Dr. Komáromi Zoltán (DK)

DR. KOMÁROMI ZOLTÁN, a DK képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Én korábban parlamenten kívüli, laikus értelmiségiként is gyanakvással fogadtam azokat a törvényjavaslatokat, amit váratlanul egyik napról a másikra terjesztettek be és fogadtak el. Parlamenti képviselőként ez a gyanakvásom sajnos az elmúlt két évben nemhogy csökkent volna, ez növekedett. Gondoljunk például az egészségügyi szolgálati jogviszonyra vonatkozó törvény beterjesztésére és rapid elfogadására, aminek következtében látható, hogy elfelejtettek bizonyos motivációs elemeket beletenni az orvosok azóta is százszor felhánytorgatott fizetésemelésébe, és emiatt gyakorlatilag az intézményvezetők kezében semmilyen eszköz nem maradt arra, hogy bizonyos dolgozókat, bizonyos szakmák képviselőit esetleg motiválják, vagy jobb, nagyobb teljesítményre serkentsék.

(10.50)

De gondolhatunk a Magyar Orvosi Kamara jogosítványainak megnyirbálására is, ami egy indulati cselekmény volt, és tulajdonképpen ennek az előnyét sem az orvostársadalom, sem pedig az egész magyar társadalom, betegtársadalom sem érzi. Tulajdonképpen megnehezítették a szakmai érdekképviselet egy nagyon fontos szereplőjének a munkáját, de igazi hasznot ez a rapid törvényhozás nem hozott.

Én is azt vettem észre tegnap, hogy azért ráfért volna egy alaposabb előkészítés erre a beadott törvényjavaslatra, és az, hogy a TAB-ülés előtt, tulajdonképpen a beterjesztés után hat órával már egy ilyen vaskos, 30 oldalas módosító javaslat került be, ez is azt jelenti, hogy azért nem igazából volt ez kitalálva.

Konkrét egészségügyi témákat hoztam. Államtitkár úr azt mondta, hogy az orvosi ügyelet bevezetése azért is történik Budapesten, merthogy az eddigi tapasztalatok jók. Amikor egy szolgáltatást szűkítek mind időben, mind pedig térben, akkor igazából ez a nehezített hozzáférés csökkenteni fogja a forgalmat. Ezzel dicsekedni viszont, hogy ez jó dolog volt, azt nem hiszem, mert nem hiszem, hogy a betegek száma csökkent attól varázsütésre, hogy bevezették ezt a mentőszolgálat által menedzselt ügyeletet, csak ezek a betegek nem ott jelentkeztek, hanem a sürgősségi osztályokon jelentkeztek, a háziorvosnál jelentkeztek másnap, harmadnap, negyednap. Azért szakmai és egyébként tömegtájékoztatásban is rengeteg olyan történet került napvilágra, és ezt senki nem cáfolta, hogy betegek bizonyos problémáknál a hozzáférés nehezítettsége miatt nem jutottak elsőre ellátáshoz, később, egy-két-három nap múlva sokkal súlyosabb állapotban kellett meggyógyítani őket. Ez nemcsak a beteg szempontjából veszélyes, hanem sokkal többe kerül nekünk, adófizető állampolgároknak.

A bizottság többségi álláspontjának ismertetésekor egy mondat azért megragadta a figyelmemet. Azt mondta képviselőtársam, hogy a szűrővizsgálatok kötelezővé tétele javítja az azokhoz való hozzáférést. Szerintem logikai kapcsolat sincs a kettő között. Az, hogy bizonyos szituációkban a kormányzatnak jogosultnak kell lenni bizonyos vizsgálatok elvégeztetésére, egy dolog, de három dolgot nem látok ebben. Először is, hogy az állampolgárt mi fogja erre kötelezni, tehát milyen típusú szankciók lesznek arra, ha valaki ezekre a vizsgálatokra nem megy el, mert egy kötelező egészségbiztosítási rendszerben a biztosítottat nem lehet szankcionálni, ha ő él esetleg rosszul értelmezett önrendelkezési jogával, és nem vesz részt egy ilyen vizsgálaton. Eddig is egyébként számomra elítélhető módon magát a háziorvost szankcionálták, ha egy páciense nem volt hajlandó bizonyos lépések megtételére, és mindenféle tértivevényes, ajánlott levelek naplózásával és bizonyítgatásával lehetett esetleg ezt a pénzügyi szankciót mérsékelni.

De azt sem értem, hogy egyrészt milyen garancia van arra, hogy itt lesz tényleges szakmai konzultáció, mondjuk, a Magyar Orvosi Kamarával, hogy mikor és milyen szűrővizsgálatok tartoznak majd ebbe a körbe, ugyanis az 1997-es és azóta néhányszor toldozott-foldozott rendelet szerintem nem mindig a legkorszerűbb és a leghatékonyabb módszereket tartalmazza. Innentől kezdve viszont tényleg egy szakmai kontrollt kellene ebbe beleépíteni, és nem pedig a belügyminiszter személyét erre felhatalmazni.

Harmadik kérdésem tulajdonképpen, hogy honnan lesz kapacitás ezeknek a szűrővizsgálatoknak az elvégzésére, és ez még csak a kezdet, a kiszűrt betegek ellátására. 43 éves orvosi múltamból senki nem állíthatja rólam, hogy én prevencióellenes vagy szűrővizsgálat-ellenes lehetnék, bár biztos meg fogják próbálni, de igazából egy szűrővizsgálatnak akkor van értelme, ha korszerű eszközökkel végzik, ha ennek az informatikai háttere tökéletesen biztosított, és ha a kiszűrt páciensek vagy biztosítottak rögtön bekerülhetnek az ellátórendszerbe, mert hiszen erről szól a megelőzés, a szűrés, hogy minél korábbi stádiumban kapjunk el ilyen dolgokat.

Viszont ez nem mehet a már betegként ellátottak rovására. Gondoljunk arra, hogy most is heteket kell várni egy vérző betegnek arra, hogy a vastagbéltükrözést elvégezzék nála; ha erre az egyébként nagyon billenékeny rendszerre még hirtelen kötelezően ezreket ráengedünk szűrés keretében, akkor ez nem fogja‑e a ténylegesen már megbetegedett betegek ellátását korlátozni vagy hátráltatni. Én úgy gondolom, hogy ezeket nagyon elő kellene készíteni, és ebben a salátában én most nem nagyon látok ilyet.

A másik, hogy ráfért volna az alapos előkészítés. Itt az EESZT és a mesterséges intelligencia kapcsán végzett kutatások, vizsgálatok, illetőleg munka kereteit próbálja az egész szabályozni. Én azért felhívnám a figyelmet arra, hogy két héttel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémia Elnöki Bizottság az Egészségért testületének volt egy tudományos ülése, és ezen a Corvinus Egyetem egyik oktatójának volt egy előadása, amelyben tételesen kimutatta, hogy milyen adatvagyon van jelenleg a magyar kormányzat, illetőleg a NEAK kezében. Az EESZT, ami közismerten pdf-fájlokat kezel, tehát nem alkalmas arra, hogy akár népegészségügyi, akár egy betegre vonatkozó, például laboratóriumi vagy egyéb paraméterek lekérdezhetővé váljanak ebben, viszont a NEAK adatbázisa, a NEAK által kezelt adatbázis sokkal pontosabb és sokkal széleskörűbb adatokat biztosít például egy ilyen kutatásra. Úgyhogy ajánlanám a kormányzat döntéshozóinak és a mögöttük álló szakembereknek, hogy ezt nézzék át, mert így ebben a formában én ebben nagyon nem látok megvalósítható trendet.

Tavaly nyáron az itt hirtelenjében elfogadott költségvetési törvényben az szerepelt, hogy idén novembertől már csak az állam végezhet CT- és MRI-vizsgálatokat. Tehát azoknak a magánszolgáltatóknak, amelyek ezen a területen részt vesznek a közfinanszírozott ellátásban, november végéig megszűnt volna a finanszírozási szerződésük.

Tulajdonképpen, ha ma elfogadják ezt a törvényt ‑ márpedig nincs kétségem róla, hogy el fogják fogadni ‑, akkor innentől kezdve a kormányzat nagyon könnyen fog tudni teremteni olyan szituációt, hogy a szolgáltatók ne akarják a gépeiket tovább működtetni, és megteremti annak a lehetőségét, hogy egy ilyen zsarolás következtében ők megszorongattatva föl fogják ajánlani a berendezéseket az államnak. Viszont ezek a berendezések egymagukban nem működnek, tehát itt csak arról lehet szó, hogy az ezt kezelő személyzetnek is át kell lépni az állami szolgáltatás területére. Én úgy gondolom, hogy itt is alaposabb megfontolás kellett volna.

És gondoljuk azt is végig, hogy jelen pillanatban 50 körüli CT-készülék működik a magyar egészségügyi intézményekben és lát el közfinanszírozott feladatokat, és 20-25 MRI-készülék. Ha azt vesszük, hogy egy CT-készülék ára 100-200 millió forint, az MRI-készülékeké 400-500 millió forint, akkor gondoljunk bele, hogy most ilyen költségvetési szűkében miből is és hogyan is lesz pénz erre. Ha viszont ennek a törvénynek az a lényege, hogy megszorongattassa a szolgáltatókat, ez nem biztos, hogy a betegellátás javát fogja szolgálni.

(11.00)

A törvényjavaslat egy része egy alapítványról szól, amely jobbára daganatos betegek gyógyszerrel történő ellátását fogja szolgálni. Úgy gondolom, hogy az eljárás részleteit is tudni kellene, ismerni kellene, mert én úgy látom, az, hogy egy alapítványba átteszik ezt a feladatot a NEAK-tól, nem javítja a főleg daganatos betegek ellátását.

Még két témáról szeretnék beszélni. Az egyik a megyei kórházak hatáskörének a növelése. Egyre inkább beigazolódik a Kórházszövetség egyik tavalyi szakmai tanácskozásán az egyik vidéki kórházigazgató részéről elhangzott mondat, miszerint ők lassan már csak házmesterek lesznek, kiadják és beadják a kulcsokat, de tulajdonképpen semmilyen szakmai vezetésre nem tart igényt a kormányzat. Én úgy gondolom, hogy a 200 ezer forintos eszközhatár meghatározása még kiszolgáltatottabbá teszi a városi kórházakat. És ugyan állandóan a baloldali ellenzéket citálják a tekintetben, hogy mi kórházakat akartunk bezárni, nos, mi kórházakat szerettünk volna működőképesen tartani. Ha a városi kórházakból azokat a műszereket, amikre a megyei kórházaknak szükségük van, el fogják vinni, vagy ha az ottani szakembereket mindenféle gát nélkül áthelyezhetik, az a városi kórházak teljes ellehetetlenítését fogja szolgálni, és nem hiszem, hogy javítani fogja az egésznek a minőségét.

(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Az utolsó téma a belépőkártya-blokkoló óra. Nem hiszem, hogy rendőri módszerekkel lehet javítani az egészségügyi intézmények és a bennük dolgozó szakemberek működési minőségét. Az egészségügyben nagyon sokszor van olyan szituáció, amikor el kell menni egyik intézményből a másikba. A munkaidőkeret kihasználását így ellenőrizni nagyon-nagyon leegyszerűsítése a dolgoknak, és nem hiszem, hogy ez javítani fog az egészségügyi intézmények ellátási minőségén vagy mennyiségén. Láthatjuk azt is, hogy a szakrendelői dolgozók rendelési idejének nyolc órára növelése sem a minőségi ellátásban nem hozott változást, sem pedig több beteget nem tudnak ellátni, arra viszont alkalmas, hogy mind a betegek, mind az egészségügyi intézményekben dolgozók közérzetét rontsa. De ha ez a kormányzat célja, akkor azt tulajdonképpen megdöbbenve figyelem. Köszönöm szépen egyelőre.