Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Nagyon szépen köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Biztos Úr! Ombudsmani Hivatal! Tisztelt Képviselőtársaim! A Jobbik frakciójának nevében sok esetben valóban köszönetet kell hogy mondjak azért a munkáért, amit önök az elmúlt évben is elvégeztek, és azért, amit a beszámolóban elénk tártak.

Az egyik ilyen hangsúlyos terület a szociális szférával kapcsolatos, és engedtessék meg, hogy ellenzéki országgyűlési képviselőként azért rávilágítsak egy alapigazságra. Amíg ez a méltatlanul háttérbe szorított ágazat és az ott dolgozó mintegy 90 ezer ember olyan bérezéssel kell hogy szembenézzen, mint amilyennel egyébként találkoznak, és a szociális szféra dolgozói is, maguk is szociális katasztrófahelyzettel kénytelenek sokszor saját személyes életükben szembenézni, addig itt évről évre előjönnek gyakran ugyanazok a problémák. Hiszen mit okoz ez az alulfinanszírozottság? Mit okoz az, hogy az ágazat dolgozói valóban úgy érezhetik, hogy elárulták, becsapták, magukra hagyták őket a hatalom részéről? Azt okozza, hogy bizony az a fluktuáció, ami nevesítve is van az anyagban, jövőre ugyanúgy fenn fog állni, mint idén, mint tavaly, mint azelőtt.

Hiszen ha megnézzük a költségvetési sorokat, hogy milyen „bérfejlesztésben” ‑ ezt csak idézőjelben tudom mondani ‑ gondolkodnak a következő esztendő kapcsán is, akkor azt kell hogy lássuk, ez még tűzoltásra sem lesz elegendő. Az elmúlt időszak, az elmúlt néhány év iszonyatos inflációja alapvetően emésztette föl egyébként azt a minimális béremelést is, ami a területen megfigyelhető volt. Tehát ennek következtében a fluktuáció marad, sok esetben egyébként a kontraszelekció is, ezt is ki kell hogy mondjuk, és az a szakemberhiány, amivel biztos úr, illetve munkatársai többször találkoztak a szociális intézményekben vagy éppen a gyermekvédelmi intézményekben. Holott ezek az emberek azok, akik valóban a legidősebb honfitársainkat gondozzák és ápolják, a legfiatalabb kisdedeket óvják és a legelesettebbeket segítik, karolják föl. A szociális válságban ők azok, akik ott harcolnak az első védvonalban, és bizony sokszor az utolsó védbástyát is ők alkotják ezeknek a szerencsétlen embereknek. És konzervatív alapon hadd tegyem mindig hozzá, hogy általában ilyenkor mi azokra gondolunk, akik önhibájukból kerülnek olyan helyzetbe, amilyen helyzetben védtelenek lesznek, amilyen helyzetben segítséget, adott esetben ombudsmani segítséget kell hogy igényeljenek a problémáik megoldásához.

Nos, ha a kormányzati többség ebben az évben ugyanúgy elereszti a füle mellett azokat az igényeket, amelyek az ágazat részéről érkeztek ahhoz, hogy itt egy érdemi bérfejlesztés valósuljon meg, akkor ezek a problémák maradnak. Ez az állami felelősség, és ezt nekünk, ellenzéki országgyűlési képviselőknek minden esetben hangsúlyoznunk kell. De konzervatív alapállásból beszélve én magam mindig hozzá szoktam tenni, hogy bizony óriási családi és egyéni felelősség is van ezekben az ügyekben, és ha csak a gyermekvédelmet nézzük, akkor igenis ki kell mondani itt néhány olyan alapigazságot, ami lehet, hogy egyes fülek számára bántó vagy éppen politikailag nem korrekt, de ez engem, engedtessék meg, de a legkevésbé sem érdekel.

Szóval, mit is mondott, mondjuk, annak idején Lakatos Attila, a borsodi cigányvajda? Ő azt mondta, hogy a gyermek felelősség és nem állat. Mit mondott a kormányközeli kiváló integrációs szakember, Forgács István még sok-sok évvel ezelőtt, amivel hatalmas botrányt keltett? Ő azt mondta, hogy fiatalon, iskola nélkül és a nyomorba sokat szülni nem kulturális jog és erény. S milyen igaza volt! És mit mondott az én személyes jóbarátom, a gyékényesi cigány kisebbségi önkormányzat vezetője, Balogh Zoltán? Ő azt mondta, ha egyszer már bevállaltuk a gyereket, akkor nincs más út, mint becsülettel fölnevelni. Ennek viszont egyetlenegy útja van, a munka. Nos, ezek azok az emberek, akik mintaként kell hogy álljanak mind a többség, mind a kisebbség előtt. És egyáltalán, amit meg mertek fogalmazni, az egy olyan alapigazság, amelynek a betartása esetén azok a problémák, amelyek rendre idekerülnek a tisztelt Ház falai közé, talán kisebbednének. És ha ezt valahogyan le kellene fordítani, akkor az nem szólna máshogy, mint hogy a felelős gyermekvállalás és a tudatos családtervezés nem valami szélsőséges dolog, nem valami szélsőjobboldali fantazmagória, hanem ezeknek a problémáknak a gyökerét tudná kezelni. És ha nem jutunk el odáig, hogy azok a társadalmi rétegek, amelyeket leginkább érint ez a probléma és aztán mindenkit… ‑ mert csak kevesek kiváltsága lehet az, hogy mondjuk, budai elit lakóparkokba elzárkózzon, jól védett falak mögé, vagy éppen a Nagykörúton belül tengesse a napjait; szóval, ez a probléma előbb-utóbb mindenkit utolér.

És ne adja isten, hogy igaza legyen, mondjuk, akkor a szombathelyi megyés püspöknek, aki szintén néhány évvel ezelőtt elmondott egy nagyon elborzasztó és nagyon elgondolkodtató mondatot! Ő második Trianon eljöveteléről beszélt, Szombathelyi János megyés püspök… Székely János, bocsánat, szombathelyi megyés püspök, amikor… (Balassa Péter: Székely!) Igen, Székely János. Köszönöm szépen, képviselőtársam. Aki a leszakadó területek kapcsán arról beszélt, hogy a magyar állam gyakorlatilag kivonul ezekről a halmozottan hátrányos helyzetűvé nyomorított perifériákról, fölhagyja ezeket a területeket, ott az integrációs válság, az a gazdasági, társadalmi, szociokulturális, pszichológiai válság, ami most már évtizedek óta halmozódik, visszafordíthatatlanná válik, és a magyar állam számára ezek a területek elvesznek. És ezt nem én mondom, a károgó, huhogó ellenzéki, jobbikos országgyűlési képviselő, hanem a szombathelyi megyés püspök.

De mondott mást egyébként a kormánypárti padsorokból kikerülő korábbi oktatásügyi miniszter, Pokorni Zoltán is, szintén egy elborzasztó és elgondolkodtató mondatot. Ő volt az, aki azt mondta, hogy évente tízezer gyerek megy a lecsóba. Mire gondolt? Arra az iszonyatos lemorzsolódási arányra, ami Magyarországon megfigyelhető, ami azt eredményezi, hogy az uniós tagállamok közül 24-nek a hátát nézhetjük ilyen vonatkozásban. Viszonylag friss adatokat idéznék: Nógrád megyében az iskolai lemorzsolódás, a korai iskolaelhagyók aránya 30 százalékos; de Somogy, Borsod vagy éppen Baranya megyékben is 20 százalék körül mozog. A periférikus járásokban ez az arány még sokkal magasabb, a cigány fiatalok körében pedig egészen egyszerűen valami horrorisztikus számot láthatunk. És ha ezen a mindenkori kormányzat ‑ teljesen mindegy annak a színezete ‑ nem tud változtatni, akkor ezen ország jövőjének befellegzett, tisztelt képviselőtársaim.

(16.40)

Ugyanis rohanunk a demográfiai szakadék felé is, és amikor 25-30 év múlva ennek az országnak csupán 7-7,5 millió lakója marad, abból egyharmad fog majd a cigánysághoz tartozni, és nem sikerül ezeket a végtelenül elszomorító iskolai statisztikákat javítani, akkor itt lesz a vég. A XXI. század közepén, másik sok száz millió konkurenssel, iskola nélkül, végzettség nélkül, felhasználható képzettség nélkül, az automatizáció és a digitalizáció korában, amikor egyébként zöld jelzést adtak az ázsiai migránsmunkásoknak is, és jönnek be, immáron mintegy 120 ezren vannak Magyarországon, szóval velük versenyezni nagyon-nagyon nehéz lesz ezeknek az embereknek. De itt maradnak, itt lesznek, nem tűnnek el. És ha nem lesznek ezek a problémák megoldva, akkor azok kulminálódni fognak, és akkor lesz aztán csak igaza a szombathelyi megyés püspöknek, hogy akkor jön el Magyarország második Trianonja.

De hogy ki is ebben még a hibás? Én a magam részéről soha nem fogadtam el egyébként azt a választ, hogy a többséget kellene mindenért ostorozni, és az anyag ezzel kapcsolatos megjegyzéseiben is találtam olyan elemeket, amelyekkel én magam nem tudok egyetérteni. Ezzel a kérdéssel kapcsolatosan a vezérlő fonalat számomra egyébként nem más jelenti, mint a jobbikos elhajlással nehezen vádolható egykori MTA-elnök, Glatz Ferenc. Szeretném idézni az ő szavait, ugyanis a témakörrel kapcsolatosan olyan bölcs mondatokat fogalmazott meg, amelyek szintén iránymutatóul szolgálhatnak.

Azt írta, hogy előítéletek nem azért élnek, mert a társadalom ‑ mind a többség, mind a kisebbség ‑ reakciós, előítéletes, korlátolt s a többi, hanem azért vannak előítéletek ‑ hangsúlyozom, kölcsönös előítéletek ‑, mert a kisebbség és a többség összeilleszkedésének valós szociális, kulturális, szokásrendi nehézségei vannak. Nem az előítéletek miatt van cigánykérdés, hanem a cigányság és a nem cigányság együttélésének valós problémái miatt. Először ezeknek a valós feszültségeknek a feloldásához kell eljutnunk, hogy a feloldás egyik melléktermékeként eljussunk az előítéletek megszüntetéséhez.

Most azonban gyakorlatilag egy általános magyarázó narratívává vált a diszkriminációnak a fogalma. Ez olyan, mint, mit tudom én, a középkorban, mindenre rásütötték, ami nem tetszett, hogy boszorkányság vagy eretnekség, és ezzel magyarázták. Van Magyarországon is egyébként arra való hajlam néhányakban, hogy ezzel magyarázzák ‑ a többségi kirekesztéssel és a diszkriminációval ‑ ezeket a valóban meglévő problémákat.

Ha iskolai szegregációról van szó ‑ középiskolai tanáremberként leginkább ez foglalkoztatott ebből az anyagból ‑, akkor hadd idézzek még valakitől; majd a végén elárulom, hogy kitől volt.

A családon belüli erőszak gyakori, a verbális kommunikáció is agresszív alapú. A családon belül is az erősebbé lesz a hatalom, a tárgyi javak, legyen szó élelemről, telefonról, vásárlási célokról, túlélésről. Aki innen jön, annak sincs receptje a problémák nyugodt megbeszélésére, az empátia náluk nem alapozódik meg. A „mindent uralni”, a „környezetben központi erő lenni” a cél, a „tartson tőlem mindenki, én parancsolok” érzésért van küzdelem. Ha otthon ehhez lát mintát, ezt hozza be az iskolába, akkor is, ha otthon alulmarad, és akkor is, ha már otthon is uralja a terepet. Ehhez kap megerősítést kicsi korától, és ehhez igazodik az életstratégia. Már nem lehet dolgozni azokkal a legalábbis fizikai értelemben szinte felnőtt fiatalokkal, akik nem tűrik a korlátokat, szabályokat sehol, akiket megszólítani, akiknél tanulási motivációt kialakítani, alapkészségeket fejleszteni már túl késő, már nem sikerül a pedagógusoknak.

Nem valami jobbikos propagandista írta mondta ezt, hanem L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy tanoda vezetője; csak tudja, hogy miről beszél.

Itt akkor megint csak visszautalnék az egyéni és a családi felelősségre. Azokban a családokban, egyébként származásra való tekintet nélkül, ahol nincsen meg az iskolai feladatelvárásnak az alapvető követelménye, nem tisztelik a tudást, a tanárt és az iskolát mint olyat, hölgyek, urak, tisztelt képviselőtársaim, megette a fene az egészet! Jöhet ombudsman, jöhet biztoshelyettes asszony, bárki, lehet egyébként ostorozni a diszkrimináló és kirekesztő többséget, az iskolai szegregációt.

De azért ilyenkor hozzá kell tenni, hogy Kis anyuka meg Nagy apuka nem azért viszi el adott esetben egy gettóiskolának minősíthető intézményből a gyermekét, mert ő eredendően rasszista lenne. Hát a fenéket! Nem az! Jót akar a gyerekének, és úgy érzi, hogy ott nem fogja megkapni azt a tudást, amit egyébként meg kellene kapjon. De nem tanári hanyagságból, nem azért, mert ott az általános narratíva szerint rosszabb minőségű lenne az oktatás, hiszen adott esetben ugyanazok a tanárok tanítanak ott vagy egy párhuzamos osztályban, ami úgymond nem szegregált, mint a szegregált osztályban. A kulcs ott van, hogy nincsen családi feladatelvárás, egészen másra szocializálódnak adott esetben a fiatalok, és ezt hozzák magukkal, amiről egyébként L. Ritók Nóra ezeket a megdöbbentő mondatokat írta.

Ilyenkor nagyon sokszor megáll a pedagógia tudománya, különösen egyébként akkor, ha abban az időpontban, amikor még meg lehetne fordítani ezt az egészet, még vissza lehetne csinálni, de nem kap támogatást az a közösség, amely valamiféle Münchhausen báróként nem tudja saját magát kiragadni a mocsárból, no, itt lenne az államnak a felelőssége. Hozzáteszem, például akkor több tanodával, még több Biztos Kezdet Gyerekházzal, hogy már a legkorábbi időpontban lehessen egyébként kezelni ezeket a valóban elszomorító és a közös jövőt veszélyeztető dolgokat. Ehhez viszont állami támogatás kellene, többek között a költségvetésen keresztül is; idén is javasoltuk.

Van egy olyan szomorú érzésem egyébként, hogy a kormánypárti többség mondjuk a Biztos Kezdet Gyerekházakra vonatkozó javaslatunkat idén is le fogja söpörni. Pedig ha valahol lehetne kezelni ezeket a problémákat, akkor ez a minél korábbi időpont, a családok bevonásával, hogy majd amikor a biztos úr jön jövőre meg azután meg azután ide, és elénk tárja ezt a beszámolót, amit egyébként köszönünk, akkor abban sokkal kevesebb ilyen jellegű probléma legyen. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)