Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Nagyon szépen köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Sokra megy az ország a szép tervekkel, miközben a forint rohamosan gyengül. Nagyon szépen hangoznak azok az elképzelések is, hogy majd itt 400 ezer forint lesz a minimálbér, meg majd valamikor egymillió forint az átlagbér, ha közben majd, mondjuk, kétezer forintot kérnek egy kiló kenyérért. No, szóval ennyit az igazsághoz.

Régóta a Jobbik egyik vesszőparipája a „Férfi 40” program, ugyanis véleményünk szerint végtelenül igazságtalan az az állapot, ami Magyarországon van, nevezetesen, hogy a férfiemberek 40 százaléka meg sem éri a nyugdíjat, egyetlenegy percet nem tud abból élvezni, nem tud unokázni, nem tudja a hobbijának szentelni a hátralévő életét, egy kicsit pihenni egyébként, amit megérdemelne.

Egy kis számolásra hívom önöket, kormánypárti képviselőtársaim. EU-s statisztikák szerint egy magyar munkavállaló 1856 órát dolgozik éves viszonylatban, ezzel szemben mondjuk egy francia 1578-at. A különbség évente 278 órányi munka. Ha nyolcórás munkanapokban számolunk, akkor ez 35 napot jelent évente a magyar dolgozó, mondjuk úgy, javára, de itt inkább azt fogalmazná meg az ember legszívesebben, hogy a hetedik bőrt is lenyúznák róla nevetségesen alacsony bérekért, Európában az egyik legalacsonyabb nettó bérezésért. Ha ezt tovább számítjuk, akkor azt látjuk, hogy Magyarországon 40 évnyi munkával mintegy 74 ezer órát dolgozik le egy munkavállaló, tehát 40 év alatt. Ez Franciaországban 63 ezer munkaóra. Tehát ami itt Magyarországon 40 év, az Franciaországban 47 év lenne. Erre kérdezem én, erre kérdezi ‑ most már nem tudom, hányadszorra ‑ a Jobbik, hogy megérdemlik‑e a magyar férfiak azt, hogy 40 év becsülettel ledolgozott munka után végre egy kicsit pihenni tudjanak. Mi azt mondjuk, hogy igen.

Viszont ezzel szemben áll, gyökeresen szemben áll egy neoliberális, vadkapitalista felfogás. Engedtessék meg, hogy visszautaljak 2014-re, tíz évvel ezelőttre, amikor egy szaúdi, rijádi konferencián, bizony, miniszterelnök úr volt az, aki úgy próbálta ide becsalogatni a befektetőket, hogy a minőségéhez képest meglepően olcsó a magyar munkaerő, és rendkívül rugalmas a munka törvénykönyve. Tudom, hogy ezen rendre föl szoktak háborodni a kormánypárti oldalon, de ez akkor is egy neoliberális felfogás. Ne az olcsósággal versenyezzünk! Ne azzal versenyezzünk, hogy a hetedik bőrt is le tudják nyúzni adott esetben a munkáltatók a magyar dolgozókról, gyakorlatilag, mondjuk ki, kizsákmányolva őket, mert ez sehova nem vezet, de egészen nem az áhított, vágyott és célként kitűzött európai felzárkózáshoz!

Nos, ehhez például meg kellene teremteni a költségvetési forrásokat. A Jobbik véleménye szerint lenne is egyébként erre kellő mozgástér, ha a kormányban lenne ehhez akarat, mert mégsem igazságos állapot az, hogy a munkából nagyon sok magyar dolgozó férfi honfitársunk egyenesen a temetőbe megy. Úgy egyébként azt is hozzátenném, hogy az átlagos várható élettartam Magyarországon az előbb említett munkaterhekkel ellentétben borús képet mutat, mert öt évvel kevesebbet élnek a magyar férfiemberek, mint európai uniós társaik. Ehhez képest viszont sokkal-sokkal többet kell hogy dolgozzanak.

Képviselőtársaim! Vidékről érkeztem, az egyik legszegényebb térségéből hazánknak, a Dél-Dunántúl elfeledett, magára hagyott, halmozottan hátrányos helyzetűvé nyomorított perifériájáról, Dél-Somogyból. Ha valahol lehet látni, hogy a „Magyar falu” program jelen állás szerint kevés, és ha önök ezen meg is lepődnek, mi itt, az ellenzéki padsorokban, legalábbis a Jobbik frakciójának részéről azt mondjuk, hogy meg kellene duplázni az ilyen célra adott forrásokat, akkor el kell arrafelé látogatni, és meg kell nézni, hogy az ilyen aprófalvas vidékek milyen állapotba züllöttek, nyomorodtak.

Nyilvánvalóan ez nem most kezdődő probléma. Tehát az a gazdasági, társadalmi, szociokulturális, pszichológiai, infrastrukturális problémahalmaz, ami felhalmozódott, és gyakorlatilag élhetetlenné, gettósodóvá teszi ezeket a jobb sorsra érdemes térségeket, nem most kezdődött. Megsínylették a XX. századot, a kommunizmust, megsínylették az 1971-es, hihetetlenül káros, vidékromboló, falupusztító, országos településhálózat fejlesztésének hazudott koncepciót, ami a településhálózat jelentős részére gyakorlatilag kimondta a halálos ítéletet, funkció nélkülinek nyilvánítva ezeket a településeket, holott igaza volt Csoóri Sándornak, amikor azt mondta, hogy ezt az országot, ezt a nemzetet ezer éven keresztül a magyar vidék tartotta meg.

Aztán jött a rendszerváltásnak hazudott módszerváltás időszaka, amikor bizonyos liberálisok amellett érveltek, hogy a magyar falu egy középkori csökevény. Majd jöttek önök, és nézzük meg, hogy hova jutottunk: a családi gazdaságok száma 300 ezerről mostanra 150 ezerre csökkent, bár attól függ, hogy milyen családi gazdaságokban gondolkodnak. De egészen biztos, hogy nem kicsiben, hiszen ott a térségünkben is egy Belgiumból betelepedett família az állami földárveréseken korábban ezer hektárnyi magyar állami földet tudott magának összevásárolni. Majd a nacionalizálás is egészen más forgatókönyv szerint zajlott le, mint ahogy mi azt a Jobbik oldaláról elképzeltük, hiszen az egykori Széchenyi-birtok, amely a rendszerváltás után Benettoné, az olasz divatmogulé lett, nem a helyi kisgazdákat gyarapította, hanem a miniszterelnök úr veje vásárolta meg ezt a több mint ötezer hektáros latifundiumot ott, Dél Somogyban, Lábod és Görgeteg között, kastélyostól, mindenestől.

(12.30)

Ez, kérem szépen, a dél-amerikai modell megvalósulása a magyar vidéken! Ha önöknek az a céljuk, hogy elvándoroljon onnét minden életképes fiatal, hogy az az iszonyatosan alacsony népsűrűség még tovább csökkenjen ‑ ami most egyébként, horribile dictu, 40 fő/négyzetkilométer környékén mozog ‑, hogy egy vadjárta rengeteg legyen az egész, és akkor nem is kell majd más a kastélytulajdonosoknak ott, csak néhány vadőr, egy-két szolga, meg hát, a vadakjárta rengeteg, akkor ki kell hogy jelentsem: jó úton járnak.

De nem ez lenne a kert-Magyarország gondolata, ami a vidéki Magyarország számára a megmaradást jelenthetné. Éppen ezért kezdeményezzük, hogy ezt a forrásmennyiséget duplázzák meg, viszont nyilvánvaló módon ezt ne a helyi klientúra erősítésére fordítsák, és mondjuk, ne sport-Audikat vásároljanak falubuszok helyett csak azért, hogy kifizessenek bizonyos, szavazatokat buzgón szállító embereket majd.

És hogy még szűkebb pátriámról, Barcsról is ejtsek néhány szót: egy leszakadó járás, elszegényedett járás székhelyéről van szó, és azt hiszem, hogy az állami propagandára fordított milliárdokból ha lecsippentenének egy keveset, akkor talán itt is megvalósítható lenne egy kézzelfogható bérlakásfejlesztés, hiszen az ottani bérlakások aránya nem éri el az összes lakás 5 százalékát.

Tudom jól, és ez lenne valóban a jó, ha a saját tulajdont segítenék, de van, aki ezt nem tudja igénybe venni, és higgyék el, hogy óriási szükség van ott is bérlakásokra. Jó lenne, ha meghallanák azokat a hangokat, amelyek azt mondják, hogy szükség lenne a fürdőre, az ottani gyógyfürdő fejlesztésére, illetve a drávai szabadstrand fejlesztésére, mert ha nem használjuk ki azokat a természeti kapacitásokat, amelyek megvannak, akkor ez a térség véglegesen és végletesen le fog hanyatlani. Eltűnik, mint valami süllyedő Atlantisz, és Dél-Somogyot is elnyeli magával az Ormánság. Szükség lenne ‑ mivel egy elöregedő térségről van szó ‑ mind a szociális központ, mind pedig a járóbeteg-ellátó központ fejlesztésére, de egyelőre erről ezek az intézmények ott is csak álmodni tudnak.

És lenne egy országos szinten kuriózumtörténet, egy mintegy ezer családot érintő kárpótlási ügy: a magyar állam tulajdonába kerülő, természetvédelmi oltalom alatt álló, de kártalanításba nem vont, egykori maradványterületek ügyének a méltányos rendezésére végre szükség lenne. Hiszen 25 éve várja mintegy ezer ember, egykori téesztagok és az ő örököseik, hogy azokért a földekért ne valami nevetséges, fölháborító kárpótlást kapjanak a magyar államtól, hiszen ezek gyakorlatilag Dráva-parti őserdők. És volt olyan idegen oligarcha ott a környéken, aki aranykoronánként több mint 800 ezer forintot kapott a földjéért, mikor tőle vásárolta meg a magyar állam, ez pedig azt jelenti, hogy hektáronként majdnem hárommillió forintot fizettek neki.

Akkor nagyon szépen kérem, legyen ez a mérce egyenlő, és bánjanak úgy az ott őshonos magyar emberekkel is, mint egyébként ahogy megtették ezekkel az önök számára sokszor oly kedves oligarchákkal, és ne a szemüket szúrják ki valami méltánytalan kárpótlási összeggel ott Barcson sem, hanem kapják meg a földtulajdonuknak megfelelő valódi értéket! Köszönöm szépen.