni, az egyik legnagyobb tragédia, amit Magyarországon tenni lehet. Azt tehát jól látjuk, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal ezt a növekedést fogja elkönyvelni.

A Hungaroringre is bőségesen jut pénz. A Forma-1-et az elmúlt időszakban kevesebbet néztem, most, az elmúlt évben egyre többet, ez a gyermekeim okán van, de azt látom, hogy azt a pályát többször újítják fel, mint bármelyik utunkat, és megint 40 milliárd fog jutni arra, hogy a Hungaroringet ismételten belevonják valamilyen építésbe. Hozzáteszem: a Hungaroringnek még van gazdasági értelme, és gazdaságilag és országimázs szempontjából szerintem fontos, talán ez a legkevésbé irritáló kiadás, de azért mégis 40 milliárd forintot költünk rá, amely összeg máshol talán jobb helyen lehetne. És hát, a Budapest-Belgrád vasútvonal, mint lassan már az örökké el nem készülő beruházás, ki tudja milyen hitelekkel megtámogatva, szintén 44-45 milliárd forint többletet fog eredményezni.

De hát, ugye, hol lenne jó helye? Itt az elmúlt időszakban elhangzott, hogy a lakásépítésben, az oktatásban vagy egyáltalán a fogyasztók védelménél. Én azt javaslom, képviselőtársaim, hogy nézzük meg, az egészségügyben hol lehetne helye. És én nem leszek igazságtalan önökkel, el kell hogy ismerjük, be kell hogy ismerjük, hogy az egészségügyben az elmúlt időszakban, ami a kormányzati kiadásokat jelenti, nominális értelemben volt egy nagy növekedés, rájött a kormány arra, hogy valahogy lépést kellene tartani, igazából a lépést nem sikerült tartani, de rájött, hogy lépést kellene valahogy tartani azzal a növekvő kiadási szükséglettel, amely az elöregedő társadalomból és a technológia fejlődéséből ered. Merthogy az a helyzet, hogy Magyarország, csakúgy, mint az összes többi nyugat-európai vagy nyugati ország ‑ és a technológia fejlődése ebben determinál minket ‑, egy állandóan növekedő kiadással fog szembenézni: az elöregedő társadalom miatt egyre többen szorulnak ellátásra, a gyógyszereink, a technológiák egyre drágábbak; szerencsére egyre hatékonyabbak is, hozzá kell tenni, tehát a nagy közös vívmánya talán az emberiségnek, hogy olyan fertőzéseket, olyan betegségeket tudunk magunk mögött és hagytunk el, amelyek korábban egy egész országot, generációkat nyomorítottak meg vagy tettek lehetetlenné gazdasági szempontból is. Közös sikerünk, az emberiség közös sikere, hogy olyan képalkotó diagnosztikánk van, amely előtt korábban legfeljebb jóslással lehetett megállapítani, ma gyakorlatilag percek törtrésze alatt meg tudjuk állapítani, hogy mi a probléma, és milyen terápiát tudunk adni.

Különösen örülök annak, és ezt el kell hogy ismerjem, személyesen is örülök annak, hogy a különleges gyógyszerek finanszírozása számottevő összeget kapott. Emlékeim szerint talán 2014 és ’18 között visszatérő vitánk volt, hogy azokat a különleges, egyedileg finanszírozott és nagyon drága gyógyszerkészítményeket, amelyek Nyugat-Európában elérhetők voltak, Amerikában elérhetőek voltak, Magyarországon, bár terápiás céllal alkalmazhatóak lettek volna, egyszerűen nem tudta megfizetni az állam, nem tudta megfizetni a társadalombiztosítás. Örülök neki, hogy erre egy külön alap van, egy külön alapítvány van, ennek az alapnak a pénzösszegei növekednek, és legalább azokat a személyeket, akik különösen nehéz helyzetben vannak egy nagyon ritka betegséggel, valamilyen módon tudja segíteni a társadalom, és akkor nem az van, hogy a társadalom, egyébként nagyon jószándékúan, saját maga költ erre. Mindannyiunknak az ismeretségi, akár szűkebb, akár tágabb ismeretségi körében tudunk olyanokról, akik százmilliós vagy akár milliárdos pénzeket próbálnak összeszedni, gyűjteni a közösségi média segítségével, hogy egy-egy külföldi terápiát vagy gyógyszert finanszírozni tudjanak.

(18.00)

Ebben egyébként nagy köszönetet kell mondani azon gyermekek szüleinek, akik legelsőként ‑ Rig Lajos volt képviselőtársunkat is igénybe véve ‑ úttörői voltak ezen különleges gyógyszerkészítmények befogadásának, és egy folyamatos társadalmi nyomással sikerült elérni, hogy most már ez ne csak az akkori közbeszéd, hanem a költségvetés tervezésének is az egyik sarokköve legyen.

De azt továbbra is látjuk, hogy az egészségügy egyik legnagyobb problémája a kiszámíthatatlanság. Az egészségügyi büdzsének az egyik oldala abból adódik, hogy adóalapon tervezett még mindig, tehát nem járulékalapú, hanem adófinanszírozott, lényegében az adóbevételektől függ az egészségügyi kasszának a mikéntje és az alakulása. A másik, ami pedig nagyon kiszámíthatatlan, hogy még mindig nem sikerült a struktúrában rendet tenni. A fejnehéz, kórházfejnehéz rendszerben egyszerűen nem lehetett megszüntetni, vagy még mindig képtelenek megszüntetni azokat az objektív okok miatt veszteséget halmozó kórházi kiadásokat, amelyek folyamatosan azt okozzák, hogy elszalad a kórházi adósságállomány. Ennek az egyik problémája, hogy az állam nem ad eleget rá, másrészről van menedzsmentprobléma is, ugyanis vannak visszatérően olyan kórházak, amelyek ‑ most már mondjuk úgy ‑ notóriusan túlköltekezik magukat, és sokszor nem az van benne, hogy egy jogos teljesítménynövekedés van mögötte, hanem valamifajta trükközéssel nő folyamatosan ez az összeg.

Éppen ezért nyújtottunk be olyan, adósságkonszolidációra teret adó költségvetési módosító javaslatot, ami a kormány ebbéli törekvéseit egyébként segíteni tudja. Ez újabb 30 milliárd forintot vezényelne oda. De önmagában az nem lesz elegendő, hogy pénzt öntünk erre a területre, itt az egészségügyi igazgatásnak, államtitkárságnak lesz feladata, hogy ebben valamilyen módon majd rendet tegyen, és a kórházi menedzsmentnek és a kórházi gazdálkodásnak segítsen.

Az is világosan látszik, hogy egészségügyi épületre, illetve intézményberuházásra és -felújításra viszonylag kevés, ha jól néztem, 13 milliárd forint környéki összeg fog jutni. A kórházaink nagy része vidéken elfogadható állapotban van, már eljutottunk talán oda, hogy a korábbi uniós beruházások után ismételten szükséges lenne felújításoknak az elvégzése. A budapesti állomány nagyon rossz állapotban van, illetve vannak vidéki nagy kórházak, amelyek nagyon régi épületek, ott is komoly beruházásokra lenne szükség.

De engedjék meg, hogy akkor még annyit reagáljak, illetve annyit elmondjak, hogy az egész egészségügyi költekezésnek az egyik rákfenéje pedig az, ami a költségvetésben nem mutatkozik meg, hogy az emberek saját zsebből egyre többet és egyre nagyobb összegben költenek. Az egészségügyi ráfordításokat, ha hozzáadnánk az állami közkiadásokhoz az embereknek a saját zsebből kiadott összegét, azok már lassan vetekednének egy ilyen európai átlaggal, és az a probléma, hogy ez egy duplán fizetős egészségügyet eredményezett. Az emberek javarészt korábban csak gyógyszerre költötték ezt el, most már egészségügyi szolgáltatásra fizetik az úgynevezett out of the pocket money-t, tehát a zsebből fizetett pénzüket. Ezek a plusz kifizetett összegek súlyos terhek a lakosság számára, duplán fizetős egészségügyet csináltak, eredményeztek.

Éppen ezért javasoltuk azt, hogy fontolja meg a kormányzat azt, csökkentve a várólistákat, növelve az egészségügy eredményességét, hogy a tb-járulékok hordozhatóságát teremtsük meg, azaz, ahol az állam nem tud, vagy nem tud időben, vagy egyáltalán semmilyen módon nem tud ellátást nyújtani, de elérhető magánban, egy tisztességes, normális szolgáltatási áron lehessen az embereknek azt igénybe venni. Egyrészt tehermentesíti a rendszert a pluszköltségeitől, persze költségvetési többletet okoz, de az emberek azért fizetik be és fizetnének ‑ hozzáteszem, lehet, többet is, hiszen a saját zsebükből fizetik az egészségügyre ‑, hogy jobb ellátást kapjanak.

Én úgy gondolom, hogy valahogy a finanszírozásunknak nem intézményi finanszírozásnak, hanem minőségi finanszírozásnak kellene lennie, az eredményt kellene finanszíroznia az államnak, és nem azt a struktúrát, amit létrehoztunk az egészségügyben, mert az ezt eredményezi, egy kórháziadósság-növekedést és egyre kevesebb betegnek az ellátását. Ha az eredményre, az eredményességre mennénk, sok minden változhatna.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az időm hiányában nem kívánom azokat a módosító javaslatokat elmondani, amelyek javarészt a nagykunsági települések, illetve Karcag ügyes-bajos dolgainak a javítására szolgálnak, karcagi emberként nézzék el nekem, hogy ilyen javaslatokat teszek. Van más képviselőtársunk is, aki hasonlóan gondolkodik, ha neki is vannak jó javaslatai, esetleg fogadják be a kormánypárti képviselőtársunk javaslatait.

Én arra kérem önöket, hogy az egészségügyben legyen egy koncepcionális változás, és arra kérem önöket, hogy amennyiben az egyéni javaslatokat támogatni tudják, akkor támogassák azt is. Köszönöm szépen.