Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Megkönnyíti a dolgunkat, hogy a kisebbségi vélemény felolvasásakor – szó szerinti pontos fordítással ‑ a Jobbik-frakció véleménye már elhangzott, amiért köszönet. De hozzá kell tennünk, hogy a lakhatási kérdésekről nem lehet eleget beszélni, főleg, hogy a kormány nagyságrendileg tíz év után felismerte és elismerte, hogy lakhatási válság van Magyarországon. Még mindig nem kezdett semmit a szervezett külföldi, jellemzően csak befektetési célú ingatlanszerzésekkel szemben; bár az Airbnb-problematika kapcsán legalább már elismerte, hogy van ilyen gond, de az egészen biztos, hogy amit a kormány a lakhatás frontján tervez, az lehet, hogy jó irányú, de nagyon-nagyon kevés lesz.

A lakhatási támogatás volt az első ebben a sorban, amit egyébként a költségvetés részvételével, adókedvezmény formájában, negatív adóval közvetlenül is lehetne juttatni. Ehhez képest a kormány inkább a munkáltatók jóindulatára bízza ezt az egész kérdéskört. Tételezzük fel, hogy a munkáltató adja a lakhatási támogatást, de a kormányzat azóta sem válaszolt arra, hogy mi van, ha fizetésemelés helyett adja a lakhatási támogatást. A lakhatási támogatás ugyanis nem fogja a dolgozónak a nyugdíjalapját duzzasztani, tehát az egész biztos, hogy évtizedekkel később akár még károkat is szenvedhet emiatt; de a munkáltatók jóindulatára bízni ezt az egészet, nem tűnik a legcélravezetőbbnek.

Most megjelentek az első, egyébként precíz számok arról, hogy a magántőke mozgósításával mit tervez a kormány a lakhatás frontján. Ebből az derül ki, hogy több lépcsőben nagyjából 30 ezer új építésű ingatlannak a létrehozatalát tervezi; még egyszer mondom, a magántőke segítségével. A helyzet az, hogy évente kellene ezt a 30 ezres szintet elérni, és ez nem fog menni a kormányzat pusztán a befektetőkre, beruházókra célzó politikájával. Ehhez az kellene egyrészt, hogy állami hátterű bérlakásépítési program legyen ‑ ahogy elhangzott, 5-10 ezer lakás legalább évente ‑, és az üresen állókat felül kellene vizsgálni. Nagyon sokáig beszéltem 600 ezer üresen álló ingatlanról, de Lázár miniszter úr volt az, aki korrigált, és közölte, hogy nem pontos a szám, most már 700 ezerről érdemes beszélni, hiszen az üresen álló ingatlanok száma egyértelműen szaporodott.

Mi ezt látjuk egyébként az időközi választás kopogtatásai során is, hogy nemcsak a külföldi névtáblával ellátott lakásból meg a cégesből van rengeteg, hanem bizony, az üresen állókból is. Tehát Budapest arculata kezd egészen megváltozni még a békés, polgárinak ismert kerületekben is. A kormánynak tehát változtatnia kellene, nemcsak a munkáltatókra, nemcsak a magántőkére mutogatni, nemcsak kiszervezni a probléma megoldását, hanem saját magának kellene cselekednie.

A mi módosító javaslatunk és a részletes vita előtt a bizottsági szakaszban elmondott javaslataink éppen erről szólnak. Persze, kedveskedjenek az ingatlanberuházóknak, ha ők olyan ingatlanokat építenek, amelyeknek egyébként van társadalmi hasznosságuk is, de emellett célozhatnának a lakóparképítő cégekre egészen máshogy is.

Nyugat-Európában annak is van azért hagyománya, hogy egy ilyen lakópark-beruházásnál a lakások bizonyos százalékát ‑ akár öt százalékát ‑ adják önkormányzati kezelésbe, és működjenek ezek önkormányzati bérlakásként; és akkor majd lehet a védőnők, az egészségügyben dolgozók, a fiatal családosok, az életkezdők számára kedvezményes bérlakásokat ilyen módon is biztosítani.

Összességében arra kapacitáljuk a kormányt, hogy ne csak beszéljen arról, hogy lakhatási probléma van Magyarországon, hanem sokkal szélesebb körben kezdjen el tenni is ebben a kérdésben. Mert az, hogy majd a munkáltatókra mutogatunk öt vagy hat év múlva, hogy nem adtak elég lakhatási támogatást, ez nyilván nem fog vigasztalni senkit.

Még egyetlen, a módosítóban érintett pontról kell beszéljek, mert ez még nem hangzott el. A „Mi várunk” bérlakásépítési és otthonteremtési koncepciónknak van egy hatodik lába az eddig öt elhangzott mellett, ez a hatodik pedig a laktanyából bérlakást program. Ercsiben tartottunk erről sajtótájékoztatót egy olyan laktanya előtt, amiben évtizedek óta nem történik semmi, de nagyon súlyos pénzekért őrzik ezt az intézményt. Ott fogalmazódott meg ez a gondolat ‑ és egyébként egy nem magyar EP-képviselő is tett le ilyen irányú javaslatot az Európai Parlament elé ‑, hogy hogyan lehetne közösségi forrást szerezni a lerohadt, lepusztult volt szocialista iparterületek, laktanyák, egyebek rekultivációjára, és ha ez megtörténik, a még megfelelő állapotban lévőkből szintén bérlakások százait, ezreit lehetne létrehozni.

Na, ez az, amire egy új jogcím igénybevételével lehetne közösségi forrásokat is keríteni. Ha ezt megtenné a kormány, a saját válláról venné le a terheket, hiszen úgy építene több száz vagy több ezer bérlakást, hogy ehhez anyagi támogatást is kap az általunk befizetett tagdíj egy részének a visszacsorgatásával, de legalább az visszajutna Magyarországhoz, és magyar létérdekek megvalósulását segítené.

Összességében tehát a kormányt arra szólítjuk fel, hogy ne csak beszéljen a lakhatásról, hanem tegyen is. Ennek egyik előfeltétele lehet a mi módosító javaslatunk megszavazása a tárgykörben, mert ha ezt megteszi a kormány, akkor nyugodtan vetheti a saját címerére ennek a problémakörnek a megoldását, és az ezzel járó politikai hasznot is természetesen bezsebelheti.

De ami a legfontosabb, a magyar emberek számára azt üzenheti, hogy a szülőföldön való boldogulásuk igenis fontos. Számunkra az. Nagyon bízunk benne, hogy önök is tettekkel és a szavazásokkal fogják bizonyítani, hogy az önök számára is az. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps az ellenzéki padsorokban.)