Dr. Fónagy János (Fidesz)

DR. FÓNAGY JÁNOS nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselő Úr! Én meg több realitást kérek képviselő úrtól, ha már ön tőlem nagyobb ‑ nem is tudom, mit ‑ érzelmi váltást vár el.

Azok kedvéért ‑ kettőnkön kívül ‑, akik nem kohászati specialisták, tájékoztatásul mondom, hogy Magyarországon évtizedeken keresztül három nagy acélipari központ volt. Ebből Ózd ‑ amely 180 éves volt, a régi Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű utódja, beleértve Salgótarjánt, Borsodnádasdot, a DIGÉP-et és más feldolgozóüzemeket ‑ elsősorban az építőipari alapanyagot gyártotta. Diósgyőr a gépipari alapanyagot gyártotta. Mind a kettő német, illetve angol gépbázison állt, másfél száz éves múlttal. És volt az ötvenes években létrehozott, gyakorlatilag a donyecki pátvasércre, a Dunán felhozott pátvasércre dunai kikötővel épülő Dunaújváros, amely szovjet gépbázison állt, és amelyik laposárut, magyarán lemezt gyártott.

Egyébként az, hogy szovjet gépbázis, nem jelent rosszat, annak idején a Szovjetunió két világháború utáni kohászata kiváló teljesítményt és kiváló minőséget tudott nyújtani. És ennek mind a mai napig tartó hatása van, a cselekvési korlátaink miatt mondom: a dunaújvárosi lemez mélyhúzásra alkalmatlan, magyarán. nem lehet belőle gépkocsikarosszéria-elemet gyártani. Alkalmas bojlerlemezre, radiátorra, autópályakorlátra, zártszelvénygyártásra, de a mai korszerű ipar egyik fő vonulatát képező gépjármű-, személygépkocsi-gyártási vertikumba való beillesztésre alkalmatlan. Tehát ilyen előfeltételekkel indult meg és maradt meg a három nagy magyar metallurgiai bázis közül utolsónak Dunaújváros talpon, viszonylag talpon.

Amivel képviselő úrral teljes mértékben egyetértek, hogy egy ilyen hatalmas vállalat messze nemcsak munkahely, nemcsak 15 vagy 20 ezer ember munkahelye, bár ez sem egy utolsó szempont, a térség szempontjából egy abszolút és meghatározó szempont, de az ország szempontjából ezeknek az alapanyagoknak, alaptermékeknek a biztosítását jelenti. Ezért a kormány valóban mindent elkövetett annak érdekében ‑ és nem vitatom azt, hogy erre az előző kormányok is igyekeztek odafigyelni ‑, hogy Magyarország utolsó metallurgiai bázisa megmaradjon.

A probléma ilyenkor, és tudom, hogy itt képviselőtársam kritikával fog illetni, de ha valahol a brüsszeli politika a bajokat tovább tetézte, az a szankciós politika volt, hiszen elzárt minket a Donbásztól, mármint Dunaújvárost ‑ és nemcsak a dunaitól, hanem a záhonyi megközelítéstől is, hiszen az utolsó évtizedben már közúton érkezett az alapanyag ‑, elzárt a kokszolható széntől, hiszen elsőnek a kokszolóművet állította le a Dunaferr.

És nem veszi figyelembe képviselőtársam azt, hogy ez nem egy magyar probléma. Pennsylvaniában, a Mon vagy Monongahela folyó völgyében, ahonnan az Egyesült Államok a második világháború anyagcsatáját megnyerte, ott 26 kohászati vállalatot állítottak le. Közép-Angliában, ami az ipari forradalom bölcsője, ahol 250 évvel ezelőtt a világ kohászata létrejött, ott ma egyetlenegy kohászvállalat nincs, mert a világ történései ezt megszüntették.

Ilyen körülmények között és ilyenek után kerestünk lehetőséget arra, hogy az ön által is említett orosz-ukrán minden cirkusz után legyen egy tulajdonosa. Nem volt más jelentkező, tehát nem arról volt szó, hogy sok remek jelentkező közül jól vagy rosszul kiválasztottunk egyet, hanem a végén volt egy jelentkező, aki azt mondta, hogy ő megpróbálja továbbvinni a vállalatot (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), ha ebben az állam segít. Az állam segített, de ez nem sikerült. Bocsánat, egy fél percet kérek, elnök úr. A Duna-deltából szállították a félterméket, azzal sem tudták biztosítani a szankciós politika miatt a termelést, ezért valóban a felszámolási eljárást meg kellett kezdeni. (Az elnök ismét csenget.)

Én bízom benne, hogy az ország egyik legértékesebb ipari területe a felszámolásból úgy kerül ki, hogy a jövőben is lesz ipar Dunaújvárosban. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiból.)