Dr. Pósán László (Fidesz)

DR. PÓSÁN LÁSZLÓ, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő javaslat tartalmilag három fő részre osztható. Az első része az, amiről miniszter úr is beszélt, nevezetesen, hogy a kutatási és az innovációs alapokból mit és hogyan lehet finanszírozni. A törvénytervezet másik fő tartalmi eleme gyakorlatilag létrehozza az egységes Kutatási és Technológiai Innovációs Alap szakmai felügyeletét ellátó Nemzeti Tudománypolitikai Tanácsot. A harmadik rész foglalkozik azzal a témával, amely az elmúlt időkben a legnagyobb politikai és egyéb reakciókat és hangulatot okozta, nevezetesen az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat kérdéséről van szó, ami értelemszerűen érinti az MTA kutatóintézet-hálózatának az átalakítását.

Ahogy miniszter úr is mondta, a törvényjavaslat nem érinti az MTA köztestületi státuszát, és nem érinti az akadémiai tiszteletdíjakat sem. Ezt azért fontos leszögezni, mert ilyen természetű aggodalmak is eljutottak hozzánk. Aki nem tudná, annak mondom el, hogy a nem tudományos fokozatnak minősülő akadémiai doktori cím vagy akadémikusi cím pénzzel jár, a PhD, ami tudományos fokozat a törvény szerint, az nem. Az MTA doktori cím viselői kapnak az adófizetők pénzén havi bruttó 90 ezer forintot életük végéig, ez aktuális teljesítményértékeléshez nem kötött. Akadémikusoknál a rendes tagok esetében 455 000 forint, a levelező tagok esetében 353 900 forint/hónap életük végéig. Elhalálozásuk esetén ennek meghatározott hányadát a hozzátartozók kapják. Természetesen ezeket mi a köztestületi státusz keretein belülre tartozó témának tekintjük, tehát erre vonatkozóan véletlenül sincsen a törvényjavaslatban semmi.

A kutatóhálózat átszervezése azonban, ahogy szintén elhangzott a miniszteri expozéban, azt a célt szolgálná, hogy a hazai kutatási eredmények nagyobb arányban és hatékonyabban hasznosulhassanak. Ezért az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat a költségvetési törvényben önálló költségvetési fejezetet képezne. Nem tartozik a kormány irányítása vagy felügyelete alá, az Országgyűlésnek tartozna beszámolni úgy, ahogyan ezt eddig az Akadémia tette. A kutatóközpontok és kutatóintézetek központi költségvetési szervi vagy közhasznú nonprofit gazdasági társasági formában működhetnek. Erre számos példa van egyébként szerte a világban, tehát nem most fogjuk kitalálni a spanyolviaszt, hanem lényegében a meglévő tudást próbáljuk Magyarországra is adoptálni és hasznosítani.

Csak szeretném megjegyezni, hogy azok a kérdések, amelyek a kutatási és fejlesztési eredmények hasznosulásának mikéntjére vonatkozóan megfogalmazódtak vagy megfogalmazódnak, nem új keletűek; kifejezetten régóta, mondhatni, a rendszerváltás óta végigkíséri a magyar tudománypolitikai gondolkodást. Engedtessék meg, hogy idézzek egy 2006-os ilyen természetű értekezésből. Polónyi István írta, csak azért merem mondani, mert egyébként Polónyi István véletlenül sem vádolható azzal, hogy a Fidesz szekértolója lenne. A következőket írta 2006-ban: „Az Akadémia kutatóintézetei a gazdaságban meglehetősen elszeparálva dolgoznak. Kérdés, melyik ország engedheti meg magának, hogy egy ilyen jelentős tudományos potenciál az autonómia elefántcsonttornyában elkülönüljön a gazdaság igényeitől. Az MTA intézményhálózatának a gazdasággal sokkal aktívabb kölcsönhatásban álló szervezeti formát kellene találni, s ez aligha az MTA szárnyai alatt képzelhető el.”

Ugyancsak ő írja: „Az MTA védőbástyája mögé elszeparált kutatóintézetek, amelyek igen jelentős kutatói, fejlesztői bázist képviselnek, nem jelentenek húzóerőt, sőt hazai összehasonlításban is gyakran gyengébben szerepelnek, mint a felsőoktatási kutatások.” Azt is írja Polónyi István, hogy „ezek a kutatóintézetek az adófizetők pénzéből működnek, viszont működésüket olyan testületek határozzák meg, amelyekben nagyrészt ugyanezen intézményekben dolgozók ülnek, tehát működésüket önmaguk határozzák meg”.

Hiller István mondta az MTA 2007. évi közgyűlésén: „Az adófizetők pénzén finanszírozunk ötleteket, de nem segítjük, hogy azokból az ország számára hasznos termékek legyenek.” Kóka János ezen még tovább ment, ő meg úgy fogalmazott, hogy „az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak”. Tehát gyakorlatilag az Akadémia egészének létét, létjogosultságát kérdőjelezte meg. Azt gondolom, hogy ezek nagyon durva felvetések, mert amiről beszélnünk kell, az mégiscsak az, hogy hogyan lehet a tudományt, annak eredményeit a gazdaság és az egész társadalom javára jobban becsatornázni a mindennapok életébe.

Glatz Ferenc, az MTA elnöke 1998-ban ‑ ez sem most volt ‑ az Országgyűlés szakbizottsága előtt tarthatatlannak nevezte, idézem, hogy „a munkavállalók valamiféle testülete önmagának akarja megmondani, mit kutassanak, a magyar adófizetők pénze fölött valakinek rendelkeznie kell, és a feladatokat valakinek ki kell adnia”. Az akkori elnök, tehát Glatz Ferenc annyit akart, hogy az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsába a kutatóhelyek ne delegáljanak tagokat ‑ ez akkor úgy nézett ki, hogy 50 százalékot a közgyűlés, 50 százalékot a Kutatói Fórum delegált ‑, hanem a Kutatóhelyek Tanácsának tagjait az akadémiai közgyűlés válassza. El akarta venni Glatz elnök úr az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának azt a jogát, hogy döntsön saját gazdálkodásának kereteiről és a közgyűlésnek javaslatot tegyen a kutatóhelyek alapvető kérdéseiről, és csak véleményezési jogot kívánt volna ott hagyni, illetve a főtitkárválasztásnál a vétójogot szintén meg kívánta szüntetni.

Az akadémiai kutatóhálózat kutatóinak akkori véleménye, idézem: „Az MTA-elnök elképzelései alapvetően csorbítanák a kutatók önállóságát, veszélyezteti a tudomány szabadságát, függetlenségét, veszélyes centralizációs szándék.” Tisztelt Képviselőtársaim! Ezek kifejezetten ismerős mondatokként csengenek, mint említettem, ezek ’98-ban hangzottak el.

Kardos Julianna, a Központi Kémiai Kutatóintézet akkori tudományos tanácsadója, a Kutatói Fórum szóvivője szerint „a kutatóhelyek ügyében nem jó a közgyűlésre hagyatkozni, mert annak többsége nem kutatóintézeti, hanem egyetemi ember”. Egyfajta lehetséges külső kontroll teljes visszautasításáról van szó. Ez sajnos a későbbiek során is, ahogy felgöngyölítjük ennek történetét, többször visszajön.

Idéznék egy viszonylag újabb keletű hasonló megnyilvánulást. Török Ádám, az Akadémia főtitkára fogalmazott úgy nem is olyan túl régen, hogy „a közpénzből megvalósuló alapkutatások esetében nem kell figyelembe venni a hatékonyságot”. Nem véletlen, hogy ezzel kapcsolatban az Állami Számvevőszék elnöke nyílt levélben reagált is. Ő így fogalmazott: „Minden közpénzből finanszírozott szervezet felé elvárás a közpénzek eredményes és hatékony felhasználása, és ez alól az MTA és kutatóhálózata sem lehet kivétel. Magyarország versenyképessége szempontjából a legfontosabb, hogy minden közpénzkiadással szemben teljesítménykövetelményt kell állítani.”

Magyarország az elmúlt évtizedben GDP-jének egyre nagyobb hányadát fordította K+F+innovációs tevékenységekre. Természetesen ebben voltak különböző szinuszgörbére emlékeztető mozgások, a trend ebből a szempontból mindenképpen ezt mutatja, európai összehasonlításban a költések ellenére azonban a hazai K+F+I folyamatok eredményessége mégiscsak stagnál. Úgy tűnik, hogy a nagyobb arányú befektetés nem járt nagyobb eredménnyel, gyakorlatilag erre mondják azt a közgazdászok, hogy a hatékonyság romlott. 2011-ben Pálinkás József, az Akadémia akkori elnöke a 2012. évi költségvetéshez kapcsolódóan a következőt mondta: „A kutatói létszámok nemhogy nem csökkennek, hanem a jövő évi költségvetési sarokszámok ismeretében nőnek.” Tehát nőtt a kutatói létszám, nőtt a ráfordítás, ehhez képest viszont az eredmények ezt nem igazolták vissza sem akkor, sem a későbbi esztendőkben.

(18.50)

Ha megnézzük az akadémiai beszámolókat, akkor ezek a számok ebből a szempontból mégiscsak ezt a trendet mutatják.

A K+F, a közszféra, a közpénzek kérdése, hogy ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz, ez persze nemcsak magyarországi jelenség, hanem egy általános világjelenség, ha szabad így fogalmazni, a második világháború utáni korszakban. Fried Judit és Szunyogh Zsuzsanna már 2008-ban a Közgazdasági Szemlében írt egy tanulmányt erre vonatkozóan, amelyben számba veszik, hogy az 1980-90-es években Angliában, Franciaországban vagy éppen Olaszországban mit tettek ezzel kapcsolatban. Felülvizsgálták a kutatóintézeteket, és új ösztönzőket vezettek be annak érdekében, hogy a közszféra és a magánszektor együttműködésének keretében növeljék ipari szerződéses tevékenységüket az alapkutatás rovására. Rugalmasabbá tették a foglalkoztatást azzal, hogy egyes intézménytípusokban teljesen megszüntették a közalkalmazotti státuszt, máshol pedig korlátozták azok számát, akiket közalkalmazottként foglalkoztattak. Rendszeressé vált a kutatóintézetek külső értékelése, és ebben legalább olyan súllyal esik latba az eredmények hasznosítása, mint a publikálás.

Az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában jelentősen nőtt az akadémiai szabadalmaztatás szerepe. Magyarországon a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala szerint messze elmarad a lehetőségektől, és a kutatási ráfordításokkal összehasonlítva fájóan kevés szabadalmi bejelentés történik. Az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában innovációösztönző szándékkal csökkentették az intézményfinanszírozást, és növelték a versenyben elnyerhető projektalapú finanszírozás arányát. A mostani javaslatban is van erre vonatkozó felvetés.

Kelet-Közép-Európában a rendszerváltozás után a legtöbb országban átalakították a tudományos kutatás szervezetét, intézményeit. A szovjet mintájú tudományos akadémiák kutatóintézeteit több országban az egyetemekbe integrálták, de voltak olyanok is, ahol megszüntették azokat, a balti államok például ebbe a körbe tartoznak, Csehország részben ide, részben amoda. Lengyelországban soha nem tűntek el a polgári világ tudós társaságai, amelyek a szó európai értelmében vett akadémiák voltak, és ezek többnyire még a XIX. században létesültek. Ausztriában, ahol az akadémiának ugyancsak vannak kutatóintézetei, jelenleg ‑ ha jól tudom ‑ ez 29 intézetet és 1451 munkatársat jelent, 2011-ben az akadémia és az ottani tudományos minisztérium között egy megállapodás értelmében, amely a tudományos teljesítmény növelését célozta, akadémiai intézeteket adtak át az egyetemeknek.

Csak szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha valaki kézbe veszi a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényt, akkor arra vonatkozóan, hogy egy akadémiai intézet kiválhat‑e az Akadémiából, átmehet‑e egy egyetemhez, egy más kutatóintézethez, oly hihetetlenül bonyolult eljárásról van szó, hogy ez gyakorlatilag nem valósul meg, és erre egészen konkrét példát is tudunk szintén a közelmúltból. Szóvá tette mind az Állatorvostudományi Egyetem rektora, mind az MTA Állatorvostudományi Bizottságának elnöke azt, hogy ezt a két tudományos műhelyt észszerű lenne egy egységben kezelni, már csak annál is inkább, mert egyébként fizikai értelemben is egy helyen vannak, egy telephelyen. Gyakorlatilag azóta is két külön rendszerben működik, láthatóan nem lehet könnyen és észszerűen megvalósítani ilyen természetű, észérvek szempontjából nehezen kikezdhető szándékokat. Ezért is tartalmazza a törvényjavaslat azt, hogy a kutatócsoportok, szervezeti egységek a későbbiekben dönthessenek arról, hogy egyetemekhez vagy más kutatóhelyekhez kívánnak‑e kapcsolódni, ha a maguk tudományos és kutatói érdekei és célkitűzései ezt indokolttá teszik.

Úgy tűnik egyébként, ha visszatekintünk az elmúlt esztendőkre, hogy az Akadémia is érzékelte azt, hogy valamit változtatni kell a dolgokon. Már említettem, hogy ’98-ban Glatz Ferenc felvetett ilyen természetű dolgokat. 2006 májusában a 175. közgyűlés kimondta az MTA-reform szükségességét és Vizi E. Szilveszter, az akkori elnök nem vetette el, hogy az akadémiai kutatóhelyeket még az MTA-közgyűlés fennhatósága alól is ki kell venni. Az más kérdés, hogy ez egyébként nem jutott el ebbe a stádiumba.

Akkoriban egy Szabó Csaba nevű farmakológus, aki előtte tíz évig az USA-ban és Angliában dolgozott, így nyilatkozott a sajtónak: „A kutatóhálózatot le kell választani a Magyar Tudományos Akadémiáról. Magyarországon az MTA és az egyetemek sokkal jobban és minden ellenőrzés nélkül támogatják az úgynevezett alapkutatásokat, amelyek csak hosszú távon hozhatnak eredményt, míg a kevesebb idő alatt hasznot hozó alkalmazott tudomány nem kap elég pénzt. Nyugaton ez pont fordítva van. Az alapkutatást természetesen ott is megfizetik, de arra nagyon odafigyelnek, hogy csak olyan témára költsenek, ami valóban hasznos.”

2011-ben Pálinkás József elnök állt elő hasonló javaslattal, tíz kutatóközpontba szervezte át az egységeket, és azt mondta, hogy a várható tervezett megújulástól egyben teljesítmény- és hasznosulásjavulás is bekövetkezik. Nos, ehhez még az Országgyűlés pluszforrásokat is biztosított. Azóta eltelt, mondhatni, lassan már nyolc év, hét év. Ezek nem igazolódtak vissza, úgyhogy úgy tűnik, más utat kell keresni, és lényegében a mostani törvényjavaslat nem tesz mást, mint Európában bevett (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), főleg döntően német mintára alapozó rendszereket veszünk elő. Aki ennek a jogszerűségét vitatja, lényegében a németekkel fog vitatkozni. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)