Stummer János (Jobbik)

STUMMER JÁNOS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Államtitkár Úr! Jó és helyes, hogy emelik az ápolási díjat, de annak az ütemezésével, az összegszerűségével, illetve a törvényben meghatározott kivételeivel nem tudunk egyetérteni. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy míg az önellátásra képtelen gyermeket nevelő családok helyzetét részben rendezik, addig a többi ápolási díjban részesülő érintettet és családját méltatlanul háttérbe szorítják. Ha ezt a törvényt önök, kedves fideszes és KDNP-s képviselőtársaim, a kétharmados többségük birtokában át fogják nyomni a Magyar Országgyűlésen, úgy 33 ezer embert hagynak nagyjából ugyanabban a kilátástalan helyzetben, akik testvérként, gyermekként vagy nevelőszülőként végzik ezt az embert próbáló munkát.

Eddig tartott a jól fésült véleményünk erről a bizonyos előttünk fekvő törvényjavaslatról. Néhány számmal szeretném az önök kedélyeit borzolni, amelyek ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban eszembe jutottak. 29 ezer forint, 44 ezer forint, 52 ezer forint: ennyit kapnak havonta ma Magyarországon azok az emberek, akik beteg hozzátartozójukat nevelik a saját otthonukban, ennyit kapnak a magyar államtól ezért a 24 órás emberfeletti munkáért cserébe. Ennyit kapnak havonta azért a munkáért, amit, államtitkár úr, az állam helyett végeznek el. Ennyit kapnak havonta, és ebből kell fenntartani önmagukat, és ebből kell fenntartani a családjukat.

Azt gondolom, sokak nevében mondhatom, nagyon örülök annak, hogy eljutottak végre arra a felismerésre, hogy ez így nem mehet tovább, hogy ennyi pénzből 2018-ban Magyarországon egészen egyszerűen nem lehet megélni. Eljutottak végre-valahára odáig, hogy ez így nem mehet tovább, mert ennyi pénzből nem lehet kifizetni az összes számlát, nem lehet megvenni a gyógyszereket, nem lehet megvenni a pelenkát, és nem lehet kenyeret venni az asztalra. Ennyi pénzből nem lehet olyan luxuscikkekre költeni, mint a gyümölcs, a telefonszámla, vagy ne adj’ uram, teremtőm, a lakástörlesztő.

Örülök, államtitkár úr, hogy ez az ügy olybá tűnik, hogy felkeltette az önök érdeklődését. Örülök annak, hogy a miniszterelnök úr néhány héttel ezelőtt méltóztatott a királyi tanácsban ‑ abban a királyi tanácsban, amit ő kormánynak csúfol, és önök is ‑, és beszélni erről a döntésről, és döntést hozni ebben a kérdésben. Örülök neki, hogy volt merszük most, néhány hét után idejönni a Magyar Országgyűlés elé, s vannak olyan magabiztosak, hogy ezt a törvényjavaslatot most a Ház elé hozzák. Így aztán legalább őszintén beszélhetünk végre arról, hogy önök mit is ígérnek ezeknek az embereknek; merthogy amilyen ígéretet néhány hete tettek a sérült kiskorú gyermeküket otthonukban ápoló szülőknek, most ezt az ígéretüket váltják törvényjavaslatra.

Megígérték ezeknek az embereknek, hogy hamarosan nem 52 ezer forintot, hanem 100 ezer forintot fognak kapni támogatásként. Megígérték, hogy a következő négy évben a minimálbérhez rögzítik majd az állami segítség mértékét. Megígérték, hogy a több, magáról gondoskodni képtelen gyermeket ápoló családok másfélszeres támogatáshoz jutnak majd a továbbiakban. Ez lesz hát az új műszó szerint a gyermekek otthongondozási díja, vagyis a gyod. De azoknak is ígéretet tettek, akik 18 évet betöltött hozzátartozójukat ápolják otthon; ez is itt fekszik most a Ház előtt. Azt ígérik ezeknek az embereknek, tízezreknek, hogy a mostani ellátásukat 15 százalékkal fogják emelni, aztán pedig a következő három évben 5, 5, meg megint 5 százalékkal fogják növelni ezt a támogatást, és ígéretük szerint 2022-re így 30 százalékkal fognak többet kapni ezek az emberek a munkájukért cserébe.

Minden áldott nap, amikor ilyen napját éli a Magyar Országgyűlés, számos törvényjavaslat vitájára kerül sor ebben a Házban. De amikor egy ilyen törvényjavaslat van az asztalon, különösen indokolt az, hogy mögé nézzünk, hogy kik is vannak az adott törvényjavaslat mögött, kik azok, akiknek az életéről ez a száz-egynéhány ember majd itt jövő héten dönteni készül.

Hogyan szerepelnek a szakirodalomban azok az emberek, akikről most beszélünk? „Fogyatékos személy az, akinek értelmi akadályoztatottsága, genetikai, illetve magzati károsodás vagy szülési trauma következtében, továbbá 14. életévét megelőzően bekövetkező súlyos betegség miatt középsúlyos vagy annál nagyobb mértékű, továbbá aki az IQ-értékétől függetlenül a személyiség egészét érintő fejlődési zavarban szenved.” Szakszerű szöveg, jól mutat a papíron, érthető is.

De én most azt kérem önöktől, hogy lássuk mögé az emberi sorsot. Ott van mögötte az ember, e mögött a szakszerű szöveg mögött, ott van mögötte a valóság. Ott van Ádám, aki most 21 éves, és Ádámot a születése óta forgatja az ágyában az édesanyja, pelenkázza, és napi több alkalommal eteti meg szondával. Ádám édesapja már nem él velük, anyja egyedül gondozza otthon, ebből kifolyólag munkát vállalni nem tud. Ők ezt követően, kedves képviselőtársaim, kedves államtitkár úr, a következő időszakban a jelenlegi juttatásukhoz képest 8 ezer forinttal fognak többet kapni havonta.

A törvény szerint az is fogyatékos személy, idézem: „akinek mozgásszervi károsodása, illetőleg funkciózavara olyan mértékű, hogy helyváltoztatása segédeszköz állandó és szükségszerű használatát igényli, vagy állapota miatt helyváltoztatásra még segédeszközzel sem képes, vagy végtaghiánya miatt önmaga ellátására nem képes”. Őket is van szerencsém ismerni, őket, akik e mögött a szakszerű szöveg mögött ott vannak. Egy fantasztikus, összetartó család, akik mindent megtesznek az autóbalesetben súlyos fogyatékosságot szerző lányukért, miután a férje őt magára hagyta. Otthon vannak ők is, és ők most 12 ezer forinttal lesznek előrébb.

Én itt állok fenn a pulpituson, és nem tudom, hogy államtitkár úr kényelmesen ül‑e abban a fotelban. Lazítsa el magát, azt kérem, így talán könnyebb lesz egy gyors fejszámolást végezni, könnyebb lesz a most következő számokat tudomásul venni.

Mennyibe kerül most ez a gáláns ajánlatuk a magyar államnak? Mennyibe fáj önöknek ez az uralkodói kegy a következő egy évben, amit most gyakorolni készülnek? 3 milliárdba? 4 milliárdba? Tudja mit, államtitkár úr, legyen 6, de a pontos számot ön nálam nyilván sokkal jobban tudja; 6 milliárd forint tehát. Tudja ön, mennyit költöttek arra, hogy a miniszterelnök úr és egész pereputtya a budai Várba költözzön? Mennyit költenek önök erre? 30 milliárd forintnál is többet. Tudja ön, hogy mennyit költöttek csak a tavalyi évben kormányzati kommunikációra? Lehet, hogy a 70 milliárd forint kevés lesz. Tudják‑e önök, tudja-e, államtitkár úr, hogy a Puskás Ferenc Stadion felépítése hány száz milliárd forintba kerül? Ön sem tudja, én sem tudom, meg a miniszterelnök sem tudja, mert nem tudja még senki, hogy mennyit készülnek ebből a projektből ellopni.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Még mindig kényelmes ez a szék, államtitkár úr? Még mindig úgy érzi, hogy az a kormány, amelynek ön elkötelezte magát, amihez a nevét adja, amihez mindenfajta tudását és tapasztalatát adja, az emberséges és arányos szociális társadalompolitikát folytat? Komolyan úgy érzi, hogy az a kormány, amelynek ön is tagja, igazán és tiszta szívből megbecsüli az alázatos és áldozatos munkát?

(11.00)

Komolyan elhiszi, államtitkár úr, hogy az a kormány, amelynek ön tagja, az felelős? Felelős az a kormány ‑ és ez egy költői kérdés lesz ‑, ugyan felelős‑e az a kormány, amelyik tegnap este egy akármelyik stadion VIP-részlegében Csekonics báróként mulatott, számolatlanul szórta a pénzt a komáinak, ma pedig beküldi ide az egyik államtitkárát, hogy magyarázza el a magyarázhatatlant, hogy blazírt képpel érvelje meg, támassza alá, s adja ehhez az arcát, hogy csak ennyi jár ezeknek az embereknek? Hát felelős kormány‑e az önöké, államtitkár úr, amelyik most ahelyett, hogy tisztességesen rendezné ezeknek a tízezreknek a sorsát, garasoskodik? Számolgatják a járulékokat, centizik a százalékokat, matekolnak a 18. életévvel, mintha egyébként a 18. életév betöltésével akár egyik pillanatról a másikra bármi ‑ bármi! ‑ megváltozna ezeknek a családoknak az életében, már ami az ellátott állapotát illeti. Kötik az ebet a karóhoz, lépcsőzetes bevezetésről beszélnek, közben pedig néhány ezer forintokról van szó egy-egy család esetében.

Hát ennyire fájna önöknek, államtitkár úr, hogy az az asszony, aki napjában vagy háromnapjában egyszer öt percre eljut a közeli boltba, el tud szabadulni a beteg gyereke mellől, hogy bevásároljon, ne csak annyi narancsot tudjon venni, hogy az a szondába elég legyen, hanem esetleg az asztalra is jusson belőle? Ennyire fájna önöknek, hogyha ezek a családok végre valóban megbecsülve éreznék magukat? Ennyire fájna önöknek, hogyha végre egyszer, 2010 után az első alkalommal, egyszer nem maguknak lenne igazuk?

Ha kényelmes a szék, államtitkár úr, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de akkor önnek rossz a tartása! Köszönöm szépen a szót. (Taps a Jobbik soraiban.)