Berki Sándor (Párbeszéd)

BERKI SÁNDOR (Párbeszéd): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Mielőtt beszélnék a javaslatomról, elmondok röviden egy történetet.

Mintegy ötven évvel ezelőtt született egy kisfiú, mindenki örült a családban a baba érkezésének. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nagyon szerették a babát. Azután kiderült, hogy a gyermek súlyos értelmi fogyatékos, és az élete végéig felügyeletre és ápolásra szorul, öltöztetni, etetni, pelenkázni kell egész életében. Szerették őt persze tovább. Az édesanyának óriási nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy gyermekét felnevelje, és nemcsak felnevelje, hanem azután már felnőttként is tovább gondozza. Az édesanya mindenről lemondott, minden fáradalmat kibírt, amire egy ember, egy anya csak képes lehet. Nem kapott ezért elismerést, nem tüntette ki őt senki, a jutalma egy mosoly, egy boldog tekintet volt, és ez neki mindennap elég jutalom volt ahhoz, hogy a következő nap nehézségeivel is megküzdjön.

Így éltek, mígnem az egyik nap az édesanya elhunyt. Az édesanyák sajnos nem élnek örökké, még a legerősebb édesanyák sem. Szomorú sors várhatott volna az értelmi fogyatékos férfira, aki lelkében még mindig csak egy kisgyermek volt, ha intézetbe került volna. De nem így történt. Az elhunyt édesanya testvére magához vette, és tíz éven át gondozta. Az asszony tíz év alatt felélte a tartalékolt pénzét a gondozásban. Az állam ugyanis nem járult hozzá a férfi gondozásához, azt mondták, hogy az elhunyt édesanya testvérének ez azért nem jár, mert a polgári törvénykönyv meghatározása szerint ő nem hozzátartozó.

Képviselőtársaim! Ez nem mese, amit most elmondtam, hanem ez maga a valóság. Az elhunyt édesanya testvére végső kétségbeesésében a nyilvánossághoz fordult, Nógrád, Salgótarján, innen ismerem én is a történetet. A történetben magánemberektől kapott adományokat, mert mindenki magára hagyta, főleg az állam, és ezekkel az adományokkal talán még egy évig ki tudják húzni. De hogy azután mi lesz, azt nem tudni.

Képviselőtársaim! Figyeljünk a segélykiáltásra! A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvényben egyetlen szót kell csak megváltoztatnunk ahhoz, hogy segítsünk ezen a jószívű asszonyon és sorstársain, hogy kaphassanak ápolási díjat.

De én még egy lépéssel továbbmegyek. A gyermekek otthongondozási díját, ami az ápolási díjnál magasabb, és csak a legsúlyosabb esetekben jár, szerintem igényelhesse a gyermek rokona is, ha a szülő már nem tud segíteni, gondoskodni. A javaslatomat be fogom terjeszteni az Országgyűlés elé, kérem, hogy majd támogassák a javaslatom napirendre vételét.

Még pár gondolat ehhez a történethez. Ma ott tart ez a történet, hogy senki nem gondolja végig azt, hogy ha egy gyermeknek elhunynak a közvetlen vérrokonai, a szülők, akkor azt gondoljuk, hogy őnekik van házastársuk vagy valami. Nincs. Nagyon sok esetben ezek az emberek, ezek a sérült emberek egyedül maradnak. Elment ez a keresztanya, mert ő keresztanya, és a keresztgyermekéről gondoskodik, elment segítséget kérni, hogy mi a törvényes módja annak, hogy megkaphassa ezt az ápolási díjat. Tudják, mi volt a válasz? Kössenek házasságot, mert abban az esetben járna.

(21.00)

Nem szabad, nem lehet ezt így hagynunk! Szerintem a törvény ezt látja, tudja, hogy ha valaki nem kerül be otthonba, a gondozási rendszerbe, akkor valaki valahol gondoskodik róla. Ez egyértelmű, hisz nem egyedül él. Az az ember, aki gondoskodik egy súlyosan sérült emberről, ez lehet rokona, barátja, ismerőse, úgy gondolja, hogy ő gondozza, ápolja, segíti, akkor mellette ő nem tud munkát vállalni, nem tud bevételt szerezni, hisz az egész napját ez a feladat teszi ki.

Képviselőtársaim, azt gondolom, hogy ez egy olyan ügy, ami nagyon egyszerűen megoldható, érthető, értelmezhető és támogatható. Köszönöm szépen.